A Magyar Demokrata sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Szakály Sándort.

Adalékok az Orbán-korszak értékeléséhez: Erős emberek
Bár még javában benne vagyunk, a jobboldal adós az Orbán-korszak általános, vagy legalább részleges leírásával, értelmezésével, miközben az ellenzék már hosszú ideje intenzív ideologizálással igyekszik a hazai és külföldi közvéleménybe egy általa készített torzképet plántálni. Ez a torz­kép diktatúrának mutatja a magyar létformát, amit ellep a kormányzati korrupció, ahol a felcsúti kisvasút a népvagyont aranytömbökben szállítja a Puskás akadémia titkos kazamatáinak mélyére, a nép nyomorog és éhezik, a sajtó rab és így tovább. Ez torzkép, de legalább egységes, ezért is adnak neki hitelt sokfelé külföldön. A jobboldali értelmiség mulasztását igyekszik most a maga módján egy kiragadott momentummal enyhíteni a Magyar Demokrata, amikor a korszak számos jellegzetességéből egy markáns jelenséget és annak főszereplőit kiemeljük. Szembetűnő ugyanis, hogy a miniszterelnök nagy előszeretettel kezdeményez olyan vállalkozásokat – idegen szóval projekteket –, amelyek egy adott terület felfrissítését, esetleg több évtizedes lemaradásának ledolgozását tűzik ki célul. E vállalkozások élére általában egy felkészült és határozott, magabiztos ember kerül, aki ezt követően feltétel nélküli háttértámogatást élvez. Feladata az, hogy az adott projektet időre, pontosan, a lehető legjobb minőségben sikerre vigye. Sorozatunkban a teljesség igénye nélkül olyan erős embereket mutatunk be, akik e felhatalmazás birtokában az eddigi magyar közfelfogástól eltérő, merész, célratörő és az esetek túlnyomó többségében maradéktalanul sikeres munkát végeznek, mivel úgy véljük – s bízunk abban, hogy majd az olvasó is egyetért velünk –, hogy ez a jelenség egyértelműen az Orbán-korszak egyik ismérve, sok más vonása mellett. Sorozatunkhoz az apropót a majd fél évszázada hanyatló magyar labdarúgás váratlan, de nem előzmények nélküli feltámadása adta. Idővel erre külön is kitérünk. Akkor hát ismerjük meg kicsit közelebbről az Orbán-korszak néhány erős emberét.

– Önt sokan a hazai történettudomány fenegyerekének tartják. Például egy Kamenyec-Podolszkkal kapcsolatos nyilatkozata miatt, amit a VERITAS Történetkutató Intézet megalakulása után néhány nappal tett. De talán nem is Szakály Sándor volt a támadások konkrét célpontja, eleve a VERITAS Történetkutató Intézet létrejöttét szerette volna megakadályozni a balliberális értelmiség. Miért ijedtek meg a leendő VERITAS-tól?
– Mi azt mondtuk, hogy a magyar történelem 1867-től 1994-ig terjedő korszakát kutatjuk majd, különös figyelmet fordítva az olyan eseményekre, mint például a kiegyezés, az 1918-as őszirózsás forradalom és 1919-es Tanácsköztársaság, melyeknek az abszolút hiteles és tényszerű feltárásával még adós a történettudomány. Fontos kutatási téma a trianoni békediktátum hatása a magyar társadalomra, a második világháborús szereplésünk, a népbíráskodás története vagy 1956 és a rendszerváltoztatás első néhány esztendeje. Természetesen más jelentős célokat is magunk elé tűztünk.

– Kényes probléma. A budapesti Károlyi-szobor eltávolítása nagy vihart kavart, s észlelhető már néhány éve, hogy egyesek igyekeznek újra felmagasztalni az 1919-es kommünt és vezetését. Mindez pedig párhuzamosan fut a Horthy-korszak egyre erőteljesebb és egyoldalúbb lejáratásával. Elég, ha csak a Krausz Tamás-féle könyvre utalunk, mely a magyar megszálló erők állítólagos rémtetteit taglalta a Szovjetunió területén…

– Azt kell mondanom, hogy az 1980-as évek második felében a mainál lényegesen jobb volt a helyzet a hazai történettudományban. Sokkal kritikusabban szemlélte a szakma 1918–1919-et is. Csakhogy megjelent a színen a nagypolitika, amely saját céljaihoz akarja igazítani a történelmi kutatásokat. A balliberális tábor a tudományt a hatvanas-hetvenes évek merev, fekete-fehér történelemszemléletéhez szeretné visszacsúsztatni. Főként azt a részét, amely a XX. századdal foglalkozik.

