Az ilyen hír akkor borzolja igazán a tudósító idegeit, ha reggel megtudja, hogy az eset a saját szálláshelyétől alig kétszáz méterre lévő, Bounty nevű kávézó előtt történt hajnali 4-5 óra tájt. A szerbkeresztúri Goran Stijovity a kávézóban zárórakor történt dulakodást követően hazament 20 kilométerre lévő otthonába, magához vette fegyverét, visszatért a helyszínre és több lövéssel leterítette, majd fejbe lőtte a magyarkanizsai Sarnyai Józsefet. A vitás kérdések elintézésének ilyetén módja már nem tekinthető szokványosnak, főleg ha tudjuk, hogy Stijovity korábban az etnikai tisztogatásokat végző koszovói rendőrbrigádok tagja volt. Talán éppen ez ad magyarázatot fegyverviselésére, a Koszovóban alkalmazott módszerek pedig az „ügyintézés” jellegére, hiszen a leadott több lövés már amúgy is harcképtelenné tette az „ellenfelet”.

 

És történik mindez egy 85 százalékban magyarlakta településen. Hogy a nagypolitika tétovázása miként juttatta ebbe a helyzetbe a Délvidéket, azt az alig húsz kilométerre lévő Zenta történetén tekintjük át.

A település első írásos említése 1216-ból származik Zyntha-rew alakban. Igazi hírnévre 1697. szeptember 11-én tett szert, amikor a 34 esztendős Savoyai Jenő vezette európai hadsereg alig két óra leforgása alatt itt mért megsemmisítő vereséget a török szultán majd kétszeres létszámfölényben lévő, hídátkeléskor meglepett csapataira. Ennek következtében a két évvel később aláírt karlócai békében a török lemondott a Tisza-Maros vonaltól északra fekvő területekről, a magyarság mégsem örülhetett ennek a fejleménynek, mert a bécsi udvar a korábbi vármegyerendszerbe csatolásuk helyett, betelepített szerb katonák felügyeletével határőrvidéket hozott létre. A határőrök a kiváltságokért cserébe császárhűséget fogadtak, így aztán nem csoda, hogy mind a Rákóczi-, mind az 1848-49-es szabadságharcban az udvar pártjára álltak. Igaz ez akkor is, ha az európai-török határ egyre délebbre tolódása következtében a határőrök idővel feleslegessé váltak, elvándoroltak, helyükbe pedig magyarok települtek vissza és kerültek túlsúlyba a XVIII. század közepére végig a Tisza mentén.

Ez a számbeli fölény másutt sajnos már ekkor sem érvényesült és 1849. november 18-án Ferenc József pátensével létrejöhetett a Monarchián belül a Szerb Vajdaság. A tartomány csatlakozását a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz végül az 1918. november 25-én Újvidéken megtartott nemzetgyűlésükön szavazták meg a szerbek, amire Trianon politikusai már csak rábólintottak. Noha az ezt követő évtizedekben a Vajdaságnak nevezett Délvidéken a magyarság számaránya 30 százalék alá csökkent, a Tisza menti településeken mindmáig megőrizték 80 százalékos többségüket.

Ennek okát Szloboda János nyugdíjas zentai tanár, tolmács, fordító, újságíró, helytörténész abban látja, hogy a titói korszak végén sok vegyes házasságban élő vallotta magát jugoszlávnak, noha ilyen nép soha nem létezett. Amikor a Milosevics-rendszerben ezt a népszámlálási csoportot megszüntették, a korábban magukat jugoszlávnak vallók jelentős része „visszamagyarosodott”. Zentán számszerűen nem igazán érezni a menekültek beköltözését, ám a belváros kávézóinak, cukrászdáinak teraszán egyre több a szerb szó, az asztalok mellett vállalkozók, üzletemberek terpeszkednek ráérősen. 10-15 százalékos arányukat mesze meghaladva, tíz közül hét esetben közülük kerülnek ki a vezető tisztségviselők, vállalatvezetők. De hogyan is tudta megőrizni Zenta a jelenlegi zaklatott viszonyok között is a magyarság túlsúlyát?

– Az eredeti elképzelés szerint a Vajdaság 45 községébe mindenütt a lakosság tíz százalékának megfelelő menekültet telepítettek volna, Zentának akkori 27 ezer fős lakosságát tekintve 2700 személyt szántak. Csakhogy ezt a követelést az akkori polgármester Tóth-Horty Gábor annak ellenére visszautasította, hogy a tárgyalásra küldött ezredes a nyomaték kedvéért még a pisztolyát is kitette az asztalra. Vele ellentétben Becskerek, Zombor, Szabadka, Pancsova befogadta a szerbeket, és noha az ENSZ előírása szerint a menekülteket a saját hazájukhoz, azaz Koszovóhoz legközelebbi területen kell letelepíteni Jugoszláviában, 70 százalékukat mégis a Vajdaságba hozták. Lakásépítésre még ENSZ-pénzeket is kaptak, egész szerb falvakat húztak fel a magyar-bánáti határon – tér ki a részletekre Szloboda János.

