A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Kerényi Imrét.

Adalékok az Orbán-korszak értékeléséhez: Erős emberek

Bár még javában benne vagyunk, a jobboldal adós az Orbán-korszak általános, vagy legalább részleges leírásával, értelmezésével, miközben az ellenzék már hosszú ideje intenzív ideologizálással igyekszik a hazai és külföldi közvéleménybe egy általa készített torzképet plántálni. Ez a torz­kép diktatúrának mutatja a magyar létformát, amit ellep a kormányzati korrupció, ahol a felcsúti kisvasút a népvagyont aranytömbökben szállítja a Puskás akadémia titkos kazamatáinak mélyére, a nép nyomorog és éhezik, a sajtó rab és így tovább. Ez torzkép, de legalább egységes, ezért is adnak neki hitelt sokfelé külföldön. A jobboldali értelmiség mulasztását igyekszik most a maga módján egy kiragadott momentummal enyhíteni a Magyar Demokrata, amikor a korszak számos jellegzetességéből egy markáns jelenséget és annak főszereplőit kiemeljük. Szembetűnő ugyanis, hogy a miniszterelnök nagy előszeretettel kezdeményez olyan vállalkozásokat – idegen szóval projekteket –, amelyek egy adott terület felfrissítését, esetleg több évtizedes lemaradásának ledolgozását tűzik ki célul. E vállalkozások élére általában egy felkészült és határozott, magabiztos ember kerül, aki ezt követően feltétel nélküli háttértámogatást élvez. Feladata az, hogy az adott projektet időre, pontosan, a lehető legjobb minőségben sikerre vigye. Sorozatunkban a teljesség igénye nélkül olyan erős embereket mutatunk be, akik e felhatalmazás birtokában az eddigi magyar közfelfogástól eltérő, merész, célratörő és az esetek túlnyomó többségében maradéktalanul sikeres munkát végeznek, mivel úgy véljük – s bízunk abban, hogy majd az olvasó is egyetért velünk –, hogy ez a jelenség egyértelműen az Orbán-korszak egyik ismérve, sok más vonása mellett. Sorozatunkhoz az apropót a majd fél évszázada hanyatló magyar labdarúgás váratlan, de nem előzmények nélküli feltámadása adta. Idővel erre külön is kitérünk. Akkor hát ismerjük meg kicsit közelebbről az Orbán-korszak néhány erős emberét.

– „A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” a hivatalos titulusa. Amikor elvállalta a felkérést, milyen víziói voltak a kultúráról?

– Ez nem titulus, inkább munkaköri leírás. A magyar kulturális élet hatalmas rendszerében néhány fiók megújítása a feladatom. Munkámat a miniszterelnök irányítja. Célfeladatokat végzek, és az a vágyam, hogy kibékítsem, kiegyensúlyozzam a magyar kulturális életet. Ez azonban egyelőre nem lehetséges.


– Miért nem?

– Munkám során naponta tapasztalom, hogy a jobboldal sokkal befogadóbb, mint a politikai térfél másik oldalán állók. Előttünk a liberálfasizmus (Goldberg) végjátéka. Mégsem teljesen reménytelen a helyzet. A másik szellemi térfélről számos szakemberrel kiválóan együtt lehet működni, ám vannak, akik erre nem alkalmasak. Ezt tudomásul kell venni. A gyerekeinkre még igen, de remélem, az unokáinkra már nem örökítjük a mai magyar értelmiségre olyannyira jellemző megosztottságot. Siránkozásra persze nincs szükség, a történelem során ez mindig is így volt, ezzel számot kell vetni. Ettől még lehet békében élni egymással. De kétségtelen, a magyar értelmiségen belül felfedezhető egyfajta népbiztosi magatartás. A népbiztosok kíméletlensége nem tűnt el. Nem állítom, hogy ez kizárólag baloldali jellemvonás, mert a jobboldalon is akad olyan, aki képes ilyen attitűddel fellépni.


– Mit ért népbiztosi attitűd alatt?

