Érdekes, nem félnek
„Nincsen demokrácia. Nincsen jogállamiság. A fékek és ellensúlyok rendszere felbomlott. Nincs egyetlen információ vagy hír sem, ami cenzúra nélkül jutna el a polgárokhoz. A kétharmados többség problematikus. Az ellenzék létjogosultságát elvitatják. Az emberek félnek a hatalomtól. A kisebbségek félnek a hatóságoktól. Mindenki fél mindentől…”
Nem, nem a rendszerváltás előtti Szovjetunióról van szó, az alábbi mondattöredékek a tévéből szűrődnek át a falon keresztül egy álmos kedd délutánon.
Brüsszelből hallható a közvetítés, ahol ismét hazánk van terítéken. Fárasztó már ezt hallgatni hosszú hónapok és évek óta, és lassan kezdjük úgy érezni, hogy a világ egyébként egy tökéletes hely, egy makulátlanul összeálló mozaik, amelynek egyetlen hiányzó darabkája éppen mi vagyunk. Máskülönben honnan lenne ennyi energiájuk foglalkozni e falatnyi ország unalmas belügyeivel?
A tévé zaja elől inkább a kocsmába menekülünk, minden bátorságunkat összeszedve, reménykedve benne, hogy nem kap el sem az ÁVH, sem az államosított igazságszolgáltatás. Útravalóul még meghallgatjuk a Queens Of The Stone Ages You Think I Ain’t Worth A Dollar, But I Feel Like A Millionaire című dalát, ám a Szimpla Kertbe leérve már egyáltalán nem érezzük magunkat milliomosnak, amikor felszámlázzák az első sörünket.
– Hűű! – kommentálja kollégám, de nem tudom megállapítani, hogy az árakra vagy a pincérnőre gondol.
A hely már a kora esti órák ellenére is csaknem tele van, mindenhol kedélyesen iszogató társaságok, az arcok kisimultak, vidámak, oldottak és boldogak – mintha csak külföldön lennénk. Majd kiderül, hogy nem is tévedünk nagyot: bár tartózkodási helyünk irányítószáma nem változott meg, a beszélgetésekbe belehallgatva kiderül, hogy szinte senki sem magyar.
Hirtelen felmerül bennünk a kérdés: vajon az itteni vendégek éreznek-e valamit abból az irtózatos elnyomásból, ami hazánkat sújtja, vagy gyanútlanul sétáltak be a kelepcébe, amikor átléptek a határon?
Sörünket lehajtva felbátorodunk, felebaráti kötelességünknek érezzük, hogy figyelmeztessük őket a leskelődő veszélyre, hátha még egérutat nyerhetnek, amíg nem késő.
Elsőként két amerikai fiatalemberhez lépünk oda, akik egy kiejthetetlen nevű városból érkeztek, legalábbis néhány ital után mindenképpen.
– Missipurá? Missiperi? – ismételgetjük reménytelenül, majd feladjuk. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban, amikor a magyar aktuálpolitika helyzetéről kérdezzük őket, egy pillanatra sem zökkenek ki a sztoikus nyugalomból.
– Úgy hallottuk, hogy itt mindenki utálja Viktor Orbánt – feleli Martinez, mi meg nem győzünk csodálkozni, hogy ilyen könnyedén beszél egy mindannyiunkat fenyegető veszedelemről.
Mint kiderül, hosszú évek óta itt élnek, és semmiféle törvény nem gátolja a szabad mozgásukat: szakácsként dolgoznak, magyar lányt vettek el, gyermekük született, letelepedtek. És jól érzik magukat: a munkahelyükön néha hallgatják, ahogyan magyar kollégáik szidják a kormányt, elsősorban az új adónemek bevezetése miatt, arról is értesültek, hogy a kisebbségek nagyon hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, illetve a sajtócenzúráról is tudnak, de ez nem igazán érinti őket, ugyanis annyira nem beszélik jól a nyelvünket, hogy megértsék a híradót, és újságot sem olvasnak hasonló okok miatt.
Jó itt nekik, olcsó és hideg a sör, szépek a lányok.
– De az emberek szemében sem látjátok a félelmet? – kérdezgetjük őket, mert hátha…
Ám csak a vállukat vonogatják:
– Oké, mi egy másik kultúrából származunk. Ahonnan mi jövünk, ott az emberek mindig mosolyognak egymásra, barátkoznak, lazák. Itt mindenki egy kicsit zárkózottabb és savanyúbb. De ez nem baj, nem tolakodnak bele a másik életébe, meghagyják egymásnak a szabad mozgásteret, az intim szférát – teszi hozzá Nicolas.
Egy asztallal arrébb vándorolva egy fiatal brazil párt veszünk célba, de, mint hamar kiderül, az égvilágon semmit nem tudnak az aktuálpolitikai helyzetünkről. Miután felvilágosítjuk őket a diktatúráról, lejárató kampányokról, elmondják, hogy náluk is borzasztóan intenzív a hatalmi hercehurca. Bár a választások előtti utolsó három hónapban egyáltalán nem szabad kampányolni, az azt megelőző kilenc hónap igencsak masszív. Azonban a legtöbb országgal ellentétben az ottani politikusok már ráébredtek arra, hogy nem az egymás elleni áskálódás a legjobb eszköz, nem hánytorgatják fel az elmúlt ciklusokat, nem a másik kormányzási hibájára helyezik a hangsúlyt, hanem a jövőbeli tervek és a különböző társadalmi problémákra kínált megoldástervezetek ismertetése jelenti a kifizetendő utat.