– Mindehhez Kasza József segédkezett a legjobban, hiszen a régi kommunista rendszerben a hatalomba épült tisztségviselő a ’90-es években maga is ezreket telepített ide. Hozzá hasonló Váradi Tibor, aki a délszláv háború idején igazságügy-miniszterként tevékenykedett, Koszovóba pedig éppen egy magyart lehetett küldeni, hogy az albánokat a magyarok szolgalelkűségére rávegye – egészíti ki a történetet Vicei Károly, a zentai Gutenberg könyvesbolt alkalmazottja, író, irodalomtanár.

Sajnos a jelenlegi helyzet sem sokkal rózsásabb, hiszen a magyarság Jugoszlávián belüli háromszázalékos – a Vajdaságban tizenhat százalékos – aránya eleve nem teszi lehetővé önállóan az országgyűlésbe jutást. A VMSZ még Zentán sem tudott elég saját jelöltet állítani, így össze kellett fognia a szerb demokratákkal, hogy közösen szorítsák vissza a szélsőségesebb pártokat. Ezzel szemben a magyarok összefogásának hiányára vall, hogy igyekszenek nem tudomást venni arról, ami a „szomszéd utcában történik”. Még a nyáron egy szerbek által Zentán súlyosan megvert és kórházi műtétre szoruló kiskatona – a lépét kellett eltávolítani – esetére is csak most, hónapokkal később derült fény. Az igazságszolgáltatás elfogult: ha magyarokat találnak bűnösnek, tízszeres büntetést kapnak. Miközben az egyik városi ékszerész fiánál talált gázpisztolyt komoly fegyvernek minősítettek és ügyét a legfelsőbb bíróság vette kezébe, kérdés, hogy a magyarkanizsai szerb fegyveres halált okozó önbíráskodását vajon ugyanott vizsgálják-e?

– Amikor megbukott a Milosevics-kormány, a városháza árkádjai alatt elhelyeztünk egy márványtáblát a Zentán 1991 novemberében szervezett első háborúellenes tüntetés emlékére. Egy héten belül szélsőséges szerb fiatalok leverték, összetörték és noha a rendőrség megfogta őket, mind a mai napig nem ítélték el őket. Így aztán a jelenlegi polgármester, Juhász Attila csak annyit tehet, hogy ezúttal törésállóbb bronzból állíttatja vissza az emléktáblát és persze az önkormányzat költségén – bosszankodik Szloboda úr.

Más nemzetiségűekkel hasonló esetek nem történtek, igaz, az itt élő szlovákok és ruszinok a szláv kapcsolat, a románok az ortodoxia miatt húznak a szerbekhez, míg a magyaroknak a horvátokkal és a kis számú németséggel a legszívélyesebb a kapcsolata.

Jellemző példája az elmúlt évtizedek jugoszláv agymosó iskolapolitikájának, hogy az 1980-as években a délvidéki magyarok körében feltett körkérdésre, hogy ki a magyar történelem legnagyobb alakja, Tito volt a felelet. Nem véletlenül. Az ottani állapotok eszményi hiedelmét még Magyarországról is támogatták, hiszen tőlünk háromévente lehetett három napra Nyugatra utazni, Jugoszláviából viszont vendégmunkásként rendszeresen eljárhattak a szabad világba.

– Ez azonban nem mindenkinek adatott meg, ügyes politikával megosztották az országot. Egyesek jól, másik kevésbé jól éltek, így az egyik fele sakkban tartotta a másikat – emlékezik Vicei Károly.

Alapvető kérdés, hogy a szerb nemzettudatú iskolapolitikával szemben fel tud-e mutatni valamit a magyarság. Szloboda János egykori hivatásánál fogva jól tájékozott a témában. Az utóbbi időben megjelentek az első már nem szerbek, hanem délvidéki magyar nemzetiségű tanárok által írott történelemkönyvek. Mivel a hatalom szerint ez egyfajta szelepként belefér a Vajdaság látszólagos önrendelkezésébe, tartományi, oktatásügyi titkára, Bunyik Zoltán szemet huny felette. Ezek a könyvek a szerb iskolásokat sem érdeklik, hiszen amúgy is elkülönülnek a magyar diákoktól, ők 15 fő alatt is kérvényezhetik önálló osztályok indítását. Elutasításra még nem volt példa. A szerb diákok a magyart csak választható tantárgyként, mint a környezet nyelvét tanulják, fegyelmezetlenségükkel viszont rettegésben tartják magyar nemzetiségű tanáraikat.

