Bár korunk folyamatai vészes iramban rombolják a hagyományos emberi és közösségi értékeket, ezzel párhuzamosan egy ellenkező irányú folyamat is érzékelhető a Kárpát-medencében. A nemzeti öntudat egyre erősödik, s napról napra több fiatal érzi úgy, hogy aki magyarnak született, annak ezen a világon élni csak magyarként érdemes. Nincs ez másként Délvidéken sem. Civil szervezetek hoznak egy-egy téglát a magyar újraegyesülés építményébe. Ilyen volt az első délvidéki nemzeti tábor, ahová az Egyesült Magyar Ifjúság hívta a fiatalokat.

Úgy tartják, teher alatt nő a pálma. Van igazság ebben a szólásban, hiszen egyre többen, főleg fiatalok, állnak be a magyar nemzeti közösség újjáépítésének szép munkájába. Az Aracs ’95 Egyesület, a Civil Mozgalom vagy épp a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom sikeres rendezvényei bizonyítják, hogy a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is lehet és kell cselekedni. Fontos nemzetépítő esemény volt az Egyesült Magyar Ifjúság által szervezett délvidéki tábor, melyre – nem véletlenül – Palicson került sor. A Szabadka melletti fürdővároskában történt talán a legtöbb magyarellenes támadás, itt ugyanis nagyon sok idegen szerb bevándorló telepedett le a délszláv háború után. Ők magukkal hozták a háborús vereség okozta feneketlen gyűlöletet minden, az övékétől eltérő kultúra iránt, Koszovó és Montenegró elvesztése pedig csak fokozta bennük a vak gyűlöletet, amelynek leginkább a délvidéki magyarság esik áldozatul. Eme alföldi vidék szépsége, történelme sajnálatos módon alig ismert Magyarországon. A hírekben jobbára csak a magyarellenes támadások kapcsán hallunk Délvidékről, pedig olyan hírességek születtek itt, mint a szabadkai Kosztolányi Dezső és Csáth Géza, a verseci Herczeg Ferenc, a zombori Schweidel József, a szenttamási Gion Nándor, az adai Szarvas Gábor nyelvész, az ómoravicai (más néven Bácskossuthfalva) Imrédy Béla miniszterelnök, akit az 1945 utáni megtorlás során háborús bűnök vádjával kivégeztek. Délvidék hírhedt szülöttje az adai Rákosi Mátyás és a csantavéri Matuska Szilveszter. Délvidék bővelkedik látnivalókban. Ilyen például az aracsi pusztatemplom. A tatárjárás előtt épült bencés kolostor maradványa mára Délvidék szimbóluma lett. A templomrom valóban a puszta közepén áll, meglehetősen távol minden településtől. A monumentális falak a múlt alkotó igazságát üzenik a jelennek. A topolyai Sarlós Boldogasszony-templom Délvidék legnagyobb katolikus temploma, Törökbecse temetőjében pedig rendületlenül áll az 1948-49-es forradalomra emlékeztető Hungária-szobor. Egy zentagunarasi ruszin buszvezetővel beszélgetve az is kiderült, hogy Délvidéken van a világ egyetlen ruszin tannyelvű gimnáziuma, noha a ruszinok hazája Kárpátalja, csakhogy az ukrán állam nem ismeri el, hogy létezik külön ruszin nemzet, így aztán az anyanyelvi oktatást sem engedélyezi Kárpátalján. A balkáni kulturálatlanság tünetértékű jelensége, hogy a Karátsonyi grófok beodrai kastélyában ma mosogatószergyár működik. A kastély falai folyamatosan dobják le vakolatukat, az ablakokból itt is, ott is csövek lógnak ki, az épületben pedig szinte megfogható a tömény, fojtó mosóporszag. A szobák némelyikében irodát rendeztek be, az egyikben egy szép kis üveges vitrinben, melyben valaha könyvek lehettek, ma a cég mosószer-portfoliója látható műanyag flakonokban. Ez is a jelen