Egyre többen emelik fel a fejüket
– Milyen alkalomból kerül sor az Összetartozás Koncertje névre keresztelt nagyszabású fellépésre?
– Többéves hagyomány most már, hogy júniusban nagyobb lélegzetvételű hangversenyt adunk Budapesten. Azért alakult így, mert amúgy viszonylag keveset játszunk a fővárosban, legközelebb csak decemberben. A Kormorán Baráti Kör szervezi a fellépést, ilyen alkalmakkor az ország minden tájáról érkeznek a társaság tagjai, akik számára ez ily módon baráti találkozó is. A korábbiaktól eltérően ezúttal a XII. kerületi Művelődési Központban, közismert nevén a MOM-ban koncertezünk június 13-án. Külön öröm, hogy idén ismét a székelyföldi TransylManiával játszunk együtt, akik jó barátaink.
– Így értendő az összetartozás?
– Így is, de nem csak két zenekar közti barátságról van szó. Mindig hangsúlyozom, hogy mi tizenötmillió magyarnak játszunk, és ez nemcsak jól hangzó jelmondat, hanem mély hit és elkötelezettség is. Hisszük, hogy a világon minden magyar összetartozik. Nemrég értesítettek Ausztráliából, Melbourne-ből, hogy ottani magyarok színre vitték a Megfeszített című rockoperánkat. Így írták levelükben: köszönetet mondunk innen a világ végéről. Akkor mi mit mondjunk? Az ember nem is gondolná, hogy a világ minden pontján élnek honfi társaink. Sajnálatos, hogy a politika ezzel fikarcnyit sem törődik.
– Vagyis mondhatjuk, hogy a magyar voltaképpen világnyelv?
– Ez talán túlzás, de nagyon különleges, időtálló nyelv és nép, ezért is tud megmaradni több nemzedéken át a világ másik felén is, vagy épp idehaza a tatár- és törökdúlás után, a szovjet megszállás és a mostani globalizációs henger ellenére is. Sőt, mások is szívesen hasonulnak hozzánk, ha a jobbik arcunkat mutatjuk. Nem véletlenül adtuk egyik albumunk címének azt, hogy „Magyarnak lenni hivatásunk”. Ez a nemzet számtalan tudóst, világra szóló művészt adott a világnak, s évszázadokon át védte Európát, ahová most szégyenszemre kuncsorogva igyekszünk bekopogtatni. Ma mindennek az ellenkezőjét éljük meg, minden szempontból megnyomorítanak minket. Trianon tragédiája már szinte közhely, de a maradék haza mezőgazdaságát, gyáriparát, egészségügyi és oktatási rendszerét is igyekeznek szétzúzni. Trianon után úgyahogy, de talpra álltunk, és volt erőnk elvett területeink egy részének visszaszerzésére is. Én hiszem, hogy a globalizáció mostanában megkezdődött összeomlása után kialakuló új világrendben is végre tudjuk hajtani ugyanezt a csodát, ha önmagunkra eszmélünk.
– Kétségtelen, hogy az utóbbi években egyre többen eszmélnek magyar hivatásukra, bár a zárójelbe tett évtizedek hatása erősen érezhető. Ön milyen hatásra ébredt rá a hovatartozás fontosságára?
– A hatást a szüleink jelentették, akiktől ezt az értékrendet kaptuk útravalóul a bátyámmal együtt. Szerencsénkre tanáraink is olyanok voltak a Szent István Gimnáziumban – amit akkor I. István Gimnáziumnak neveztek –, akik a valóságos történelmet tanították nekünk, és neveltek is. Ugyanakkor érthető, hogy miért tűnik robbanásszerű újdonságnak az öntudatra ébredés. A nemzeti önbecsülést sokáig mélységesen elnyomták, nevetségessé tették, tilos volt beszélni történelmi fájdalmainkról. Ma pedig már szinte nem is beszélhetünk oktatásról. Ég és föld a különbség a Horthy-korszakban nevelkedett tanárok és a maiak között. Az oktatás és nevelés kulcskérdés, ezen múlik minden. Ha sikerül fölnevelni egy egészséges nemzedéket az internet-generáció után, ha felnő egy nemzedék, mely rendelkezik a mély önismerettel, azzal a tudattal, hogy nem vagyunk vesztes nép, hanem büszkék lehetünk múltunkra, nyelvünkre, népi kultúránkra, tudósainkra, művészeinkre, egész kulturális örökségünkre, igenis számos győztes csatánkra, akkor ismét fölemelkedhetünk. A több évtizedes kommunista rendszer szétzúzta a polgárságot, mert félt tőle, hiszen az öntudatos polgárságnak nem lehet reggeltől estig hazudni, miként ma teszik. Ezt kell újjáteremteni.
