A másfél európányi nagyságú Antarktisz – tudományos nyelven Terra Incognita Australis – a legutolsóként felfedezett földrész, a Föld legzordabb, legaszályosabb helye: bár ellentmondásnak tűnik, valójában egy hideg sivatag (ugyanis az átlagos csapadékmennyiség vízre átszámítva csak 50 milliméter évente), amelyben oázisok, azaz jégmentes területek szakítják meg az egyhangú tájat. Tengerszint feletti magassága 2100 és 2400 méter közt váltakozik, ezáltal a világ legmagasabban fekvő kontinense, amely azonban jég nélkül csak 450 méter volna. Télen a környező tengerek befagyása következtében kiterjedése több mint kétszeresére növekszik. A még nyáron is mínusz tíz-plusz öt fok körüli hőmérséklet (a legalacsonyabb téli hőmérsékletet 1983-ban mérték: mínusz 89 fokot), az óránként 80-100 kilométeres sebességű szél és a hosszú, sötét periódusok szinte lehetetlenné teszik a szárazföldi élőlények megtelepedését. A növényvilágot csupán mohák, zuzmók, füvek, gombák, algák és baktériumok, a szárazföldi állatvilágot a fókák, a kétszárnyú rovarok és ragadozó emlősök hiányában a parton otthonra lelő madártelepek (pingvinek és sirályok) képviselik. Az 1820-as években hárman is azt állították, hogy ők fedezték fel először a jeges földet: az angol Bransfield, az amerikai Palmer és egy orosz expedíció vezetője, Bellingshausen. A századfordulóig terjedő időszak a szárazföld és a tengerek kizsákmányolása jegyében telt, amelynek következtében majdnem kipusztult a szőrmésfóka. Csak a huszadik század első felében indult meg a tudományos érdeklődés, többek közt angolok, amerikaiak, lengyelek, norvégok hódították meg a szárazföldet, nem beszélve a híres Scott kapitányról és legénységéről, akik fagyhalált haltak, miután elérték a föld déli pólusát. A napjainkra jellemző, állomásokra épülő rendszeres vizsgálatok azonban csak az 1950-es évek második felében indultak be. Azóta 50 állandó kutatóállomás épült fel, és harminc szezonális, vagyis csak nyáron üzemelő állomást tartanak nyilván. Ez utóbbiak sok esetben a téli elhagyatottság és a viharok következtében annyira megrongálódnak, hogy a következő szezonban használhatatlanná válnak. Nyaranta nagy forgalmat bonyolít le a kontinens, ugyanis összesen négy-ötezer ember lakik a kezdetekben fából, később fémből épült konténerekben.

