Esély az őshonos kisebbségeknek

– Hol gyűltek össze a leggyorsabban az aláírások?

– Természetesen Magyarországon, Erdélyben és aztán Felvidéken…

– Miért lett utolsó éppen Lettország?

– Hasonló a három balti országban élő oroszok helyzete. Még Litvániában talán a legjobb, ott már tavaly november 7-re összegyűltek az aláírások, de fura módon ez sem az orosz, hanem az ottani kétszázezres lengyel kisebbségnek köszönhető. Kampányunkban Lettországot vettük célba utoljára, nagyon nehéz dolgunk volt. Körülbelül hatszázezer orosz él ott, jó részük még az állampolgárságot sem kapta meg. Tudni kell, régi szerelmese vagyok az orosz kultúrának. Harmincnégy éve tart ez nálam, persze már akkor is éles különbséget tettem az orosz kultúra és a szovjet rendszer között.

– Hány nemzeti régió létezik az unió­ban?

– Nehéz ezt pontosan meghatározni, valahol huszonöt és harminc között lehet a számuk.

– Tapasztalatai szerint hogy viszonyulnak a nyugati társadalmak a nemzeti kisebbségek kérdéséhez?

– Nincs Kelet, és nincs Nyugat, sokféle társadalom és életfelfogás jellemzi Európát. A kisebbségekhez való viszonyában Magyarország kiemelkedik. Elég, ha Szent István fiához, Szent Imréhez címzett intelmeire utalok, amelyben felhívja figyelmét a magyar korona alatt élő kisebbségek védelmére. Tehát ez itt immár ezeréves érték! Miközben Nyugaton, például a magát régi demokráciának tartó Spanyolországban e pillanatban is kilenc katalán vezető tölti fejenként több mint tízéves börtönbüntetését. És az unió többsége csak hallgat.

– A kampány nagyrészt online formában folyt, de Spanyolországban ön személyesen járt. Ennyire nehéz feladatnak ígérkezett ez a terep?

– Igen. Először a katalánokhoz mentem, és aztán a baszkokhoz. Tárgyaltam a legfontosabb influenszerekkel, azaz a közösségi média hozzánk húzó tartalomalkotóival, véleményvezéreivel és az érintett politikai vezetőkkel. Amúgy mindig két nyomvonalon haladtunk. Az egyik irányt a közösségi média véleményvezérei, a másikat pedig a politikai szervezetek jelentették, és aztán kombináltuk a kettőt.

– Mi egy ilyen kampányban a legnehezebb?

– Elérni a Magyarországtól több ezer kilométerre élő, számunkra részben idegen kultúrákat, kommunikálni velük, áthidalni a nyelvi, kifejezésbeli nehézségeket, és persze meggyőzni az ottaniakat céljaink felől. Beszélnünk kellett például szárd, baszk vagy török nyelven is. A 2020-as tavasz valamivel könnyebb is volt, pár hét alatt megszereztük az egymillió aláírást itt, a Kárpát-medencében. Nem is értettük, miért bukik el a legtöbb polgári kezdeményezés. De jött az ősz, és nem indult be semmi a többi országban, megszakadtunk, annyit dolgoztunk, és nem mozdultak a számok. Szerintem nem a járvány volt az oka ennek, hanem az, hogy előttünk még soha senki sem csinált ilyet.

– Elterjedt, hogy ez az egész csak a székelyeknek fontos…

– Én egészen más és sokkal erőteljesebb véleményt hallottam. Mondván, milyen szép, hogy a székelyek ezzel a kezdeményezéssel üzennek vissza Európának Trianon századik esztendejében. És törődni akarnak az összes európai kisebbséggel.

– A győzelem egyben a nemzeti, illetve a szuverenista gondolkodás megerősödését is jelentheti Európában?

