– Az önök aktivistái nemrég sikeresen megakadályozták egy ház végrehajtás miatti elárverezését. Miért akarták a házat elárverezni, és önök miért döntöttek úgy, hogy ezt megakadályozzák?

– A VÉSZ a bajba jutott vállalkozások védelmére alakult. De látnunk kell, hogy a vállalkozásokat sújtó gazdasági katasztrófa és az ennek nyomán létrejövő szociális katasztrófa szálai a kilakoltatásokhoz vezető hitelválságban sok esetben összeérnek. Ezt jól mutatja a fent említett ház árverésének története is. A Megaron Zrt. nevű építőipari cég, amely megszerezte a „NATO-beszállításra alkalmas” minősítést, megnyert egy Honvédelmi Minisztérium által kiírt pályázatot, amely egy Lehel úton lévő épület átalakításáról szólt. A cég vezetőjét behívatták a minisztériumba és közölték vele, hogy bár ő a nyertes, mégsem ő kapja a megbízást, hanem egy másik cég, a Lasancz-Bau Kft. Ennek a cégnek nem volt „NATO-beszállításra alkalmas” minősítése és építőipari kivitelezésre alkalmas személyi állománya sem, mégis ő lett a fővállalkozó, a nyertes cég pedig az alvállalkozó. Mivel a Lasancz-Bau Kft.-nek egyetlen embere sem volt, aki a munkát el tudta volna végezni, a tényleges kivitelező a Megaron lett, a Lasancz Bau Kft. alvállalkozójaként. A Lasancz Bau vállalási összege jóval több mint százmillió forinttal fölötte volt a Megaron vállalási összegének. Ez tehát tiszta haszna volt a Lasancz Bau-nak. De nekik és megbízó cinkosaiknak ez sem volt elég, mert amikor a Megaron befejezte a munkát, a Lasancz-Bau több mint százmillióval kevesebbet fizetett ki a Megaronnak az elvégzett munka jogos ellenértékéből. Így közel kétszázötvenmillió forint lett a Lasancz Bau és szövetségesei tiszta haszna, azon az áron, hogy a Megaron, tehát az a cég, amelyik elvégezte a munkát, teljesen tönkrement, mivel saját alvállalkozóinak és anyagszállítóinak teljesen el volt adósodva. A Megaron ügyvezetője nem akarta magával rántani a katasztrófába az alvállalkozóit és anyagszállítóit, ezért, hogy ki tudja fizetni őket, családi ingatlanaira tett jelzálogot. A Megaron ügyvezetője a felesége szüleinek családi házára is jelzálogot jegyeztetett be. Az árverés reggelén valaki becsöngetett a házba és közölte az idős emberekkel, hogy költözzenek ki, mert az árverésen megszerzi a házat. Ennek a háznak az árverésére mentünk el, ahol a szemükbe mondtam a strómanoknak: vegyék tudomásul, Magyarországon a kilakoltatás nem lesz sétagalopp. Az árverést fel kellett függeszteni.

– Hány építési vállalkozót fenyeget hasonló okok miatt kilakoltatás?

– Rengeteget. Ráadásul az emberek nehezen értik meg, hogy itt nem egyszerű üzleti vitáról van szó. Amikor egy vállalkozás elvégzett egy munkát, az ma Magyarországon azzal jár, hogy eladósodik, mert kifizeti a béreket, az anyagokat, az áfát, de nem kapja meg, ami neki jár. Az elvégzett munka ellenértékének megfizetése ma már szociális kérdés. Ez nem az a kategória, amikor befektetek ötvenmillió forintot és elbukom. A vállalkozások a munkából élnek, hónapról hónapra, nincs tartalékuk. Ha ebben fennakadás van, akkor a vállalkozáshoz egzisztenciálisan kötődő családok sokasága kerül kiszolgáltatott helyzetbe.

– Miért döntöttek úgy, hogy ezentúl nemcsak a vállalkozások érdekeit fogják védeni, hanem a kilakoltatásra váró családokét is?