Zenta Gutenberg nevű könyvesboltja segíthetne a kulturálatlanságon, sajnos mindkét nyelvű alapválasztéka igen szegényes, nem kaphatók a klasszikusok. Talán ennek ellensúlyozása céljából fordultak a helybeli általános és középiskolás tanárok, tanulók a székely-magyar rovásírás és a hozzátartozó történelmi ismeretek felé, vesznek részt évek óta a budapesti Kárpát-medencei rovásírásversenyeken, érnek el sikereket, találkoznak és alakítanak ki kapcsolatokat felvidéki és erdélyi társaikkal. Példájuk ragadós, hiszen idén már a szabadkaiak is csatlakoztak hozzájuk, jövőre pedig Magyarkanizsa és több más település tanulóifjúsága is képviseltetni fogja magát.

Mivel sem Szloboda, sem Vicei úr nem fűz vérmes reményeket a tartomány sokat hangoztatott önrendelkezéséhez – az korábban sem magyar érdekképviseletként, hanem a torzsalkodó szerbek autonómiájaként működött -, csak a szellemi feltöltődés és a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának tudata segítheti a túlélést. Ezen munkálkodik Hajnal Jenő, a Zentai Thurzó Lajos Művelődési Központ igazgatója, valamint a Magyarkanizsai Művészetek Háza Bicskei Zoltán vezetésével. De még ez sem lenne elegendő.

– Mivel magunkat önerőből megvédeni már nem tudjuk, sorsunk a következő magyarországi választáson dől el. Minden attól függ, hogy az új kormány tetteiben, vagy csak szavakban vállal bennünket.

– Soha nem az utca többi kockakövét szedik fel, ha az egyik kiáll közülük, hanem megvárják, amíg az az egy a többihez kopik. A trianoni döntés egymáshoz simult kockakövei közül már csak mi állunk ki, de mi sem sokáig – jellemzi keserű hasonlattal a valóságot Szloboda úr.

Gondjaival összecseng a vajdasági Civil Mozgalom felhívása, amely „az eddig alkalmazott közlemény-politizáláson és a dokumentálásokon túlmenően, tiltakozó megmozdulás formájában is hangot akar adni elégedetlenségének”. Hangsúlyozzák, hogy nem egy népcsoport, sőt nem is a magyarverések elkövetői ellen, hanem a rendőrség és az igazságszolgáltatás nem megfelelő magatartása miatt emelik fel hangjukat, mivel úgy vélik, hogy ez a két intézmény nem végzi hatékonyan a munkáját, nem képes szavatolni a délvidéki magyar polgárok biztonságát és személyi jogait.

Tiltakozásukat Szabadkán 2005. október 15-én a Városháza előtti téren tartják, s meghívják rá a négy anyaországi országgyűlési párt képviselőjét, a délvidéki magyar pártok és civil szervezetek vezetőit, valamint a magyarországi és szerbiai emberi jogi szervezetek képviselőit. Eljött az idő.

* * *

Tiltakozik a Délivdék

A szerb társadalomról nem lehet ugyanúgy gondolkodni, mint a magyarról. Nézzük csak meg a magyarkanizsai gyilkosságot! Az etnikai ok lététől vagy nemlététől függetlenül beszédes dolog, hogy nem a magyar, hanem a szerb rohant haza a pisztolyáért – mondta a Demokratának Andrási Attila, a Délvidéki Magyarok Közösségének elnöke.

– Utcára vonul a délvidéki magyarság Szabadkán. Ki szervezte a tüntetést és miért?

– A Délvidéki Magyar Ifjúsági Szövetség és az Összefogás a Fennmaradásért nevű civil szervezet. Céljuk, hogy vége legyen a magyarok elleni támadásoknak. Ez tizenöt éve folyik különböző intenzitással, s a jelenlegi szerb és magyarországi kormányzat alatt nemhogy nem csökkent, de erősödött. A délszláv válságnak minden ellenkező híresztelés ellenére nincs vége.

– Évtizedek óta a jószomszédi viszonyra törekvés jellemzi a magyar külpolitikát. Volt ennek eredménye?

– Meddő dolog a szerb politikusokkal vitatkozni. A szerb politikának mindig is megvolt az a törekvése, hogy ne legyen olyan délvidéki magyar erő, amely eredményesen kiállhat bármiért, másrészt hogy a magyarok sokasága megfélemlítve éljen. A szerb szállásterület jelenleg folyamatosan észak felé csúszik. Erről tudnia kell a magyar közvéleménynek, a magyar szellemi életnek. Ezért a csonkaországban is megmozdulunk, széles körű aláírásgyűjtést kezdeményezünk, hogy felhívjuk a világ figyelmét a délvidéki magyarüldözésre.

– Kiknek az aláírását várják?

– Különösen a magyar szellemi élet, a közéleti szereplők, a művészek, a sportolók, a tudósok csatlakozását szeretnénk elérni, de mindenki támogatását várjuk. Ez nem politikai, hanem emberi jogi kérdés.

Ágoston Balázs