Egyébként éppen egy kelet- és közép-európai körúton vannak. Jártak korábban Lengyelországban, a következő állomás pedig Csehország lesz, de annyi jót hallottak az ismerőseiktől Magyarországról, hogy mindenképpen szeretették volna pár napra útba ejteni. Az elmúlt napokban csak pozitív dolgokat tapasztaltak, szimpatikus város Budapest, egyáltalán nem érzik, hogy elnyomás lenne, sőt kifejezetten felszabadultnak érzik a hangulatot.
A francia származású, de Stockholmban élő Xaviernek már mélyebb ismeretei vannak hazánkról, nem is akármilyen forrásból:
– Az egyik közeli barátom az ATV-nél dolgozik, és mondta, hogy amint hatalomra került a jelenlegi kormány, rögtön számtalan szempontból korlátozni kezdték a szabad véleménynyilvánítást és a sajtószabadságot, szűrni kezdték az állami kézben lévő televíziók híradásait. Rájuk azonban mindezek nem vonatkoztak, mert a csatornájuk magánkézben van – tájékoztat a harmincas éveit taposó férfi, majd kifejteti az unióval kapcsolatos álláspontját is: – Nem jó az a taktika, amit folytattok, hogy bezárkóztok, ahelyett, hogy együttműködnétek, vagy hogy a külföldet hibáztatjátok ahelyett, hogy megoldást keresnétek a problémáitokra. Jó példa az ellenkezőjére Svédország, mondja, nem véletlen, hogy a válság ellenére is folyamatos a gazdasági növekedés, de számos más országot is említhetne.
– Több különböző vállalkozásokkal foglalkozó barátom is mondta, hogy a legnagyobb probléma Magyarországon az, hogy bár nagyszerű lehetőségek vannak ebben a régióban, egyszerűen nem érdemes ide befektetni, mert soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, mikor hoznak egy új jogszabályt, ami ellehetetleníti őket – teszi hozzá.
Cimborája, Joseph igazi multikulturális személyiség.
– Németországban élek, részben svéd vagyok, részben osztrák, de apám olasz, anyám pedig lengyel. Ne is próbáld megérteni! – legyint kedélyesen, majd egy nagy korty után egyetértését fejezi ki barátjával, bár megjegyzi, hogy tulajdonképpen nem sokat tud az országunkról, ő csak bulizni jött. Úgy hallotta, hogy itt az éjszakai élet, a kultúra és az építészet tökéletes arányban van egymással, bár elsősorban az italozás és a szórakozás hajtja jelenleg. Annyit azért hozzátesz, hogy Németországban nem izgatja az embereket ennyire a politika, sőt nem is nyernek ekkora bepillantást annak belső világába.
– Nálunk is vannak például problémák a bevándorlókkal, nagyon sok a török és az arab, de nem gondolom, hogy foglalkoznom kéne velük – tárja szét a karját. – Oldják meg a politikusok, nem az én dolgom.
Kíváncsiak voltunk, hogy miképpen gondolkoznak a kicsit idősebbek, ezért következő interjúalanyunknak a szórakozóhely sarkában beszélgető két ötvenes férfit szemeltünk ki. Mint kiderült olaszok, de vannak magyar ismerőseik, illetve az otthoni sajtóban is értesültek szőrmentén az itteni helyzetről.
– Nem igazán értjük, hogy a kormányotok miért megy szembe az Európai Unióval. Nálunk Olaszországban valószínűleg sokkal nagyobb gazdasági gondok vannak, rengeteg a munkanélküli, éppen ezért semmi másra nem vágyunk, mint hogy kikerüljünk ebből a helyzetből, éppen ezért együtt akarunk működni, részesei akarunk lenni ennek a szövetségnek, hogy végre nyugalom legyen – mondta el Luke, aki egyébként azért látogatott hozzánk barátjával, mert a kelet-európai régió legfontosabb városának tartja Budapestet és mindig is meg akarta nézni.
Kérdezzük, hogy érzik-e, ahogy diktatúrai uralkodik rajtunk, de mindketten rázzák a fejüket.
– Ez baromság! Az emberek mondjuk nem tűnnek túlzottan jókedvűnek, de nálunk, olaszoknál biztos nem szomorúbbak jelenleg – fejti ki barátja, Mario. Szavaiból megmagyarázhatatlan okból, de egy kis megnyugvást nyerünk, így újult erővel léptünk ki az utcára, hogy szívjunk némi friss, habár a liberális média szerint nem teljesen szabad levegőt.
Belső-Erzsébetvárost átszelve az utcán még számtalan oldott hangulatú külföldi társaság szegélyezi utunkat. A Deák térre kiérve pedig a turisták egymásra licitálva fotózzák a Sziget Fesztivált reklámozó óriáskereket. A fesztivál százezres bérletvásárlóinak egyébként kilencven százaléka tőlünk nyugatabbról érkezett: úgy látszik némi jókedv, óriáskerék, pár csinos pincérnő, remek koncertek és bulik, egy vidám és pezsgő nagyváros s persze némi mérsékelt árú alkohol egész elviselhetővé képes varázsolni ezt az országot így a diktatúra árnyékában is, melytől a liberális média oly nagyon szenved, hogy telekiáltozza vele az egész világot.
Német Dániel