A kapitány „előrelépésről” szóló szavai érthetőek lennének akkor, ha nemzeti csapatunk hősiesen küzdve, balszerencsés körülmények között kapott volna ki Romániától a világbajnoki selejtezőn. Csakhogy a pénteki találkozón csupán az egyik – a kisebbik – baj volt az eredmény. A nagyobbik baj, hogy immár végérvényesen bebizonyosodott, mi a hiba a válogatottnál: az, hogy gyáva. Nem győzni akar, hanem elkerülni a vereséget. Ami ebben a felfogásban a legritkább esetben sikerülhet.

Az Egervári-korszak bizonyos időszakaiban valóban voltak biztató jelek – a kapitány a mai napig ebből él. E biztató mérkőzések kapcsán ragasztotta rá a csapatra a futballvezetés a „szerethető” jelzőt. Ám amikor igazán éles meccsek jöttek, akkor kiderült, a szurkolóknak ijedt nyuszikat kéne szeretniük, ami egy kisállat-simogatóban még működhet is, futballmérkőzésen nem szerencsés.

Az első tipikusan ilyen meccs a Hollandia elleni tavaly őszi, hazai pályán játszott vb-selejtező volt. Látszólag minden adott volt ahhoz, hogy egészséges önbizalommal álljunk ki az amúgy kétségtelenül erős oranje ellen – 2012-ben még nem kaptunk ki, felkészülési találkozón legyőztük például az Eb-re készülő, ott negyeddöntőig jutó cseheket, az első világbajnoki selejtezőn, négy nappal a holland meccs előtt, 5-0-ra nyertünk Andorrában. Az önbizalomnak azonban nyoma sem volt, Hollandia pedig 4-1-re győzött.

Gondolhattuk volna, mindez csak kisiklás volt, hiszen ezután idegenben vertük az észteket, aztán hazai pályán helyenként kifejezetten jól játszva 3-1-re a törököket a Puskás-stadionban. De aztán jöttek az idei találkozók, amikor bebizonyosodott: a gyáva játék állandó jellemzője ennek az együttesnek.

Megijedt a csapat akkor is, amikor húsz perccel a lefújás előtt még vezettünk hazai pályán a románok ellen; jött is az ellenfél törvényszerű egyenlítése. De megrettent a nemzeti együttes Törökországban is, amikor sikerült egyenlíteni Isztambulban – a kapitány például annyira, hogy az egyik csatár helyett gyorsan behozott egy védekező játékost, jaj, csak gólt ne kapjunk…

Így aztán lélektani előnyünk dacára nem kiütöttük a láthatóan megrogyott ellenfelet, hanem inkább felemeltük a kezünket: „egyezzünk ki egy döntetlenben”. Márpedig a hozzáállás nem csupán a futballban, a sportban, hanem úgy általában az életben is sokat számít. Ha valaki úgy indul neki a keskeny pallónak, hogy „jaj, csak le ne essek”, akkor sokkal nagyobb esélye van hibázni, mintha azt mondaná: „képes vagyok rá!”.

Bukarestben is a félelem döntötte el a meccset. Mert igaz ugyan, hogy a szombathelyi Guzmics Richárd nagy technikai hibát követett el akkor, amikor a második percben ijedten odapasszolt a román Maricának, aki köszönte szépen az ajándékot és rúgott egy gólt.

A védő alapszabályt szegett, ami úgy szól: ha balról szerzek labdát, jobbra fordulok. Megremegett a lába, egészséges rúgás helyett egy suta és irányt tévesztő passz lett a vége. Csakhogy még lett volna 88 perc megfordítani a meccset – ha akarták volna a játékosok. De nem akarták, pontosabban nem merték. Nem mertek lőni, cselezni, de még ütközni, becsúszni sem.

És ezért, mivel sorozatban fordul elő a nehéz meccseken, a szakvezető is felel. Nehezen hihető ugyanis, hogy Dzsudzsák Balázs, akiért mostani klubja, a Dinamo Moszkva 16,7 millió eurót – mai árfolyamon több mint ötmilliárd forintot – fizetett, ne élt volna át korábban ilyen éles meccset. Vagy a német élvonalbeli Schalkét a Bajnokok Ligájába lövő Szalai Ádám. Vagy a 30 fölötti, szintén jelentős Bundesliga-tapasztalattal rendelkező Hajnal Tamás. És még folytathatnánk a sort.

Csakhogy a magyar válogatott találkozóin nem csupán a gyenge hazai bajnokságban játszó futballisták tűnnek gyávának, hanem az úgynevezett sztárok is. Mintha Egervári azt mondogatná nekik a meccs előtt: „Jaj fiúk, én annyira félek!”

Van, aki úgy véli, a sarki boltból beszerzett, közepes minőségű alapanyagból egy Michelin-csillagos chéf sem tud finom ételt készíteni. De ez nem igaz. Ráadásul átlagos hozzávalóból is készíthető jó pörkölt, rántott hús vagy gulyás. Hétköznapi, de karakteresen magyar és élvezetes. Éppen a románok példája mutatja, hogy egy-két nevesebb játékossal, de összességében átlagos kerettel is lehet győzelemre játszani egy rangadón. Néhány nagyobb nevünk, összességében átlagos keretünk nekünk is van. Már csak egy alkalmas szakvezető kellene.

Lehet, hogy ez esetben sem nyernénk meg minden meccset. Hogy így is messze lennénk a világelittől. De mint a hőskorban, győzelemre játszanánk, harcolnánk. S olyan futballisták vehetnék csak fel a címeres mezt, akik méltók arra: mernek és tudnak küzdeni. És ez hatalmas előrelépés lenne.

Bándy Péter