– Mivel foglalkozik a Nemzeti Pedagógus Műhely?

– A műhely 10 éve alakult szakmai szervezet, azokból a munkatársakból, akikkel az Antall–Boross-kormány alatt a minisztériumban együtt dolgoztam, többek között a Nemzeti alaptanterven. Tevékenységünk nagyobbik része ma is szellemi munka, a nevelést és oktatást érintő problémák jogi, gazdasági és pedagógiai megoldásán dolgozunk. A Nemzeti Pedagógus Műhely egyik jelentős eredménye a kétszintű érettségi alternatívájaként 1995 januárjában megjelent egyszintű érettségi tervezete. Ebben a szakmai műhelyben fogalmazódott meg az az előző kormány által bevezetett megoldás, hogy a családi támogatást a gyermek iskolába járásától tegyük függővé. Az is a műhely munkájával függ össze, hogy 1998-ban visszafordították a felsőoktatási tandíj bevezetésére irányuló jogi lépéseket.

– Oktatói munkát is végeznek?

– A kollégáim munkahelyükön, óvodában, iskolákban és egyetemeken természetesen tanítanak. A műhely szervezetten is vállalt pedagógiai munkát: 2000 és 2002 között cigány tanulókat készítettünk fel felsőoktatásban való továbbtanulásra. Ehhez a szükséges segítséget megkaptuk azokban az években. Sajnos, most munkánkat nem támogatják. A Nemzeti Pedagógus Műhely tagszervezete a Magyar Pedagógus (Kamara) Szövetség – szakmai tömörülés, ennek jelenleg én vagyok az elnöke. Szintén tagszervezete vagyunk a Mut zur Ethik svájci központú európai munkacsoportnak. Ezek a szakmai kapcsolatok megfelelő csatornák arra, hogy a munkánkat nem kell elszigetelten végezni. Gyakran beszámolunk munkánkról vagy elképzelésünkről Zürichben vagy Feldkirchben, ahol a nemzetközi munkacsoport konferenciákat vagy munkamegbeszéléseket szervez. Rendszeresen részt veszünk a Mut zur Ethik konferenciáin, amelyeket minden évben szeptember elején rendeznek. Ezeknek a konferenciáknak a mintájára 1999 óta mi is szervezünk ilyen háromnapos nemzetközi konferenciákat, rendszeresen február közepén. A témák mindig a neveléssel összefüggő általános filozófiai, társadalomtudományi, pszichológiai kérdések, gyakran összefüggésben az erkölcsi rendszerrel, a nevelést és oktatást meghatározó politikai és társadalmi ideológiákkal, az egyén szabadságával, az igazsággal.

– Nem cseng ez össze a liberális gondolattal?

– A liberális gondolattal összecsenghet, de a szélsőséges individualizmushoz, amelyet most gyakran libertinizmusnak is neveznek, semmi köze. Az ember célja a személyes boldogság, így tanították a nagy tudósok Arisztotelésztől Aquinói Szent Tamáson keresztül máig. Azonban csak a szabad ember lehet boldog. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy a pedagógia legátfogóbb célja az, hogy a gyermeket szabadságra neveljük. A szabadság azt jelenti, hogy az embert nem határozzák meg a körülmények, a fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi, nyelvi törvénynek, szóval a külvilág. Természetesen az individuumot tekintve a szabadság legkevésbé sem adottság, hanem feladat. Ennek a feladatnak a megvalósítása nem lehet csak az egyén feladata, ezt szülei, családja, tanítói és barátai segítségével közelítheti meg, összefügg ez az emberi lét alapvető paradoxonával: az ember individuum és kollektív lény egyszerre.

– Rend és szabadság. A kettő feltételezi egymást?