– Az 1789-es francia forradalom idejétől datálható ez a saint-justi vagy robes­pierre-i magatartás: a franciák egészen addig évszázadokon át a hagyományosan ellenségnek kikiáltott angolokat ölték, ami egyfelől érthető, hiszen háborúk sorát vívták az országuk területét védendő, például Normandia birtoklásáért. A nagy francia forradalom idején jött divatba, hogy saját nemzetükön belül keressék az ellenséget. Ez a baloldal haladó hagyományává vált, és tovább öröklődött a bolsevizmus ideológiájában. A sztálini éra alatt éppúgy, elég csupán a holodomorra, a mesterségesen gerjesztett ukrán éhínségre gondolni, amikor óvatosabb becslések szerint is több mint hat millióan vesztek éhen. Hazánkban a Tanácsköztársaság idején, vagy a Rákosi-korszakban is megfigyelhető volt ez a mentalitás. A baloldalnak ez a történelmi meghatározottsága. Legnagyobb bűne az, hogy több ízben rárontott saját nemzetére. Mielőtt bárki felmentést keresne: az ideológiai alapon való gyilkolászás nem azonos a polgárháborúval. A baloldalra ez sötét árnyékként vetül, és e hagyományával a mai napig nem hajlandó szembenézni.


– Innen gyökerezne a művészeti életben tapasztalható szembenállás?

– A megosztottság a nemzeti és a nemzetek fölötti művészet törésvonala mentén értelmezhető, és a színházi világban lángol fel leginkább. A színház a nyilvánosság színtere, alkalmas arra, hogy meglepő politikai provokációk helyszínéül szolgáljon. Ez politikai társasjáték, és számomra nem örömteli.


– A napi politikát a színpadra ráncigálók hathatós érve, hogy véleménynyilvánító, független értelmiségiként megtehetik. Van olyan, hogy független értelmiségi?

– Nem létezik ilyen kategória. Ez öncsalás. Mindenkinek van értékítélete, mindenki leteszi a voksát négyévenként az egyik politikai erő mellett, vagy ha nem, hát azzal nyilvánít véleményt, hogy nem megy el szavazni.


– Az ön nevéhez fűződő első projekt az Alaptörvény kiadása volt.

– Nekem kellett kigondolnom, hogy a 2011-ben megfogalmazott új Alaptörvény miként kerüljön a köztudatba. Megnéztem, hogyan oldották meg ezt például Szlovéniában, és próbáltam kitalálni, itthon hogyan lehetne megvalósítani. Azóta több millió emberhez jutott el az üzenet. Algoritmussá vált, ami évente ismétlődik: minden október 6-án a tízéves gyerekek megkapják ajándékba a Nemzeti Hitvallást, a tizennégy éves gyerekek a Magyarország Alaptörvénye zsebfüzetet, a leérettségizett fiatalok pedig Magyarország Alaptörvénye díszkiadását, ami nem más, mint egy történelmi képeskönyv. Úgy gondoljuk, a régi rómaiak voltak a történelem legnagyobb katona- és jogásznemzete. Ha valaki átlapozza ezt a könyvet, kiderülhet számára, hogy a magyar ugyancsak jogász- és katonanemzet. Amint megjelent az írásbeliség, bizánci és római hatásra punktumokat, vagyis pontokat, szerződéseket vetettek papírra eleink. Ennek a történetét mutatja be a kötet.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata


– Szobrok, közterek és Nemzeti Könyvtár. Hogyan kapcsolódik e három téma egymáshoz?

– A projekt során bizonyos kötetekhez szobrokat, köztérfelújításokat társítok. Erre példa a Nemzeti Könyvtár legelső kötete, Tormay Cécile Régi ház című műve. Az írónő egykori lakóhelye közelében, civil kezdeményezésre, szobrot állítottak, én pedig rendbe hozattam a hajdani lakóház emléktáblával megjelölt homlokzatát. Ő az első magyar író, aki az irodalmi Nobel-díj közelébe került: 1936-ban jelölték, ám váratlanul elhunyt, így nem vehette át a várható elismerést, mégis, a magyar irodalomtörténet megkerülhetetlen alakja. Szándékosan nem a Bujdosó könyvet adtuk ki, túl nagy lett volna a dráma és a háború körülötte. A Bujdosó könyv miatt akarja ugyanis Tormay Cécile-t az antiszemitizmus vádjával az agyagba döngölni a másik oldal. Holott az nem más, mint élménybeszámoló. Ez a hölgy az Astoria környékén, a Stáhly utcában lakott, a Tanácsköztársaság idején sok mindent látott errefelé, megfigyeléseit szép sorban leírta, lévén a politikára igen érzékeny művész. Amit papírra vetett, az mind tény.
 

