– Gyermekkorának meghatározó évei a háború utáni kommunista hatalomátvétel és a Rákosi-korszak idejére esett. Hogyan gondol vissza a gyermekkorára ön, aki a televíziós gyermekműsorok által egész életét a gyerekeknek szentelte?

– Bármilyen furcsán hangzik, életem legszebb évei ehhez a korszakhoz kapcsolódnak. Egy falusi iskolaudvarban, Vörösberényben nőttem fel egy csodálatos nagyanya és nagyapa jóvoltából. Nekem ez a gyerekkor maga volt a paradicsom. Nagyapa iskolaigazgató és kántortanító volt, színházat rendezett, dalárdát vezetett, és egy fantasztikus művésztelepet hozott létre. Télen gyerekek, nyáron festőművészek közt nőttem fel, minden későbbi törekvésemet meghatározta ez az időszak. A Rákosi-korszakból annyit vettem észre, hogy az erdélyi Cimbora újságot és Az én újságomat csak titokban olvashattam. A forradalom idején már nyolcadik osztályos tanuló voltam. Naplót írtam és Kéthly Anna akartam lenni, majd legnagyobb bánatomra nagyapa parancsára november 4-e után el kellett égetni a naplómat. Ha a hazai politikai élet nem úgy alakul, ahogy alakult, akkor talán én is világmegváltó politikus lettem volna. De elég hamar kiábrándultam a politikából.

– Milyen előzmények után került 1971-ben a Magyar Televízió Gyermek- és Ifjúsági Szerkesztőségéhez?

– Az Egyetemi Színpadon, friss könyvtáros–történész diplomámmal, Közérzet címmel műsorokat szerkesztettem 1969-ben és 1970-ben, Latinovits Zoltán, Cserhalmi Anna, Bálint András, Vallai Péter, Bűrös Gyöngyi közreműködésével. Aztán egyszer behívtak a Magyar Televízióba, ma sem tudom, ki ajánlott, és egy hosszú beszélgetés után felvettek a Gyerekosztály Művészeti Rovatához, egyetlen feltétellel: hogy felejtsem el a közérzetről szóló irodalmi műsorokat, itt nincs politizálás. S minthogy a politikától hosszú időre elment a kedvem, sikerült elérnem, hogy senki se szólt bele, milyen műsorokat készíthetek.

– Milyen céllal készültek a Kádár-rendszerben a gyermekműsorok? A Cimbora elsősorban szórakoztatni vagy nevelni akart?

– A szórakoztatva nevelés volt a műsorkészítés legfontosabb célja. Az, hogy a gyerekek észrevétlenül ismerkedjenek az értékkel, az irodalommal, a zenével, a képzőművészettel. Interaktív módszereket alkalmaztunk, általában háromezer gyerekkel leveleztem, akik írták a verseket, olvasták a regényeket, könyvtárosi, múzeumi feladatokat kaptak. Szép időszak volt, zsákszámra jöttek a levelek. Csaknem ezer műsorpercet készíthettem egy évben, és bármily furcsa, sose tudtam, mennyibe kerül egy Cimbora. Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Sütő András, Mándy Iván, Kányádi Sándor volt a Cimbora rendszeres vendége. Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás mesélt a gyerekeknek a komolyzenéről, „könnyedén”. Sebő Ferenc és Tímár Sándor Aprók tánca című sorozata lendítette fel a táncházmozgalmat. Sajnos, ma már ennek is vége, és most már sajnos pontosan tudom, mennyibe kerül egy műsor.

– A rendszerváltozás vagy a kereskedelmi televíziók megjelenése hozott nagyobb változást a gyermekműsorok tartalmában?