– És Horthy a legfeketébb ördög…

– Ő és az általa fémjelzett korszak. Nem is folynak valós szakmai viták róla. És sok képzetlen, felületesen tájékozott ember is határozott kijelentéseket tesz. Naponta jön elő megint, hogy Horthy 200 ezer ember életét áldozta fel a Don mellett 1943-ban. Ez azért mellbe vágja a gyanútlan olvasót. Miközben a magyar királyi 2. honvéd hadsereg élelmezési létszáma csak 194 ezer fő volt a szovjet támadás megindulásakor. A harcokban 42 ezer magyar katona halt meg, illetve tűnt el, 28 ezren sebesültek meg, őket hazaszállították, s a szovjet rádió híradásai szerint 26 ezren kerültek hadifogságba. Körülbelül 101 ezer embert vett nyilvántartásba a hadseregből a magyar katonai adminisztráció 1943 áprilisában, a visszavonulás után. Természetesen lehetséges – mi több, fontos is – szakmai vita a második világháborús magyar katonai szerepvállalásról, a tényekhez azonban ragaszkodni kell. Ezt nemcsak az etika, de a hitelesség is megkívánja.

– Krausz Tamás könyvét előbb a baloldali történésznek nevezhető Ungváry Krisztián is keményen megbírálta. Majd írt ő is egy hasonlót. Mi folyik itt voltaképpen? Felépítik a „bűnös nemzet” képét? Mintha azt sugallnák, hogy úgy vezekelhetnének leginkább múltbeli tetteik miatt a magyarok, ha befogadnák és a tenyerükön hordoznák a migránsokat, köztük az ISIS terroristáit… A németeket ezzel a technikával zúzták porrá.

– Bűnös nemzet, fasiszta nemzet, a németbarátság, németellenesség… Én nem szeretem ezeket a jelzőket. Túlságosan is szubjektívek. Magyarország a második világháború kitörésekor közvetlen szomszédja volt a hitleri Németországnak és a sztálini Szovjetuniónak. Az önállósághoz kicsik és gyengék voltunk, dönteni kellett tehát. S az addigi német gazdasági és háborús sikereket látva a magyar vezetés Berlin irányába orientálódott. Ebben természetesen a két bécsi döntés is fontos szerepet játszott. Trianon elutasítása a Horthy-korszak politikájának alapköve volt, pártállástól, származástól s egyebektől eltekintve mindenki elfogadta a revíziót, beleértve a kulturális élet, az irodalom nagyjait, például a szocializmusban kommunista munkásköltővé avatott József Attilát is. Az ország függetlenségének és sérthetetlenségének gondolata társadalmi és politikai közmeg­egyezéshez vezetett. A revízió egyaránt fontos volt Bethlen István miniszterelnöknek, Buday-Goldberger Leó és Chorin Ferenc gyáriparosoknak, Gömbös Gyulának, a jobboldali és Peyer Károlynak, a szociáldemokrata politikusnak.

– Nem attól félnek ma ballib oldalon, hogy ha ilyen példákat tár fel a tudomány, akkor az formálja a mai magyarok tudatvilágát is? A migráció és a kényszerkvóta elutasításában például hasonló konszenzus van most, mint ami volt a revízió ügyében. Felmérések szerint a balliberális szavazótábor tagjaink közel hetven százaléka is ellenzi a migránsok betelepítését…

– Az, hogy egyesek miként spekulálnak, mitől riadoznak, és miért teszik azt, amit tesznek, ők tudják. Megjegyzem ugyanilyen konszenzus volt egykoron a Tanácsköztársaság, illetve a kommunista terror elutasításában is.

– Néha már-már alpári módon gyalázzák Tormay Cécile írónőt is, aki Bujdosó könyvében megörökítette a kommün rémtetteit. Politikusokról, a nagypolitika beavatkozásairól beszéltünk, de vajon mi jár a régi narratívákhoz ragaszkodó történészek fejében?

– Vannak, akik egykor vérengző, fasiszta rendszerként írták le a Horthy-korszakot. Könyveik ott vannak a polcokon. Nem kerülhetnek szembe saját egykori véleményükkel… Az érdekeik találkoznak azoknak a politikusoknak az érdekeivel, akik pedig arról győzködik a magyar társadalom tagjait, hogy a jelenlegi kormány a Horthy-korszak szellemében igyekszik vezetni az országot, illetve azt a kort akarja visszahozni, annak minden borzalmával együtt. Mert hát az mégiscsak egy sötét, fasiszta korszak volt, teszik hozzá. Klebelsberg Kuno iskolaépítési programjáról és eredményeiről, a szociális rendszer kiépítéséről, az Európa egyik legerősebb valutájává váló pengőről vagy az igaz csak részlegesen, de mégis megtörtént földosztásról kevésbé beszélnek. De vitatják azt is, hogy Európában Magyarország, az ország német megszállásáig – vagyis 1944. március 19-ig – képes volt megvédeni zsidó származású állampolgárainak az életét, még ha különböző korlátozó intézkedéseket is vezettek be velük szemben.