Kerényi Imre Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar rendező, színigazgató, egyetemi tanár, politikus, publicista, érdemes és kiváló művész

Jelenleg „a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott”. Nevéhez fűződik az Alaptörvény asztala, az Alaptörvény díszkiadásához megrendelt 15 festmény elkészíttetése, amelyek az elmúlt százötven év legfontosabb eseményeit örökítették meg. A festményekre több mint húszmillió forintot költött a kormány a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pénzügyi keretéből. Az Alaptörvény illusztrációi vándorkiállítás formájában országszerte láthatóak voltak.

Többek közt Kerényi Imre nevéhez köthető Tormay Cécile író, gróf Esterházy János politikus, gróf Bethlen István politikus, Kós Károly polihisztor, gróf Bánffy Miklós polihisztor politikus köztéri szobrának felállítása. Ő szorgalmazta József Attila szobrának méltó elhelyezését is az Országház melletti Duna-parton.

Közreműködött a Szabadság téri megszállási emlékmű megvalósításában is. A Német megszállás áldozatainak emlékműve címet viselő szoborkompozíció azoknak az embereknek hivatott emléket állítani, akiknek halála közvetlenül köthető Magyarország 1944-es német megszállásához. A mű Párkányi Raab Péter alkotása, és 2014 júliusában állították fel. A kompozíció központjában Gábriel arkangyal áll, jobb kezében országalmával, amelyre felülről a náci Németországot jelképező birodalmi sas csap le. A sas jobb lábán „1944” feliratú gyűrű látható. Az alakok egy tizenhárom, részben csonka oszlopból álló, hét méter magas, timpanonos kapuzatban állnak, rajta „A német megszállás áldozatainak emlékműve” felirat olvasható, az egyik oszloptorzón pedig „Az áldozatok emlékére”.

A Nemzeti Könyvtár sorozata 2012-ben indult, századik kötete 2018-ra készül el, ezzel teljessé válik a gyűjtemény. Kerényi Imre úgy tervezi, ha felhatalmazást kap, 2018 után a gyermek- és ifjúsági irodalom kiadása következhet. A sorozat 300 millió forintos állami támogatásból készült, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „a 61 éven át uralkodó balliberális kánonnal szemben most a nemzeti oldal kánonját kell megerősíteni”. Az első 24 kötet a sorozat három szerkesztőjének – Bencsik Gábor, Kerényi Imre és Szigethy Gábor – akaratát tükrözte, a következő 25 kötet nyolc intézményvezető, nyolc egyházi személyiség és nyolc politikus ajánlására készült el 2014–2015-ben, a 2016–2017-ben megjelenő harmadik hullám nagyjából 27 köteténél pedig a magyar értelmiség jeles képviselői segítik ajánlásukkal és közreműködésükkel a szerkesztőket. A negyedik hullám huszonegy kötete a választások előtt, 2018. március 1-jén jelenik meg.

– Mint például?

– Többek közt, hogy a magyar zsidóság felülreprezentált volt a Tanácsköztársaságban: arról mi nem tehetünk, hogy a negyven népbiztos közül harminckilenc zsidó volt, ez a zsidóság problémája, ezzel nekik kell szembenézniük. A korabeli zsidó hitközség négy alkalommal határolódott el ezektől az emberektől, mondván, bűnösök voltak. Az évtizedek múltával azonban a Tanácsköztársaság rózsaszínűvé vált és bocsánatos bűn lett, a fehér terror pedig halálos bűn, holott a fehér terror a vörös terror következménye volt. Az idő Tormayt igazolja. Kiadtuk Gerencsér Miklós Vörös könyv című művének első és második kötetét is, ez a Nemzeti Könyvtár egyik legfontosabb könyve, mert bizonyítja, hogy Tormay minden sora igaz. És ismétlem, mindez nem vélemény, hanem tény. Gerencsér ugyanis a Népszabadság újságírójaként betekintést kapott a titkos archívumokba, így írta meg a Tanácsköztársaság 133 napjának krónikáját.