– Nem nagyobb, hanem gyökeres változás következett be. A Kádár-korszakban folyton elégedetlenkedtünk, mert azt szerettük volna, ha sokkal jobb műsoridőt kapunk, sokkal több filmet készíthetünk, s vártuk a változást, mint a Messiást, mondván, akkor lesz majd igazán versenyképes a közszolgálati televíziózás, ha itt lesznek a kereskedelmi televíziók. Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy ennél nagyobb csalódás nem érhetett bennünket. A Nahlik Gábor vezette Televízió volt az utolsó, ahol igazán fontosak voltak a gyerekek. Ezután rohamosan kezdődtek az elvonások, Horváth Ádám idején már sok pénzt vontak el, Peták elnöksége a Cimborát szüntette meg, Szabó László Zsolt pedig az egész Gyerekosztályt szétzüllesztette, én is utcára kerültem, kollégáim nagy részével együtt. Még a Televízióba se tehettük be a lábunkat. Sajnos értünk nem tüntetett senki, pedig a legnagyobb kár ekkor érte a Televíziót. A rendszerváltás után én vezettem a Gyerekosztályt, s mikor az utcára kerültünk, harminc hazai gyártású gyerekműsor szűnt meg, és senkinek a szeme se rebbent. Ha nincs a vak fiam, akit Torontóba felvettek a Királyi Zeneakadémiára, s akivel elmenekülhettem innen, talán bele is halok ebbe a megalázó helyzetbe. Tamás megmentett. Később sem, a mai napig sem történt változás, bár minden elnöknek felhívtam a figyelmét, hogy baj lesz, ha a gyerekeket elfelejti a közszolgálati televízió. Hiába, képtelen voltam elérni, hogy a Magyar Televízió legalább a Cimborát visszafogadja a képernyőre. A Duna Televíziónak, Sára Sándornak és az őt követő elnököknek köszönhető, hogy a Cimbora él ma is, s talán az egyetlen gyerekműsor Európában, amelyik a harminchatodik életévét is megérte.

– Milyen értékrendbeli különbség van a Kádár-rendszer és a mai kor népszerű ifjúsági műsorai között?

– Ma annyi pénz sincs a Cimborára, mint a valamikori díszletköltségem ötöde volt. Félmillió forintból huszonöt percet készíteni lehetetlen, úgy meg végképp, hogy a fele pénz a technikai költségekre megy el. S amilyen megalázóan kicsi költségvetést kap a Duna Televízió, még ennek a félmilliónak is örülnünk kell. Folyamatosan pályázunk európai uniós és NKA-s pénzekért, olykor nyerünk is. Most például a Cimbora Egyetemre is sikeresen pályáztunk, és megpróbáljuk a műsort érdekesebbé tenni. De sokszor csalódottak vagyunk. Az ORTT például még egyetlen pályázatunkat sem fogadta el. Erzsébet királynéról az Elizabeth Évben, a Mátyás-mesékről pedig a Reneszánsz Évben adtunk be fantasztikus tervezeteket a Duna Televízióval. Egy pécsi alapítvány negyvenmillió forintot kapott a világvallásokra, mi pedig megkaptuk a szokásos elutasítást, miközben a kiírásban benne volt a nemzeti jelleg hangsúlyozása. Ilyen értékrendi különbségek vannak a két korszak között. A Kádár-korszakban fontosak voltak a gyerekek, fontos volt a kultúra, ma más szempontok érvényesülnek. Ki tudja, milyenek és milyen elvárások mozgatják az ORTT politikai döntéshozóit. Sose hittem volna, hogy az „átkos” időszakot valaha visszasírom. Ezért haragszom legjobban minden politikai pártra, amelyeknek csak a választások idején fontos a nemzeti kultúra fontosságának hangsúlyozása, és csak ilyenkor szerepelnek a gyerekek a plakátjaikon.

– A hetvenes években még a gyermek- és ifjúsági műsorok tették ki a Magyar Televízió műsoridejének tizennyolc százalékát. Miért nem készülnek ma szórakoztató gyermekműsorok?