– Az ember feladata, hogy kivívja szabadságát a világgal szemben, fölé kerekedjen a természet törvényeinek. Kétféleképpen is érthető ez. Mint kollektív lény: „műveld a földet”, vagyis teremts kultúrát – a kultúra eredeti értelmében agrikultúrát jelent –, győzd le a járványokat, szelídítsd meg a vadakat, nemesíts növényeket, gondozd a kertet, cselezd ki a gravitációt és a nukleáris erőt. Más értelemben: uralkodj indulataidon, parancsolj érzéseidnek, vond az ész befolyása alá ösztöneidet. Vagyis teremts rendet magadban, magad körül a térben és időben és tennivalókban és emberi kapcsolataidban. A szabadság a rend teremtése, mert a szabadságunkat a rend hiánya őrli fel. A fizikában használatos, de filozófiai értelemben is értelmes kifejezéssel élve: vond ki a rendezetlenséget a belső és külső világodból. A rendezetlenség mértéke az entrópia. A teremtett világ egyik általános alaptörvénye arról szól, hogy az elszigetelt rendszerekben a rendezetlenség, vagyis az entrópia „magától” soha nem csökkenhet. A rendezetlenség csökkenése információt és energiát igényel. Az élő anyag alacsony entrópiájú, magasan rendezett organizáció. Az élet feltétele az, hogy élő anyag (sejt vagy összetettebb szervezet) energiát és információt vegyen fel környezetétől. A halál az entrópia robbanásszerű növekedése. Hasonló a helyzet a konyhával. A rendezetlenség különösebb erőfeszítés nélkül kialakul. A rend teremtéséhez erőfeszítésre és tudásra van szükség. Ugyanez a helyzet a kerttel, a nyelvvel, a kis közösségekkel. A család megszervezésében, a személyes belső életben is csak akkor van rend, ha erőfeszítéssel és tudással felépítjük. Ha magára hagyjuk, akkor az a sorsa, mint a biológiai organizációnak: elhal.

– A szabadság tudást igényel. Erről volt szó a 2003-ban rendezett konferenciájukon.

– Igen, szabaddá az igazság tesz, ősi mondás, egyenesen Jézus Krisztus szájából van. Az igazság ismerete szükséges például ahhoz, hogy az ember közéleti kérdésekben szabadon dönthessen. Ez a modern demokráciák rákfenéje. A pedagógia céljait tekintve is, régi vita, hogy a nevelés vagy oktatás az elsődleges. Amit elmondtam, abból nyilvánvaló, hogy a nevelés a lényeges, a szabadságra nevelés, oktatás pedig azért kell, mert szabaddá az igazság ismerete tesz.

– Az idei konferenciájuk már a hatodik. Miért ezt a témát választották?

– Személyes okom is van. Édesanyám hét éve halt meg. Azóta nem hagy nyugodni a lelkiismeret, hogy nem kérdeztem ki mindenről. Például nem tudom, hogyan ismerkedtek meg édesapámmal. Élnek még emberek, akik emlékezetükben olyan tudást, tapasztalatot és személyes élményeket őriznek, amelyek közös kincsünket jelenthetik, vagy amelyek ismerete nagyon fontos, pontosan a szabadságért tett erőfeszítéseinkben. Tudni kell, hogy mi történt a Don-kanyarban, hogyan éltek a kitelepítettek Beszenyszögön, mit élt ált az a 17 éves lány, akit elvittek a Gulágra. Tudni kell azt, hogyan szervezték meg a termelőszövetkezeteket, és hogyan esett szét ezután a paraszti családok nagy része. És persze valamit tudni kell az Egyházügyi Hivatalról is, meg az 1972-es 1973-as márciusi diákmozgalmakról. Mert aki nem tudja, hogy mi történt vele és hogy hol van, az kétségbe esik, félelem fogja el, és szinte bármire kész, vagyis elveszíti a szabadságát.

– És a remény?