– Milyen szerepe van ebben a Kormorán együttesnek?
– Nekünk az a dolgunk, hogy a magunk művészi eszközeivel felhívjuk a figyelmet a hiányokra, a bajokra, egyszersmind megpróbáljuk fölmutatni mindazt, amire büszkék lehetünk. Nekünk, magyaroknak számos dicsőséges emlékünk van, kár temetni magunkat. Nem igaz például az a Magyarország-kép, ami a televíziókban látszik. Nagyon sokat játszunk vidéken, városokban, falvakban egyaránt. Ott rendszeresen találkozunk a másik Magyarországgal, azzal, mely tiszta emberek tiszta gondolataiból épül fel. Leng a piros-fehér-zöld zászló és az árpádsávos lobogó – utóbbi természetesen történelmi jelképünk, függetlenül attól, hogy a politika miként próbálja bemocskolni. Az emberek szomjazzák az igazságot, az erkölcsi kapaszkodókat. A világban és hazánkban működik a rend, ha néha búvópatakokként is, de ezek egyre inkább összeadódnak, és nincs már messze a fordulat.
– Vagyis a Kormorán muzsikája nem puszta szórakoztatás?
– Így van. A zenekar titka, hogy őszinte, azokról a dolgokról énekelünk, ami mindenkit foglalkoztat, de nem hallani róla a médiában. Legutóbbi albumunk alcíme: Himnuszok rossz időkben. Ez önmagáért beszél, nem elringatni akarjuk az embereket, hanem gondolatokat ébreszteni. Ma rossz időket élünk.
– Akárcsak húsz-harminc évvel ezelőtt, hiszen akkor sem lehetett könnyű kereszt magyarságtudatról énekelni…
– Amikor elkezdtünk muzsikálni harminchárom évvel ezelőtt, akkor még csak a zene öröméért tettük. Az angolszász gyökerű rockzenébe már akkor tudatosan építettük be a magyar kulturális örökséget, de a dalszövegek akkor még nem voltak ennyire fontosak. Persze mi is folyamatosan értünk, sok mindent megtapasztaltunk, velünk együtt érett a mondanivaló is. Így jutottunk el szinte észrevétlenül oda, hogy számos dalunkból milliók számára meghatározó gondolatiság lett. Ilyen a Kell még egy szó vagy a Ki szívét osztja szét. Nem múlik el úgy hét, hogy ne keressenek meg különböző intézmények, gyakran iskolák azzal, hogy küldjem el nekik a zenei alapokat, mert valamilyen saját produkció keretében elő akarják adni ezeket. A kérdésre visszatérve nem nevezném könnyebbnek vagy nehezebbnek az akkori vagy a mostani helyzetünket, bár bizonyos szempontból egyszerűbb és izgalmasabb a diktatúra keretei között a szabadságról énekelni, mint a szabadság látszatának keretei között. De nemigen lehet összehasonlítani, egyszerűen más világ volt, és föl sem merült, hogy belátható időn belül megváltozik. Igaz, vannak hasonlóságok. Akkoriban a magyar zászló mellé mindig kitűzték a vörös zászlót, ma pedig a kék alapon sárga csillagos lobogó jelzi a birodalmi alávetettséget. Másképpen, de most is olyan filmkultúrát, étkezési kultúrát, vásárlási kultúrát, egyszóval olyan életmódot kényszerítenek ránk, ami nem a miénk. Időnként riasztók a párhuzamok. Még az ántivilágban született a Húzd a harangot című dalunk az 1970-es árvízben elpusztult falu, Nagygéc emlékére, melyet az akkori rendszer nem engedett újjáépíteni. És ma mit látunk? Ugyanúgy pusztulnak a falvak, és senki nem igyekszik újjáépíteni őket. Valójában csak a külsőségek változtak. A gazdagabb nyugati világ önti a nyakunkba a szemetét, és még el is várják, hogy ettől boldogok legyünk. Politikusaink azt üzenik, hogy menjünk el, illetve költözzünk kisebb lakásba. Így fogynak el az orvosok, de az iparosok is. Egy közösség, egy társadalom, egy nemzet csak akkor tud működni, ha saját erejét megfeszíti, és saját életrendet teremt magának. Vissza kell szereznünk a szavainkat, a földünket, a gazdaságunkat. Ezt nem spórolhatjuk meg magunknak. Ennyiben nagyon hasonlatos a jelenlegi helyzet a korábbi évtizedekhez. Ezt igyekszem hirdetni, míg csak lehetőségem van rá.