– Az élet egy, s ezt az egy közös életet éljük, minden bajával, kihívásával együtt. Felléptünk például az egri kórházvédők oldalán a HospInvest ellen is. Az elmúlt hónapok eseményei igazolták fellépésünk jogosságát. Most a lakáshitel-törlesztésben önhibájukon kívül fizetésképtelenné vált embereket egzisztenciális katasztrófa fenyegeti. Januárban felhívott egy részvénytársaság vezérigazgatója, aki elmondta, hogy a közeljövőben óriási tömegben fognak bedőlni a lakáshitelek. Felvázolta, hogy ebben hatalmas üzleti lehetőség van, mert az árverések útján olcsón lehet majd jó ingatlanokhoz hozzájutni. Ránk hárult volna az üzlet legnehezebb része: a kilakoltatás. Bizonyára a sajtóból értesült a szervezetünk hatékony akcióiról, ezért keresett meg minket, hogy szervezzünk csapatokat a családok kilakoltatására. Azt mondta, ezzel pár hónap alatt több százmillió forintot tudunk keresni. Azonnal visszautasítottam az ajánlatot, mert a mi feladatunk a védelem és nem a támadás. A telefonhívás után tudatosult bennem, hogy pár hónap múlva tömegesen megkezdődhet a családok kilakoltatása otthonaikból, az ingatlanspekulánsok pedig már készülődnek. Úgy döntöttünk, felvesszük velük a harcot, és megvédjük a családokat.

– Közleményükben úgy fogalmaznak, hogy a vétlen családokat szeretnék megvédelmezni. Kikre gondolnak?

– Azokra, akik jogszerűen szerezték otthonaikat, és a lakáshitelüket becsületesen törlesztik, de hirtelen fizetésképtelenné válnak, mert vagy elveszítik az állásukat, vagy a havi törlesztőrészletek drasztikusan megemelkednek. Tulajdonképpen mi az egész társadalmat vétlennek tekintjük, mert a bankok kihasználják, hogy a családok rá vannak szorulva a lakáshitelre. Erre mondja a római jog, hogy lex leoninus, azaz oroszlánszerződés. Az oroszlán egyoldalúan rákényszeríti a szerződést a nyúlra. A bankok egyoldalúan diktálják a feltételeket, szó nincs arról, hogy a felek egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bírnának. Az ügyben népszavazást is kezdeményezünk, a következő kérdéssel: „Egyetért-e azzal, hogy Magyarországon senkit ne lehessen kilakoltatni jogszerűen elfoglalt egyetlen otthonából?” Bűnözőket és önkényes lakásfoglalókat nem védünk, és szintén nem foglalkozunk azokkal a családokkal, amelyeknek több otthonuk is van, ezért fontos a népszavazási kérdésünkben az „egyetlen otthon” szó. Morális parancs, hogy Magyarországon, a XXI. században semmilyen jogi vagy pénzügyi okokra hivatkozva ne lehessen senkit megfosztani egyetlen otthonától.

– Akik aláírták a hitelszerződést, vállalták a devizaárfolyam kockázatát. Akik felelőtlenül vették fel a lakáshiteleket, azok is vétlenek önök szerint?

– Igazságtalan a nyuszit felelőtlenséggel vádolni, amikor szerződik az oroszlánnal. Bankárok, közgazdászok szokták nagyképűen azt mondani, hogy nem kellett volna aláírni a szerződést. De aki otthont akar teremteni a családjának, az aláírja, mert nincs más választása. Az emberek döntő többsége, miután aláírta a szerződéseket, mindent elkövet, hogy teljesíteni tudja a feltételeket, és nem is vonják kétségbe, hogy ez a szerződésből adódó kötelezettségük. De a szerződő fél önhibáján kívül nem tud törleszteni, és nem a felelőtlensége miatt, a feltételek egyik napról a másikra megváltoznak, és havi hetvenezer forint helyett száztízezer forintra nő a lakáshitel törlesztőrészlete. Amikor a devizahitel THM-je öt-hat százalék volt, akkor a forinthitelé harmincöt-negyven százalék. Nem volt reális alternatíva.

– Bencze József Országos Rendőrfőkapitánynak elküldtek egy levelet. Ebben többek között azt írják, hogy társadalmi robbanással fenyegető ügyben fordulnak a főkapitányhoz. Több tízezer családot fenyeget a kilakoltatás, és szövetségük célja, hogy ezt megakadályozza. Hogyan?

– Több síkon is zajlanak az akcióink. Az egyik a már említett népszavazás, a másik a közvetlen akciók. Egyrészt elmegyünk az árverésekre és megmagyarázzuk a spekulánsoknak, hogy ne is álmodjanak arról, megszerezhetik a szerencsétlen sorsú családok ingatlanjait. Másrészt odamegyünk a kilakoltatásokra és elzavarjuk a kilakoltató hóhérokat.

– Keményen fogalmaz. Pedig a VÉSZ egyik alapelve, hogy erőszakot nem alkalmazhatnak. Ehhez képest közleményükben ezt mondják: „akik a vétlen családok otthonát elárvereztetik és a családokat kilakoltatják, közönséges bűnözőknek tekintjük és ellenük fizikai erővel fellépünk.”