– Az emberi jelenség másik oldala ez. Az ember időben él, ezt az időt a jelen villanása két részre vágja. A múlt az, amire emlékezünk vagy emlékeznünk kell, de amelyet nem befolyásolhatunk. A múltért azonban felelősek vagyunk. A jelen a döntéseink mozzanata, létezésünk formája. A jövőt csak homályosan látjuk. A jövő bizonytalan, döntéseink a jövőre irányulnak, de a történések nincsenek teljesen befolyásunk alatt. A remény alapja első megközelítésben a múltban van: fel kell ismernünk, hogy nem a sors kegyének vagy rossz szándékának vagyunk kiszolgáltatva, mindaz, ami történik velünk, múltbeli döntéseink következménye is. És személyes életünkben is, a közösségi létezésünkben is előfordult, hogy rosszul döntöttünk. Ezért a múlthoz való helyes viszony az önismeret és megtérés, a jó irányba fordulás. A jövőhöz való helyes viszony a remény. A remény erény, és mint minden erény erőfeszítést és tudást igényel. A reményt fel kell építeni, azért meg kell küzdeni. A reménynek semmi köze optimizmushoz vagy pesszimizmushoz. Ezek hangulatok, pszichológiai vonások. A remény lényege, hogy elpusztíthatatlan ösztön munkálkodik az emberben és hajtja a „jó vég” felé. A szebb jövő reménye kitéphetetlenül gyökerezik az emberi boldogságösztönben. Az ember vágyakozásával és igyekezetével állandóan a „parttalanba” tart. Valami nagy, természetévé vált „szerénytelenség” hajtja mindenütt. Minél tisztábban remél valaki, annál inkább ember. Mégis „szent félelem őrzi a remény magas ormát”, az ember reménye a félelembe torkollik. A félelem, a bizonytalanság emlékezteti arra, hogy az emberi lét ugyan beteljesülésre van alkotva, beteljesülés felé tart – és amiben beteljesedik, az a legelgondolhatóbb, sőt minden gondolkodást felülmúló lét –, de állandóan veszélyezteti a semmi közelsége. A remény és az álom lényege rokon: beleálmodjuk magunkat fiatalságunkba. De az álmok mindig valótlanok. Az embernek folytonosan le kell küzdenie az eltompulást, a megkeményedést, a elfásultságot, az önfejűséget és a „belenyugvást”. Álmaink bizonytalanok. Képtelenek vagyunk messzire kitekinteni, megérezni az igazit, és hagyni, hadd ivódjék belénk. „Vándorok” vagyunk. Saját létünk még nem talált magára. Csak a reményben közeledünk feléje, és el is veszíthetjük. Aki nem fél a lét elveszítésétől, annak nincs reménye; akinek pedig nincs reménye, abban az emberlét „reménytelenné”, azaz kicsinnyé és kétségbeesetté lett.

– Miben reménykedhetünk?

– A konferencián a teljesség igénye nélkül felsorakoznak a remény emberi jelei. Reményre ad okot az, hogy vannak olyan emberek, akik nem kímélve – elveszítve – magukat egy álomért, óriási futballgálát szerveznek. Mások a magyar parasztok és feldolgozók termékeinek forgalmát szervezik. Ismét mások határokon túl élő magyar kisgyermekek tanulását támogatják saját pénzükből. Lesz szó arról, hogy miben áll az idősek reménye, mit jelent a család, valóban a remény forrása-e? Természetesen meg fogjuk vitatni azt is, hogy a remény emberi dimenziói mennyiben jelentenek erőt, és miért szükséges a remény transzcendens vonatkozása.

– Miért?

– Sokan a mi köreinkből elégedetlenségüknek adtak hangot, amikor a szekularizált európai uniós szervezetek az alkotmányból ki akarták (akarják) iktatni a keresztény gyökerekre utaló kifejezéseket. ők nyilván egyetértenek velem abban, hogy a remény valóban az Istenember. Ahogyan most hallottuk a templomban: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél.” (1Kor 15, 12. 16–20) Valóban Krisztus Európa reménye. Nagyon egyszerű dolog ez, tiszta gondolatmenet. Vagy van Isten, vagy nincs. De ha van, akkor nincs semmi, ami nagyobb lenne. Ha létezik Isten, akkor nem létezik nála fontosabb. Ha van Isten, akkor van remény, ha nincs, akkor a remény nem több, mint abban bízni, hogy most a héten merő véletlenségből megnyerem az ötöst. A mi reményünk – az emberi jelekkel együtt – azonban a végtelenre irányul. A konferencián negyven előadás hangzik majd el. Nem akarunk kimeríteni egyetlen témát sem, csak emlékeztetni szeretnénk. Van tapasztalatunk arról, hogy miként lehet összehangolni és megszervezni ennyi előadást. A konferencián hét blokkban hangzanak el az előadások. Azok beszélnek először, akik még emlékeznek a háború előtti időkre, majd a háborút és a következő éveket idézzük fel, az egyházi szervezetek feloszlatását, a kuláküldözést, a kitelepítéseket stb. Lesz szó 56-ról és az azt követő megtorlásról, a hetvenes évekről és az Acél-féle kultúrpolitikáról. Minden előadó visszaemlékezéseiben a remény jeleit is felidézi.

K. L.