Nemcsak a kutatók és az őket segítő, a bázisokat rendben tartó technikai személyzet, hanem turisták is, bár ők nem huzamos ideig. Mint újonnan felfedezett földrész, az Antarktisz is heves területi vitákat robbantott ki a gyarmatosító nagyhatalmak között. Nagy-Britannia azonnal saját felségterületének nyilvánította a régió egyik legértékesebb részét, az Antarktiszi-félszigetet. A viták különösen a második világháborút követően erősödtek fel, ugyanis a felosztás során a rivális országok területei jócskán átfedték egymást. Chile és Argentína egymás után létesített katonai támaszpontokat a térségben, a negyvenes évek végén pedig két nagyszabású amerikai hadgyakorlat is zajlott a kontinens belsejében. Az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai év során megjelent a másik nagyhatalom is: a Szovjetunió, amely nem akart lemaradni Amerika mögött a hidegháborús versenyben, és Kelet-Antarktisz felé kezdett terjeszkedni. A helyzet tisztázása és a viták lezárásának érdekében 1959-ben megszületett az Antarktiszi Egyezmény, amely ugyan nem utasította el, de nem is támogatta az egyes országok területi szuverenitásra irányuló igényét, azt pedig minden szerződő félnek megtiltotta, hogy katonai támaszpontokat létesítsen a földrészen. A szerződés szerint a kontinenst csak békés célokra lehet hasznosítani, területén tilos nukleáris hulladékokat elhelyezni, és szavatolni kell a tudományos kutatás szabadságát. Később bányászati moratóriumot is hirdettek. Annak ellenére, hogy a kontinensen van ólom, arany, uránium, vasérc, illetve a Transzantarktiszi-hegységben lévő szénlelőhelyek a világ egyik legnagyobb széntelepét alkotják, nem volt nehéz lemondani kiaknázásukról, mert a több kilométeres jégréteg miatt az igen költséges és körülményes lenne. A további egyezmények rendelkeztek az élővilág és az egyes területek védettségéről, többek közt az őshonos állatvilág védelmében megtiltották a szánhúzó kutyák antarktiszi jelenlétét, kijelölték a szigorúan védett övezeteket, ahová turisták nem, csupán a kutatók léphetnek be. A rendelkezések nem ok nélkül rendkívül szigorúak: egy lábnyom például egy-két évtizedig is megmarad egy antarktiszi mohaszőnyegen. Van, ahol csak kizárólag az itt használt csizmákba bújva engedik partra szállni a turistákat, hogy ne hurcolják be a pingvinekre halálos baromfibetegségek kórokozóit. Ám az egyezmény ellenére sem csitultak el az egyik legértékesebb területtel, a King George-szigettel kapcsolatos dominanciaviták, ahová egyébként a magyar csapat is utazott. Bár a hatvanas évek elején Anglia kivonult a szigetről, Chile és Argentína tovább folytatta a vetélkedést, olyannyira, hogy 1977-ben Pinochet is ellátogatott a térségbe, egy repülőteret építtetett, valamint hat családot költöztetett a zord körülmények közé. Argentína sem késlekedett a chilei elnök utazásának hírére, és válaszul az egész kormányt a helyszínre utaztatta "megszemlélni" a szigetet. Amikor pedig 1976 antarktiszi nyarán egy olasz hegymászócsoport felépített egy bázist a következő évek kutatásaihoz, télen az argentinok felégették az épületet. A lengyelek – akiknek szinte nemzeti ügyük a kontinens – úgy úszták meg az agresszív argentin hódítási kísérleteket, hogy az általuk felépített arctowski állomásra ideiglenesen az argentin lobogót is kitették saját zászlójuk mellé.