– Erő és erőszak nem ugyanazt jelenti. A fizikai erőszakot nem mi követjük el, mi mindig csak védekezünk. Egy nagyszabású, gátlástalan, beláthatatlan következményekkel járó támadás előtt állunk, amely több százezer családot fenyeget. A támadásban kihasználják az írott jog hiányosságait, és szándékosan belevett szabályait, így fenntartják a legalitás látszatát, de amit csinálnak, az valójában nem más, mint puszta, aljas erőszak. Társadalmi összefogás kell, mert a lakásmaffia már nagyon megszervezte magát. Dél-Amerikában látott nyomorövezetek fognak létrejönni, ahol a társadalom perifériájára szorult, otthonukat elvesztett emberek barakkokban fognak élni. Bármekkora erőfölény birtokában vagyunk, erőinket akkor is csak védelem céljából vethetjük be. De tapasztalatból mondom, sokszor egyáltalán nincs erre szükség, mert az eddigi érdekvédő harcaink során is világossá tettük, hogy nem célszerű, ha ránk támadnak. Össze kell fognunk, hogy a kilakoltató pribékek ne síró asszonyokkal és halálra rémült gyerekekkel találják szembe magukat, hanem nagyon kemény és dühös férfiakkal. Ezért kezdeményeztük a Gyorsreagálású Önvédelmi Zónák megalakulását. A Zónában, ami lehet egy falu, egy lakótelep, egy városrész, az emberek nemcsak ismerik egymást, de oda is figyelnek egymásra. Az egyik családot úgy akarták kitenni, hogy mire hazaértek, a gazemberek már lecserélték a zárat. Ezért fontos a gyors reagálás. Ha egy Zónában kilakoltatásra készülnek, akkor pillanatok alatt összpontosuljon ott negyven-ötven férfi, hogy elkergesse a kilakoltatókat.

– Eddig hány árverésen és kilakoltatáson vettek részt?

– Körülbelül hat-nyolc ilyen akciónk volt már. Egyelőre jól állunk, mert a legtöbb esetben elég volt, ha telefonon előre szóltunk vagy levelet írtunk, és azonnal visszakoztak. De egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is elkerülhetőek lesznek a kemény összecsapások. Még egyszer mondom, mi senkit nem fogunk bántani, még a haszonleső hiénákat sem, de legyen világos a számukra, nem hagyjuk magunkat.

– Bárki jelentkezhet az Önvédelmi Zónába? Nem vizsgálják meg az adott személy előéletét, személyiségét?

– Nem, mert a Zónákat nem mi irányítjuk. Ezek helyi, önszerveződésű csoportok. Mivel ismerik egymást az emberek, ki tudják szűrni azt, aki csak balhézni akar, és remélem, azokat el is küldik. A bíróságon sem kell bejegyezni, mert ez a társadalom cselekvő, önszerveződő mozgalma. Végre cselekedni kell, nem siránkozni. Minél határozottabban és aktívabban lépünk fel az elején, annál nagyobb az esély, hogy elállnak a tömeges kilakoltatásoktól.

– Mi történik, ha a rendőrség közbeavatkozik?

– Samu István vezérőrnagy úr, az ORFK rendészeti igazgatója válaszolt a főkapitány úrnak írt levelemre. A válasz egyértelműen rögzíti, hogy a rendőrség kizárólag bíróság vagy önkormányzat által hozott jogerős határozaton alapuló kényszerkilakoltatáshoz ad karhatalmi segítséget. Ez azt jelenti, hogy a banki végrehajtó-kommandók nem számíthatnak rendőri segítségre, ezért is toborozzák a kilakoltatókat. Az úgynevezett lepapírozással azonban túllőttek a célon. A hitelszerződéseket ugyanis közjegyző előtt kell aláírni, és így a szankciók azonnal végrehajthatóak. Azért, hogy a szankciók végrehajtását felgyorsítsák, a hitelszerződéseket kivonták a bíróságok érdemi döntéseinek hatásköre alól. Csak bemennek a bíróságra, ahol egy bírósági titkár megnézi, hogy a papírok rendben vannak-e, és lebélyegzi. Ezt a trükköt hívják lepapírozásnak, amelynek jogrendbe iktatását a Gyurcsány-kormánynak köszönhetjük. Féllegális az egész, mert a végrehajtási-árverezési-kilakoltatási folyamat a bíróságon nem megy keresztül. Azért nem, mert ellenkező esetben a bíróság kötelezné a bankokat, hogy bizonyítsák be, mi volt az a pénzügyi szükséghelyzet, amely miatt a törlesztőrészletet hetvenezer forintról száztízezerre emelték. Persze nem tudnák bizonyítani, mert ezek a devizahitelek nem devizahitelek, hanem deviza-elszámolású hitelek. Mi a lepapírozás ellen is küzdünk, hogy ezt az egész folyamatot helyezzék vissza a bíróságok érdemi döntési hatáskörébe, hiszen olyan ügyekről van szó, amelyek végkimenetele családok tömegeit taszíthatja sorskatasztrófába. Jogelvi képtelenség, hogy ilyen horderejű kérdésekben megszűnjön a bíróságok vizsgálati és mérlegelési hatásköre. Jogszerű helyzetet, jogállamot akarunk.