idejű, mindennapi Trianon jelképe. Palics Trianon előtt közismert fürdővároska volt. Azóta sajnos folyamatosan romlik a vízminőség, a szerbek ugyanis szennyvizet engednek bele. Ezzel együtt manapság is sokan fürödnek a tóban. Mindenképpen kies hely ez, így a tóparti kemping éppen alkalmas volt az első délvidéki nemzeti tábor megszervezésére. Az Egyesült Magyar Ifjúság fiataljai határozottan szakítottak a titói időszak gulyás-, pontosabban csevapkommunizmusában szokássá vált tájba simuló magatartással, a rendezvény alatt ugyanis kizárólag Délvidékről esett szó, a Vajdaságról nem. Ez apróságnak tűnhet, de nagyon is alapvető dolog. A Kárpát-medence magyarok lakta területeit a saját nevükön kell nevezni. A Délvidék elnevezés ugyan történelmileg nem egészen pontos, hiszen eredetileg idetartozik a ma horvát közigazgatású Baranya-háromszög és a romániai bánáti rész is, a Vajdaság kifejezés azonban a terület szerb közigazgatási nevének (Vovjodina) magyar visszafordítása. Annál sajnálatosabb, hogy a délvidéki négy magyar párt közül három – kivétel a Magyar Polgári Szövetség – vajdaságinak nevezi magát. Az öntudat alapjaihoz ugyanis hozzátartozik a saját fogalomkészlet, történelmi elnevezéseink helyes és tudatos használata. Az Egyesült Magyar Ifjúság tehát nem Vajdaságba, hanem Délvidékre hívta a magyar fiatalokat, akik jöttek Délvidékről éppúgy, mint Magyarországról, Erdélyből és Felvidékről. A táborba, melynek védnöke Becsey Zsolt fideszes európai parlamenti képviselő volt, a magyar értelmiség legjobbjai közül érkeztek előadók. Így például Wittner Mária halálraítélt szabadságharcos, parlamenti képviselő, aki ötvenhatos élményeiről és az azt követő megtorlásról mesélt. A fiatalok a rovásírással is megismerkedhettek Friedrich Klára és lapunk munkatársa, Szakács Gábor tolmácsolásában. Matuska Márton újvidéki író, újságíró és egy fiatal történész, Forró Lajos megrázó előadást tartott az 1944-45-ös délvidéki vérengzésekről, melyek során közel ötvenezer magyart mészároltak le a bosszúszomjas szerb partizánok. Fontos fogalmazásbéli igazodási pont volt, amikor Matuska Márton határozottan leszögezte, a szerbekkel ellentétben a délvidéki magyarság számára 1941 húsvétja jelentette a felszabadulást, 1944-et pedig újbóli megszállásként élték meg. Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, európai jogi szakjogász, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának tagja és újvidéki kollégája, dr. Bozóki Antal a magyarság jogvédelmének lehetőségeit vitatták meg, amelyek a Délvidéken különösen fontosak. Szó esett a magyar élet legalapvetőbb kérdéséről, népesedési helyzetünkről, Vincze Gábor történész pedig a történelem egyik ismeretlen epizódjáról, a ma is Magyarországhoz tartozó Deszken helyi szerb partizánok által elkövetett gyilkosságokról rántotta le a leplet. Természetesen a szervező Egyesült Magyar Ifjúság is bemutatkozott a táborlakóknak. Maurer Oszkár elnök, Strahl Zoltán alelnök és a testvérszervezet Erdélyi Magyar Ifjak elnöke, Soós Sándor részletesen beszámoltak tevékenységükről és hitvallásukról, mely röviden így foglalható össze: ha nem lehet, hát akkor is. Sor került egy nemzetpolitikai kerekasztalra is, melynek során világossá vált, hogy a délvidéki magyarság minden tekintetben – kulturálisan, gazdaságilag és jogi szempontból is – kiszolgáltatott a szülőföldjén, mivel jogegyenlőségnek híre-hamva