Kutatási lehetőségek

Mára egyelőre elcsitultak a viszályok, és a 2002. december 27-én indult Fagyos Oázis elnevezésű Magyar Antarktisz Kutató és Filmes Expedíció viszonylag biztonságos körülmények közé utazik, ahol csak az éghajlat és az állatok veszélye leselkedhet rá, az emberi nagyravágyás nem. A King George-sziget rendkívül felkapott kutatási terület, ugyanis a jeges kontinens kicsinyített másának, az Antarktisz mintalaboratóriumának tekinthető: minden sarkvidéki jellegzetesség megfigyelhető e térségben. A 1310 négyzetkilométer kiterjedésű szárazföld 90 százalékát jég borítja, azonban nyaranta néhány méter mélységig felenged a talaj, és így könnyen tanulmányozható, milyen hatással lesz a föld felszínére a globális felmelegedés, illetve mi lesz a földrész sorsa néhány száz év múlva. A felmelegedés jelei minden ellentétes propaganda ellenére itt kézzelfoghatóak, ugyanis folyamatosan gyorsuló ütemben növekednek a jégmentes területek, a szigeten helyenként például már 100-150 méterre is visszahúzódott a parttól a jég. Az oázisokban megjelenő édesvíznek köszönhetően új életterek keletkeznek, tehát nemcsak a kontinens klímája, hanem élővilága is változhat a jövőben, ami a tenger élővilágára is kihat: a tengeri pókok és kagylók már most pusztulásnak indultak a csekély felmelegedés következtében. A partvidéki táj így is folyamatosan és gyorsan alakul, az arctowski állomás térségét például tízévente újra kell térképezni, de a kutatók állítása szerint manapság már öt év alatt is jelentősen megváltozik az arculata. A magyar expedíció is a felmelegedés hatásait kutatja majd, a hét főből álló csapat vezetője dr. Nagy Balázs kutató, geográfus, aki már 1997-98 telén részt vett egy hét hónapos expedíción egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként. A csoport legfiatalabb, ám igen fontos tagja a huszonöt éves Bugya Éva szintén kutató, geográfus, aki tapasztalatait és terepjártasságát a Kárpátok, az Alpok, a Pireneusok, Kis-Ázsia és Irán magashegységeiben szerezte. A harmadik tag dr. Illyés Péter kutató és aktív hegymászó, aki Évához hasonlóan számtalan hegységet hódított meg. A tengerbiológus Molnár Attila Dávid az Antarktiszról és a kutatásról készülő négyrészes dokumentumfilm elkészítésében is részt vesz, ugyanis búvároperatőrként már számos filmet készített szélsőséges körülmények között: jég alatt, barlangban, hajóroncsban. Akárcsak az expedíció másik három tagja: Fiar Sándor, Tóth Zsolt Marcell és Nemes Veronika, akik mindannyian rendelkeznek hasonló filmkészítési tapasztalatokkal, és a 2002-es Magyar Filmszemlén a legjobb ismeretterjesztő dokumentumfilmért járó díjat nyerték el az Izlandról szóló Fortyogó Föld című alkotásukkal. Az expedíció elsődleges célja, hogy a Nagy Balázs által öt évvel ezelőtt feltérképezett, több ezer négyzetméteres területet újra felmérjék, és a két eredmény összehasonlításával információkat kaphassanak a felmelegedésről és a jégkörnyéki területek felszínalakító folyamatairól. Ezek további tanulmányozásával ugyanis következtetni lehet a múltbéli fejlődésekre is, s így pontosítható a földtörténeti klímaingadozások kronológiája, illetve a Kárpát-medence jégkorszak utáni klímafejlődése. Kiemelt kérdés továbbá a permafrost, vagyis az állandóan fagyos föld jellegzetességeinek megismerése. Különös érdekessége az Antarktisz vad sivatagjainak ugyanis, hogy a Mars felszíni viszonyainak legjobb földi analógiái, ezért tanulmányozásuk során újabb titkokat tárhatunk fel a vörös bolygóról. Sőt az itt található sötét szikla- és kődarabok nagy részéről bebizonyosodott, hogy marsi vagy holdi meteoritok. Az élettelen természettudományok mellett a magyar csoport rengeteg biológiai kutatást is végez majd elsősorban az oázisok területén, amelynek kősivatagaiban nyáron hemzsegnek az élőlények. Az időszakosan felengedő, vízzel telített talajon a különleges összetételű növényvilág mellett a csak itt előforduló állatfajok megfigyelésére és leírására csak ritkán adódik lehetőség (a pingvinek tízezrei például csak néhány nyári hétre jönnek ki a szárazföldre).