– Kapott életveszélyes fenyegetést?

– Bőven, nem panaszkodhatom. Már kerestek fel a magyar nyelvet oroszul törő úriemberek is. Rendőrséghez nem fordultam emiatt, a szövetségünk elég erős. Nemcsak erős, hanem bátor, elszánt, szelíd és fegyelmezett. Ezekre mind szükség van, hogy ne szabaduljon el az erőszak. Erőszakmentességet vallunk, de az eltökélt védelmet hirdetjük. A szövetségünk taktikai alapeleme a lehető legnagyobb erő felmutatása, és a lehető legkisebb erő alkalmazása.

– Foglalkoznak napi politikai kérdésekkel?

– A fellépéseink abszolút politikaiak, de nem párthatalmi értelemben. Mi sem jobboldaliak, sem baloldaliak nem vagyunk. Ha a társadalmi szolidaritás, a kisebbségek védelme, a kizsákmányolás elleni fellépés baloldali érték, akkor baloldali vagyok. Ha a nemzeti sorsközösség, a nemzeti hagyományok megőrzése, a vallások méltósága jobboldali érték, akkor jobboldali vagyok. A mai rablókapitalista, magukat szociáldemokratáknak nevezőknek mi köze van a baloldalhoz? A Bokrost támogató MDF-nek mi köze van a jobboldali értékekhez?

– Azért kérdezzük, mert a Bajnai Gordon kormányfővé történő megválasztása ellen szervezett Kossuth téri tüntetésen felolvasták az ön támogató nyilatkozatát. Van valamilyen stratégiája, hogyan lehetne a kormányellenes tüntetéseken is sikeresen fellépni?

– Attól függ, hogy a társadalom mit akar. A politikai elit lecseréléséhez társadalmi mértékű mozgalom szükséges. Az előrehozott választásokat egy óra alatt ki lehetne kényszeríteni, ha a társadalom akarná. De egyelőre nem akarja. A mi alapelvünk az, hogy embert bántani nem lehet, még akció közben sem, mert nem emberek ellen harcolunk. Szegeden, amikor nyolcvan rohamrendőrt vezényeltek ki ellenünk, akkor sem bántottunk senkit, még szavakkal sem. Az, hogy száz ember hallgatagon együtt van és fegyelmezetten, határozottan, bátran cselekszik, az a létező legnagyobb erő. Sokkal nagyobb erő, mint kiabálni és dobálni a rendőröket. Háromszázezer passzív tüntető semmivel sem több, mint két passzív tüntető. Az nem aktivitás, hogy lökdösöm a rendőr pajzsát. Ugyanakkor a passzivitást nem ítélem el, mert ebben a társadalom bölcsessége is kifejeződik. Az emberi élet nem játék, a tüntetők valahol a szívük mélyén érzik ezt, és azt is, hogy ez a hatalom előbb vagy utóbb úgyis távozni fog. Ha viszont létrejönne egy olyan helyzet, amikor a közhatalom egységesen és masszívan a rablók oldalára áll, és cinkos bűnsegéddé válik abban, hogy megkíséreljék Magyarországot nyomortelepek hálózatává tenni, akkor már nem csak tüntetésnek nevezett beszélgetések lesznek az utcákon. Egyelőre azonban nincs szó arról, és valószínűleg ez a meggyőződés fékezi társadalom-lélektani szempontból az elégedetlenséget, hogy a közhatalom a rablók oldalára akarna állni. Sőt az érződik, hogy ott is nagyon sok érző és értő ember van, akik együtt kínlódnak velünk ezekkel a súlyos sorskérdésekkel. A most uralkodó politikai elit köreiben jelentős azok száma, akik elkötelezték magukat a társadalompusztító erők mellett, de a rendőrség és a bíróság, és reményem szerint az ügyészség is mentes az ilyesfajta elkötelezettségtől. Nagyon szeretném, ha a társadalmi párbeszéd nem törvényhelyek egymás fejére olvasásában merülne ki, hiszen a XX. század bőségesen ontotta a példákat arra, hogy történelmi gaztetteket az írott jogba beépített szövegek segítségével hogyan lehet „törvényesen” véghezvinni. Békében, egymásra figyelve, egymástól tanulva kell kiküzdenünk a megoldásokat.