– A múlttal szembenézni. Ez volt a vezérlőelv a sorozat szerkesztésekor?

– A Nemzeti Könyvtár 2018-ra tervezett századik kötetével lesz teljes a sorozat – ezen jelenleg is dolgozunk –, a szerkesztési szempont lényege, hogy azokat a szerzőket, akiket a népbiztosi szemlélet kiátkozott a magyar kultúrából, visszahozzuk. De a sorozat a rendszer kánonját is bemutatja. Meg kell tanulnunk végre a múltunkat: a Tanácsköztársaságét éppúgy, mint a fasizmusét. A fasizmussal és a kommunizmussal való szembenézés az értelmiség feladata. Ez a tanulási folyamat most is tart, ám azt látni, csupán a bűnök relativizálása folyik: míg az egyiket bocsánatos bűnnek hazudják, a másikat nem. Szerintem mindkettő halálos bűn.


– Miért van szüksége egy politikai kurzusnak kánonra?

– Minden rendszernek szüksége van rá, mert abból áll össze a nagytotál. Lehet, hogy lesz benne tévedés, amit a következő rendszer értelmisége korrigál majd, de a szellemi fejlődéshez a kánonalkotás elkerülhetetlen. A társadalmi rendszerek amúgy is törekednek arra, hogy sorozatokban, enciklopédiákban, újraírt történelmi értékelésekben fejezzék ki magukat. A Nemzeti Könyvtár ennek a munkának a hozadéka. Száz év múlva ezt a sorozatot kutatják majd, hiszen kiválóan tükrözi e kor harcait.


– A másik oldal próbálkozott kánon­állítással?

– Nincs szükségük rá. Napi gyakorlatuk van, abban nagyon tehetségesek. Remekül fényezik egymást.


– Két éve működik a Magyar Krónika folyóirat. A lap profilja, szellemisége hogyan illeszkedik a kulturális élet kibékítésének programjába?

– Mikor megkaptam a megbízást, arra gondoltam, olyan lapra lenne szükség, amelyben örömöt írunk. Ebben a lapban tilos az ellenfelet és a saját oldalt köpködni: úgy gondolom, a méltó és érdekes élet a köpködésen túl van. Nagyon rossz véleménnyel vagyok a magyar értelmiség kritikai teljesítményéről: lenézem. Ha a magyar értelmiség a nemzeti függetlenségért harcol, egységes és kiváló. Más közügyekben tévelyeg, egoista és érdekvezérelt. A költőkirály Ady Endre újságírói munkásságának jó része vitatható, de akad számtalan más példa is: Kiss József koszorús költő írásaiban ostorozza az Andrássy út felásatását és a földalatti megépítését, mert veszélybe került kedvenc sarki kávézójának léte. Mára beigazolódott, hogy nem Kiss József költőnek, hanem Wekerle miniszterelnöknek volt igaza. Mindig az országépítőknek van igazuk. Az értelmiségi nyafogás lírai műfaj, kedves és sokszor varázsos semmi. Ezért nem szeretném, ha a Magyar Krónika folyóiratban megmondanánk a művésznek, hogy milyen hülye. Ne mondjuk meg. Ha mégis ez a véleményünk, ne írjunk róla, azokról írjunk, akiknek a teljesítménye elragad bennünket. A kritikusi pozíció, amibe a mai értelmiség nagy része beleragadt, egy görcs, mert így akarja bebizonyítani az egyik, mennyivel különb, mint a másik. Normális esetben az alkotóművész van fent, a kritikus lent, ma ez megfordult. Én a cselekvő és az alkotó embert szeretem, ha valaki az alkotásról véleményt mond, az csupán járulék.


– Nem kedvetlenítik el a támadások?

– Az engem ért támadásokra úgy tekintek, mint munkaeszközre: ha nem támadnak, arra gondolok, hogy valamit rosszul csináltam.

Szentei Anna

Fotó: Demokrata, T. Szántó György

Demokrata, 30. szám, 2016. július 27.