Extrém sportok

A zord időjárás és a természeti körülmények között igen nehéz dolgozni, a kutatók gyakorlatilag extrém sportok űzőinek is tekinthetők. Maga az odautazás is veszélyes: az Antarktisz szegélyén ugyanis már kikötni is lehetetlen a hullámverés, a sziklás partok, a sodródó jéghegyek miatt. A nagyobb hajók nem tudnak huzamosan egy helyben maradni, ezért folyton cirkálnak a partoknál, ami szintén nem egyszerű, mert a mélységet jelző térképek hiányosak. Nem beszélve a jég veszélyeiről: nemrégiben például egy orosz kutatókat szállító német hajó, a Magdalena Oldendorff rekedt a feltorlódott jégtáblák közé. A mentés két hétig tartott, mert a menteni igyekvő argentin jégtörő is beszorult. A tengeri vizsgálat a sportág legmerészebb műfaja, nemcsak a hideg miatt, hanem mert a felszerelést igen nehéz a helyszínre juttatni. Hajó az említett okokból nemigen jöhet szóba, a vizsgálatok és mintavételek csónakból történnek, amelyet azonban a 40 kilométeres szél miatt több méter magasra növő hullámok igen könnyen elöntenek vagy felborítanak. Nem lesz könnyű majd a magyar búvároperatőrnek sem: a tengervíz hőmérséklete nyáron is dermesztő, általában plusz egy és mínusz két fok közötti. A búvárnak az úgynevezett száraz búvárruha (ami nem gumiból, hanem neoprénből készült, így nem ázik át) alá több réteg ruhát kell felvennie, ám hiába „úszta meg” szárazon a vízben, ha a felszínre bukik, elég egy kis szél és vizes ruhája másodpercek alatt jégtömbbé fagy. Ám ezek az emberek nemhogy nem riadnak vissza a félelmetes körülményektől, még rá is tesznek egy kicsit. Úgy nyilatkoztak, hogy ha lehetőségük lesz a kutatómunka mellett, a valódi extrém sportokat is kipróbálják: a gleccserleszakadások például kiváló terepet nyújtanak a jégmászáshoz, a keményebb sziklák pedig sziklamászáshoz és emellett kipróbálják a gleccserbarlangászást is, ahol valószínűleg mintát is gyűjtenek majd. Hasonlóan elkötelezett emberek számára rendezik évente az antarktiszi maratont, amelyen az idén a magyar csapat tagjai is részt vesznek. Nemcsak a kutatáshoz, hanem a hétköznapi tevékenységekhez is különleges, „űrkorszakot idéző” felszerelésekre van szükség, amelyek az életben maradás elengedhetetlen eszközei. Például olyan hálózsákok, amelyek mínusz negyven fokig is megtartják a testhőmérséklet melegét. Ez az egyetlen, ami fűtheti őket, mert hiába is akarnának melegedni egy gleccsermászás után, mondjuk tábortűznél, a kontinens egész területén tűzgyújtási tilalom van érvényben. Ez a körülmény jelentősen behatárolja az étkezési lehetőségeket is. Az expedíció körülbelül 400 kilogramm élelmiszert visz magával a három hónapra, amelyből két-háromhetes adagokat húznak maguk után szánon. A menüsor tizenegy naponként ismétlődik, s úgy állítják össze, hogy a nagy kalóriatartalom mellett lehetőleg élvezeti értékkel is bírjon. Csak tájékoztatásul: 30 kiló sajtot, 25 kiló tejport, 300 darab smack-félét, 15 kiló lekvárt, 13 kiló aszalt gyümölcsöt és mogyorót vitt magával a nyolc ember, hiszen ha elfogy valami, mégsem ugorhatnak el a sarki közértbe.

De nemcsak a hideg, hanem a hó okozta erős fény és a félelmet nem ismerő állatok ellen is fel kell készülniük. A legveszélyesebbek a fészküket és területüket védő madarak: itt nem elképzelhetetlen a Hitchkock-filmben kitalált madártámadás. A kutatók csak úgy védekezhetnek ellenük, hogy a hátizsákukra egy hosszú csövet szerelnek, amely jóval a fejük fölé ér. Így a félrevezetett madarak azt támadják meg, mivel az a betolakodó ellenség legmagasabb pontja.