– Ez valamiféle szabadságharc?
– Így is nevezhetjük. Vissza kell szereznünk a saját kultúránkat. Elképesztő, hogy megszüntették a valamirevaló zeneoktatást, s már ott tartunk, hogy például Japánban közismert és tisztelt személy Kodály Zoltán, nálunk pedig szinte kivetette az emlékezet. A kereskedelmi rádiókban alig hallani magyar nyelvű zenét, legyen szó bármilyen műfajról, közszolgálati rádióról pedig már nem is beszélhetünk. Amikor a Magyar Rádiónál lehetőségem volt rá néhány évig, 80 százalékban szabtuk meg a magyar zene arányát. Mellbevágó volt egyesek reakciója, akik azt mondták, hogy ez holmi nacionalizmus. Nem az, hanem teljesen természetes igényről van szó. De mivel ma nem vagy csak alig játszanak magyar dalokat, a legtehetségesebb előadóknak is nagyon nehéz megismertetni magukat a közönséggel. Néhány alternatív, szinte underground rádió játszik csupán hazai zenét, de a nagyok nem. Ott tartunk, hogy már Magyar Rádió sincs, csak „emeregy”. Ez vérlázító. De nem jobb a helyzet a színház világában sem. Gyermekként a Vígszínházban együtt szerepelhettem Sulyok Máriával, Várkonyi Zoltánnal, Darvas Ivánnal, Tomanek Nándorral, Bulla Elmával, Szegedi Erikával, később máshol Törőcsik Marival, Major Tamással, Kálmán Györggyel szívhattam egy levegőt. Ma nemigen tudnék ilyen színészóriásokat felsorolni. Beszédhibás, tehetségtelen embereket sztárolnak, és gyakorlatilag fölösleges a Színművészeti Főiskolát fenntartani, hiszen a csapból is folyó sorozatokban képzetlen amatőrök játszanak, s őket dicsőítik. Ugyanez áll a kultúra minden területére.
– Mintha két világ birkózna egymással… De nem összeesküvés-elmélet ez?
– Mivel néhány évvel ezelőtt nemzetközi gazdasági körökben kimondatott, hogy Magyarországon elegendő hatmillió magyar, hajlamos vagyok hinni az ilyesmiben. Végtére is hol van az kőbe vésve, hogy gyarmatosítás csak sok száz évvel ezelőtt létezett? Persze nem kell ehhez összeesküvés, konspiráció, pusztán tudatos érdekérvényesítés. Egyébként a ma hirdetett szabad verseny épp ezt jelenti. Ezért kéne végre kellő ellenerőt kifejteni.
– Mivel kéne kezdeni?
– Nehéz ösvényt vágni ebben a szövevényben, de nem lehetetlen. Meg kell állítani a népességfogyást. Öntudatosodni és tudatosítani kell, kitűzni az irányadó erkölcsi igazodási pontokat, és azok szerint élni. Én úgy látom, ez már elkezdődött, egyre többen emelik fel a fejüket. Mi megtaláltuk a közönségünket, vagy ők minket, mindenesetre a média nélkül is folyamatosan hívnak mindenhová bennünket, és ezt a jelenséget, ezt a fajta közösségépítést nem lehet megakadályozni. Lassan kialakult egyfajta magyar ellenkultúra, pontosabban a magyar kultúra képviselői eszmélni kezdtek, s elkezdték visszavenni elorzott pozícióikat. Egymás szemébe kell nézni, kinyújtani a kezünket a másik ember felé. És persze kulcskérdés az oktatási rendszer. Az iskolákban nemcsak írni, olvasni, számolni kell megtanítani a gyerekeket, hanem beléjük kell nevelni, hogy magyarnak lenni büszkeség és felelősség.
Ágoston Balázs
KOLTAY GERGELY
1952-ben született Budapesten.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem fuvola tanszakán végzett.
Gyermekszínészként játszott a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban, a Katona József Színházban.
1972-től 1974-ig a Sebő együttes tagja volt.
1976-ban megalapította a Kormoránt.
Több dokumentumfilm operatőre és rendezője.
Több rockopera (A költő visszatér, Zúgjatok, harangok!, Elektra mindörökké, Megfeszített, A Napba öltözött leány) alkotója, történelmi filmek (Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona) zeneszerzője.
Ő és a Kormorán közreműködött több mint nyolcvan, Magyarországon megjelent lemez elkészítésében.