– Ez volt az aranykor. Volt Ifjúsági Osztály, volt Gyerekosztály aktuális és szórakoztató rovatokkal, és emellett készültek a gyerekfilmek. Gondolhatja, mit érez az ember, amikor folyton csak a Keménykalapot és a Süsüt ismétlik, mert nincsenek új filmek. Nem magyaráztuk meg a gyerekeknek a rendszerváltást, kihagytunk az életükből több mint egy évtizedet. Ennek nagy ára lesz. Délutánonként ezeket a rémes show-műsorokat nézik, mert nincs alternatívájuk. Pedig mindenki tudja, hogy hat-nyolc órát ülnek a képernyők előtt. Nagy felelőtlenség, hogy elengedtük a kezüket. Miért nem készülnek gyerekműsorok? Ezt nem tőlem kell megkérdezni! Én is szeretnék egyszer azoknak az elnököknek, kulturális rovatokat vezető közszolgálati főnököknek a szemébe nézni, akik így döntöttek és döntenek ma is.

– Ki vagy mi a felelős azért, hogy a mai gyermekműsorokban inkább több az ártalmas tartalom, mint a hasznos?

– A politika és a pénzvilág erkölcse költözött be a televíziókba, és felelős mindazért, amit kiszorított, és tűri, hogy a közszolgálat nevében a gyerekekkel ez történhessen. A rajzfilmeket a kollégáimmal úgy értékeltük, hogy az a csokoládé a gyerekeknek, amire szükség van, de csak néha. Viszont ha csak ezt kapják, elrontják a gyomrukat. Van erre egy svéd gyerekvers: „Bélyeget gyűjtöttem / Papa hozott egy kilót. / Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Ezekben a kilóra megvásárolt rajzfilmcsomagokban, tisztelet a csekély kivételnek, nincs, vagy alig van hasznos tartalom. Legfeljebb arra jók, hogy a gyerekek békén hagyják a szüleiket.

– Van-e okunk aggódni azért, hogy a mai kor gyermeke már nem a Kockásfülű nyulat tekinti hősnek, hanem az anime rajzfilmek verekedős szereplőit? Ez generációs probléma, vagy annál sokkal többről van szó?

– Hogy ne lenne okunk aggódni? Ha gyerekkorban nem figyelünk rájuk, ha nem értékes dolgokkal árasztjuk el őket, annak súlyos következményei lesznek. Ezeket már érzékeljük is. Az a véleményem, hogy nagy mennyiségben kellene a közszolgálati tévéknek színvonalas műsorokat készíteni, mert csak ezzel lehetne ellensúlyozni a kereskedelmi és egyéb tévék színvonaltalanságát. Hogy ez nem történik meg évtizedek óta, annak nagy ára lesz. Ha Mozart zongorajátékával szerettetnénk meg a komolyzenét, ha verset íratnánk velük, ha értékes dolgokra hívnánk fel a figyelmüket, bizonyára más felnőttek lennének. Tizenéves korban mindenre vevők a gyerekek. Cimbora Labirintus Játszóházat hoztunk létre az elmúlt években, ha már a képernyőn nem csinálhatjuk, amire szükség lenne. Akárhova megyünk, a gyerekek imádják a történelmi játszóházunkat. Vevők a jóra, az értékre, komolyzenei koncertjeink után ugyanúgy lelkesednek, mint egy diszkóban. Délutánonként semmi értékeset nem talál az ember a tévében, a téma csupán a szex körül forog, és az agresszív filmsorozatokkal mintha szándékosan verekedni tanítanák a gyerekeket. Az agresszió már az óvodába beköltözik és a gyerekbűnözésben végződik. Mindenki csodálkozik, és nem érti, ennek mi az oka. Hallgathatjuk az álszent, elemző riportokat a problémáról, vagy drága pénzen konferenciákat hívnak össze, és ami a lényeg: évek óta mégsem történik semmi.

Lass Gábor