Magyar ember, szegény ember

Az Antarktiszi Egyezmény szerint csak azok az államok vehetnek részt a kontinens szabályozásában, amelyek „azzal is bizonyítják érdekeltségüket, hogy lényeges kutatómunkát fejtenek ki, például egy állomáson vagy expedíció küldésével”. Ha a mostani magyar csapat tudományos értékű jelentést készít, amelyek elfogad az Antarktiszi Kutatások Tudományos Tanácsa, Magyarország megkaphatja a konzultatív partneri státust, amivel egyébként mára 28 ország rendelkezik. Ha így lesz, Magyarország rendkívül hálás lehet ennek a nyolc embernek, főképp mert a magyar állam mintha nem igazán erőltette volna a dolgot. A háromhavi tartózkodást tervező csapat 50 millió forint körüli költségvetéséből csak nyolcat biztosított, azt is csupán az ORTT, egy négyrészes dokumentumfilm elkészítésére. A Delta című tévéműsort szerkesztő Fiar Sándor és Tóth Zsolt Marcell rendező-operatőr pályázta meg a támogatást dr. Nagy Balázzsal egy négyszer huszonhat perces antarktiszi filmsorozat elkészítésére 2001-ben. Azonban ők ennél többet terveztek: egy kutató- és filmes expedíciót egyben, így az ismeretterjesztő film fő témája a tudományos munka megörökítése mellett a földrész geológiai történelmének, turizmusának bemutatása lesz. Erre azonban nem kaptak támogatást semmilyen állami szervtől, sem minisztériumtól, sem akadémiai intézettől. A támogató cégek viszont nem készpénzben, hanem „természetben” adakoztak: az általuk gyártott vagy forgalmazott termékekkel, számítógéppel, sátorral, kommunikációs eszközökkel a reklám fejében. Egyetlen cég támogatta volna őket készpénzzel, ám az utolsó pillanatban visszalépett. Mivel számítottak az általuk felkínált nyolcmillió forintra, addigra már elköltötték a felszerelésre, így a film utómunkálataira most még nincs fedezet. Ilyen pénzügyi háttérrel arra már nem futotta, hogy a szigeten épült nyolc kutatóállomás valamelyikét igénybe vehessék a magyar kutatók, így három szél- és vízálló sátorban laknak majd, és reménykednek, hogy nem megy nulla fok alá a hőmérséklet. Pedig az 1977-ben önálló kutatóállomást épített lengyelek a Nagy Balázsnak felajánlott első utat követően mélyebb együttműködést is javasoltak: hatvan négyzetméternyi területet adtak volna el Magyarországnak. Valószínűleg az évi több tízmilliós fenntartás miatt nem valósult meg a vétel, de az ugyancsak felajánlott bérlet elmaradása már kevésbé. A lengyelek most a konzultatív státussal szintén nem rendelkező románokkal tárgyalnak… Az azonban végképp felfoghatatlan, hogy miért hagytuk az első magyar csapatot sátorban lakni ilyen körülmények között, nyolcmillió forintos támogatással, ami egy filmre elég?

– Hetente egyszer talán bemehetünk zuhanyozni az egyik állomásra – bizakodott Nagy Balázs, az expedíció vezetője. A chilei Frei állomáson lehetőségük van a felszerelés tárolására, ami nagy segítség, mert a gyalogosan vontatott három szánukon a teljes lakó-, kutató, kommunikációs és filmes felszerelésüknek, a közel féltonnányi élelmiszerüknek és a többrétegnyi ruhatáruknak csak a felét tudják magukkal cipelni.

* * *

Zsugorodik az ózonlyuk

A hatodik kontinens feletti ózonlyuk 2001-ben érte el 26,5 millió négyzetkilométeres kiterjedését, ami nagyobb, mint Észak-Amerika. Azonban most a NASA adatai szerint csökkent a lyuk területe. Paul Fraser, a Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatóintézet munkatársa arról számolt be, hogy méréseik szerint jelentősen csökkent az ózont felfaló gázok szintje az atmoszféra felső rétegeiben. Ez azonban nem feltétlenül a mérgező gázok kibocsátásának csökkenésével, hanem részben az időjárási körülmények változásával is magyarázható. A korábban 24 millió négyzetkilométeres sérülés mára 16 millió négyzetkilométeresre csökkent, és a szakemberek szerint 2050-re akár be is zárulhat.