– Én mást látok, én a globalizmus és a lokalizmus viszonyában érzek valami fontosat. Szerintem a globalizmus előretörése a legveszélyesebb és legpusztítóbb dolog, ami a történelem új korszakában lezajlott. Nem véletlen, hogy a kam­pány­üze­ne­teinkben egyre hangsúlyosabban próbáltam megfogalmazni a lokalizmus fontosságát. Egészen odáig menve, hogy a globalista gondolkodás, amely most épp kelet felé tör, maga alá gyűrve sok-sok kultúrát és helyi értéket, világveszély. Megállítására pedig végleg félre kell tenni a hagyományos jobb- és baloldali ideológiákat és ezek több évszázados szembenállását, mert össze kell fogni a globalizmus ellen. Rendkívül erős baloldali, de lokalista civil és politikai közösségeket láttam ugyanis Nyugaton, azaz nemcsak a jobboldal és a konzervativizmus küzd a globalizmus ellen. A katalánok és a baszkok például jellemzően baloldaliak. De nagyon erős a nemzettudatuk, szívósan ragaszkodnak nyelvükhöz és kultúrájukhoz, és a függetlenség vágya is igen erős bennük.

– Úgy tudni, 76 polgári kezdeményezésből a mostanival együtt hat lett a sikeres az unióban. Mitől ez a még tíz százalékot sem elérő arány?

– Nincs teljes rálátásom a kezdeményezések tartalmára. A hat siker tényleg kevés, sőt Brüsszel később még ezek közül is többet ellehetetlenített, elég, ha csak a Minority SafePackre utalok. Szerintem az idevonatkozó jogszabállyal lehet baj. Talán túl nehéz teljesíteni az előírt feltételeket. Kérdés, milyen megvalósulása az a közvetlen demokrácia gyakorlatának, ha még a tíz százalékot sem éri el a sikeres kezdeményezések aránya? Fel kell vetni Brüsszel felelősségét. Állítólag híve a közvetlen demokráciának? Meg is alkotja a polgári kezdeményezések jogintézményét, de aztán hallgat, amikor látja, hogy nem működik?!

– Nem tart attól, hogy a székelyek győztes akciója végül a Minority SafePack sorsára jut? Azaz elkaszálja Brüsszel…

– Számos hasonlóság van a székelyek kezdeményezése és a Minority SafePack között. Szerintem most lesz másfél évünk arra, hogy felkészüljünk a bonyolult jogtechnikai kérdésekre és vitákra, és minden lehetséges verziót kidolgozzunk e téren Brüsszel érveléseivel szemben. Szintén fontos az informális erő, vagyis a lobbizás világa. Nyár közepén már elkezdtük kiépíteni több fontos politikai központ és a székelység jó viszonyát. Ha ez beérik egy-másfél éven belül, akkor komoly nemzetközi lobbierő áll majd a székely ügy mögött, mielőtt még szavazásra bocsátanák a győzelmes kezdeményezés kérdését.

– Brüsszel fáradságot nem ismerve foglalkozik az olyan kisebbségekkel, mint az LMBTQ-, vagy a migráns közösségek. A nemzeti kisebbségeket viszont észre sem akarja venni…

– Ez a terjeszkedő globalizmus érdeke. Az őshonos nemzeti kisebbségek megóvása viszont nem. Itt van például az LMBTQ-ügy. E mozgalom befolyásoló ereje hatalmasra nőtt az elmúlt évtizedben Brüsszelben is. Észnél kell lenni, amikor erről nyilatkozik valaki. Nem kell sértegetni senkit, nem kell buzizni, mert ez az út nem vezet sehová sem. Úgy vélem, minden ember szabadon választhatja meg a nemi identitását, és ehhez biztosítani kell a megfelelő jogi környezetet. Csakhogy ha megvizsgáljuk a kétfajta kisebbségi lét érintettségét, történelmi súlyukat és számbeliségüket, akkor azt látjuk, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek problémája sokkal, de sokkal több ember ügye, és valóban fontos, történelmi távlatokat jelentő kérdés. Brüsszel tehát kezelje arányosan egyik és másik minoritást is. Azaz foglalkozzon tízszer vagy még annál is jóval nagyobb arányban az őshonos kisebbségekkel!