– Néha olvasni olyan publikációt, amely már a Horthy-korszak és a nyilas hatalom egymásra csúsztatásával is kísérletezik…

– Ez már nagyon cinikus dolog. A Horthy-féle Magyarországot nem lehetett e legfejlettebb nyugati demokráciákhoz hasonlítani, ez igaz. De itt még akkor is működött és parlamenti frakcióval rendelkezett a szociáldemokrata párt, amikor a német megszállók az ilyen pártokat már mindenhol betiltották szerte Európában. Horthy Miklós és a konzervatív magyar politikai elit a különböző nemzetiszocialista mozgalmakat, pártokat elutasította, így a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalmat is.

– Ön nemrég megint a hírek elején szerepelt, egy interjújában egyesek szerint relativizálta az egykori zsidótörvényeket… Amelyeket egyébként még nem is beszélt ki kellő tényszerűséggel a magyar társadalom. Mi történt tulajdonképpen?

– Igyekeztem tárgyilagosan beszélni ezekről a törvényekről, s néhány kiragadott mondattal megpróbáltak lejáratni, ahogy ez történt már a Kamenyec-Podolszk-féle ügyben is annak idején. Azt állítják, hogy a VERITAS Intézet történelmet hamisít. Pedig csak arról van szó, hogy a régi, elkoptatott, de újra elővett narratívák elfogadhatatlanságáról szólunk, és helyreigazítjuk, ami helyreigazítandó. Biztos, hogy nem ez volt az utolsó akció ellenünk.

– A VERITAS számos konferenciát rendezett már, többet például az Országházban, ahová baloldaliként ismert történészeket is meghívtak előadni. Tüntető előzékenység a válasz a haragra és a megvetésre?

– Nem, nekünk ez így természetes, minden vélemény érdekel bennünket. Jó kapcsolatban vagyunk számos intézettel és intézménnyel, de persze vannak, akik kerek perec kijelentették, hogy nem hajlandóak velünk dolgozni. Tesszük a dolgunkat. Fanyalognak, itt-ott antiszemitáznak is. Egyik első kiadványunk a magyarországi zsidóság vagyonvesztéséről szólt, Botos János kollégánk írta. És már rég eldöntöttük, hogy alapkutatásokat folytatunk majd a magyarországi zsidóság életéről, sorsáról 1920 és 1945 között.

– Itt volt a pedagógussztrájkok vonulata. Sok minden mellett tiltakoztak az egységes és központi tanterv ellen is, ez leginkább a történelem tantárgyat érintette. Hogyan kellene tanítani a történelmet?

– Egy fő tantervi vonal mentén. Emellett a tanár megmutathatja az ellenvéleményeket, az események ilyen-olyan értelmezéseit is. Ne féljünk ettől a komplexitástól, a fiatalok jól fognak tájékozódni benne.

– Ön sporttörténelmet is hallgatott az ELTE-n, sőt, tanított a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán, az egykori Testnevelési Főiskolán, s több mint harminc éve tagja, 2009 óta pedig egyik alelnöke a Magyar Olimpiai Akadémia Tanácsának. Nyilván hisz a sport nemzettudatot erősítő hatásában. Vajon erősebbek vagy gyengébbek vagyunk Rio után?

– Erősek maradtunk. A sport meghatározó szereppel bírt a XX. századi magyar történelemben, 1920 és 1984 kivételével minden újkori játékokon jelen voltunk. Különösen Trianon után kapott rendkívül nagy figyelmet a sport, a kultúra mellett ez volt az a terep, ahol a megalázott és kifosztott nemzet megmutathatta, hogy ebben a helyzetben is képes teljesíteni. Az 1921-ben elfogadott testnevelési törvény létrehozta a leventemozgalmat, melynek keretén belül minden 12–21 év közötti fiatalnak sportolnia kellett. Az üzemeket és a nagyvállalatokat sportpályák és uszodák építésére kötelezte, tömegesedett a sport, elképesztően sok tehetség bukkant fel. A falvak sem maradtak ki a folyamatból, ott például teljesen új sportágakat is megismerhettek és gyakorolhattak az emberek. Így kezdődött a kézilabda országos karrierje is. Nem véletlen, hogy 1936-ban a magyarok 10 aranyérmükkel már a harmadik helyen végeztek a nemzetek versenyében a Berlinben megrendezett olimpián. A Rákosi-rendszer is kitüntetett figyelmet szentelt a sportnak, mint olyan terepnek, ahol az új, szocialista embertípus bebizonyíthatja a felsőbbrendűségét. Az 1952-es helsinki olimpián arattak a magyarok, de ez szerintem még a háború előtt kezdődő nagy lendület eredménye volt.