sincs a szerb állam által uralt területen. Andrási Attila, a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház vezetője, a Délvidéki Magyarok Közösségének elnöke és Rácz-Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke kemény szavakkal ostorozták a legnagyobb délvidéki magyar pártot, a Vajdasági Magyar Szövetséget, amely a legnyíltabb kollaborációt folytatja. A hallgatóság megismerhette annak a temerini verekedésnek a részleteit, melynek következményeként öt magyar fiatalt összesen hatvanegy év fegyházzal sújtott a szerb bíróság. Mint ismeretes, két évvel ezelőtt egy részeg, mindenkibe belekötő szerb férfi öt magyar fiatallal is összetűzésbe került, akik alaposan helybenhagyták. A fiatalokat gyilkossági kísérlettel vádolták, noha nem is mind ismerték egymást előtte, s az eljárás során számos törvénytelenség történt, az anyanyelv használatának megtiltásától kezdve bizonyítékok meghamisításáig. A magyar fiúk végül súlyosabb büntetéseket kaptak, mint a Hágában tömeggyilkosságokért elítélt szerb háborús bűnösök némelyike. A példátlan ítéletet a semmítőszék is helybenhagyta. A szerb jogrendre jellemző, hogy a temerini fiatalokat elítélő bíró azóta maga is börtönbe került korrupció miatt, de rács mögött van az a szerb férfi is, akit a magyar fiatalok megvertek. Őt fegyveres rablásért ítélték el. Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács állandó bizottságának jegyzője az erdélyi és a délvidéki autonómiatörekvéseket hasonlította össze, megemlítve, hogy Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja még csak föl sem vetette az önrendelkezést. Pápai Szabolcs, a Hagyaték Őrzői Egyesület képviselője az Egyesült Államokban és Dél-Amerika különböző országaiban élő magyar közösségek összetartó és hatékony működéséről beszélt a hallgatóságnak, lapunk munkatársa, Ágoston Balázs pedig úgy vélte, a csonkaországi magyarok is elszakított nemzetrésznek tekintendők, mivel elszakíttattak a magyar államtól, a budapesti közigazgatás ugyanis nem működik magyar államként. Hangsúlyozta, hogy emiatt a maradék Magyarország területén is ki kell építeni a magyar autonómiát, ami az egyén tudatában kezdődik azzal, hogy az ember saját fogalomkészletet használ, amellyel világosan megjelöli a nemzetpolitikai célokat. Az előadásokat könnyedebb programok oldották, például Kárpát-medencei borkóstoló, melynek során Maurer Oszkár délvidéki, Balla Géza (ménesi) arad-hegyaljai, Bott Frigyes felvidéki és Frittmann János kunsági borait ízlelhették meg az érdeklődők. A koncertkínálat kiemelkedő pontja volt a székelyföldi TransylMania föllépése, ők ugyanis először játszottak Délvidéken, megérdemelt sikert aratva. Az Ismerős Arcok és a Romantikus Erőszak föllépései is jó hangulatúra sikeredtek, akárcsak Vesztergám Miklós tárogatóművész műsora, aki a muzsikálás mellett a tárogató történetébe is beavatta hallgatóságát. Az ilyesfajta összejöveteleknek fontos szerepe van a nemzeti újjászületésben, hiszen azokban a fiatalokban, akik eljönnek ezekbe a táborokba, valami megmozdult. Ők pedig továbbadják a magyar hitet és a magyar történelmet a gyermekeiknek, és minden egyes alkalommal szorosabbra szövik a nemzeti összetartozás szálait, amelyeket a történelem szétszaggatott. A Palicsról hazainduló fiatalok azzal búcsúztak egymástól: visszajövünk! És ha így lesz, akkor egyszer valóban visszajövünk, mi mindannyian. I. Gy.