– Volt, ami nem tetszett Rióval kapcsolatosan?

– Az, ahogy a politika megint besurrant a színre. Az 1980-as évek elején hosszú időn keresztül voltam az egykori napilap, a Népsport tudósítója. A sportot szeretni kell, önmagáért és azokért a benne rejlő erőkért, amelyek például a közösség megerősítését is szolgálják. A labdarúgó-Eb magyar válogatottja, de az olimpikonok sem Orbán Viktorért küzdöttek, mint ahogy ezt Dániel Péter és a véleményével azonosulók hirdették. Értünk, címeres mezben, Magyarországért és persze a maguk dicsőségérét is harcoltak. Megdöbbentett az ellendrukkerek hangja és agresszivitása.
Sinkovics Ferenc
Demokrata, 2016/34. szám, augusztus 24.
 

Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, az MTA doktora
Szakály Sándor egy Somogy megyei kis faluban, Törökkoppányban született. Már gyerekkorában megfogta a történelem, cipész-csizmadia nagyapjának elbeszélései Mátyás királyról, Kinizsi Pálról, Toldi Miklósról magukkal ragadták. Hatodik osztályos korában megnyerte a Ki tud többet a Szovjetunióról?, majd pedig a Ki tud többet a Tanácsköztársaságról? című járási vetélkedőt, később szép helyezést ért el az országos történelmi versenyen is.
Az ELTE történelem–könyvtár szakán szerzett diplomát. Először a török hódoltság korával szeretett volna foglalkozni, latin- és némettudása azonban ekkor még korlátozott volt, ami pedig az oszmán-török hódoltság történetének kutatásokhoz elengedhetetlen. Érdeklődése a XX. század históriája felé fordult, ezen belül a magyar történelem két világháború közötti korszaka érdekelte igazán.
Zűrös időszak! – figyelmeztette tanára, Vargyai Gyula, hiszen az 1970-es években járunk, még az úgynevezett fekete-fehér, árnyalatok nélküli történelemírás időszakában. Szakály Sándor azonban nem tágított, sőt, választott kutatási területei között előkelő helyen szerepelt a Magyar Királyi Csendőrség története is, ami akkoriban különösen kényes terep volt. Egy kis intermezzo a Szakály-portréhoz: már középiskolás korában dolgozott nyaranként a Balatonon mint zöldséges, később, egyetemi évei alatt, majd pedig a diploma megszerzése után pincérkedett a magyar tenger partján. Reggel történelmi témájú cikkeket írt, déltől pedig felszolgált. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy balatoni fizetése jelentősen meghaladta azt a pénzt, amit történészként keresett, az étterem tulajdonosa ott is akarta tartani őt, mondván, legyen nála üzletvezető…
Szakály Sándor a Hadtörténelmi Intézetben és Múzeumban kezdte igazi, történészi pályafutását. Kötelező feladatként írt egy brosúrát Rácz Gyuláról, egy erdélyi születésű partizán vezetőről. Első, jelentős kötete 1987-ben jelent meg a két világháború közötti katonai elitről. A mű komoly feltűnést keltett, hisz eloszlatta az egykori magyar tisztikarról kialakult tévhiteket. Például a fanatizmusig menő németbarátságot, a mindenkire ráaggatott sváb származást vagy a felső osztályi gyökereket. Ezt a kötetet aztán számos könyve követte. A legutóbbi a két világháború közötti magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás történetét tárta az olvasók elé. Szakály Sándor 1992 és 1997 között magyar kiküldöttként dolgozott az osztrák Hadilevéltárban Bécsben, majd hazatérte után két esztendővel a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója lett. Nagyjából ekkor indította Sára Sándor jóvoltából a televíziós történelmi ismeretterjesztő műsorait a Duna Televízióban, amelyek igen nézettek voltak, többek között azért is, mert az általa kigondolt és „műsorvezetett” adások új megközelítésekben elemezték az eseményeket. E sikereit is látva „elcsábította” a Duna Televízió, ahol műsorokért felelős alelnök lett 2001-ben. Mondani sem kell, tevékenységének centrumában továbbra is a történelmi adások és sorozatok álltak.
Szakály Sándor A Duna Televízióban eltöltött éveit követően dolgozott a Magyar Országos Levéltárban, majd pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Ezt követően több egyetemen – Semmelweis Egyetem, Pannon Egyetem (Veszprém), Károli Gáspár Református Egyetem – is tanított, illetve tanít ma is. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos rektorhelyetteseként érte a hír 2013 novemberében, hogy új történetkutató intézet alakul, s vele is számolnak a potenciális főigazgatójelöltek között. Pályázott, elnyerte a tisztséget. 2014. január 2. óta vezeti a VERITAS Történetkutató Intézetet.