Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

– Amikor a lakiteleki folyamat kezdődött, gondolták volna-e a szereplők, hogy egyszer az ellenzéki hazaárulásig jut a rendszerváltás áradata?

– Nem gondoltuk. Ismertük az SZDSZ-t, egyesek a mi táborunkban is illúziókat tápláltak a szabad demokratákkal kapcsolatosan, én azonban nem reménykedtem semmiben. Több SZDSZ-es prominens, Kis János, Pető Iván, Haraszti Miklós évfolyamtársam volt az egyetemen. Tudtam, hogy mit gondolnak a világról, akkor éppen Mao, Trockij és Lukács vonzáskörében éltek. Csurka szerette volna megismételni az 1985-ös monori találkozót, immár a két oldal, vagyis a későbbi SZDSZ és MDF közös szervezésében. Úgy tűnt, jól megy az előkészítő munka, de aztán kiderült, hogy a liberálisok fölrúgtak minden egyezséget, amit előzőleg kötöttünk. Kiadták a Kádárnak mennie című kell röpiratukat is, noha ennek közös alkotásként kellett volna megszületnie. Kádárt elküldték, de érdekes módon a rendszert nem bántották. Megtudtuk, hogy Aczél Györgynek ez így nagyon tetszett. Láttuk, az lesz a legjobb, ha önálló útra lépünk. Ebből lett az első lakiteleki találkozó.

– Hogyan indult Bíró Zoltán életpályája?

– Talán azt mondhatom, alsó közép­osztálybeli családból származom, apám hajdúsági gyökereivel. Munkáskörnyezetben nőttem fel, édesanyám korán egyedül maradt, ő nevelt bennünket. Pesterzsébeten laktunk, egy penészes szoba-konyhában. Ezzel együtt boldog gyerekkorunk volt, fociztunk, bandáztunk, csavarogtunk. Zsíros kenyér, sárgaborsó-főzelék, ez volt az általános menü. Érettségi után különféle helyeken kerestem a kenyeremet, dolgoztam Dabason, majd Pesten fizikai munkásként; hasznos, kemény és tapasztalatokkal teli korszaka volt ez az éltemnek. Voltam segédmunkás egy kisszövetkezetben, ahol üzemanyagaknákba kellett le­ereszkednem, a bőrömbe ivódott a benzin, a gázolaj szaga. Aztán egy könyvesbolt következett, majd jelentkeztem az egyetemre. Ott kezdtem mélyebben érdeklődni a politikai és ideológiai kérdések iránt.

Korábban írtuk

– Nem titok, hogy annak idején belépett az MSZMP-be. Ezzel csak az életét akarta könnyebbé tenni, vagy őszintén hitt a szocializmus eszméjében?

– Többekkel együtt úgy gondoltam, hogy csak akkor tudunk javítani a rendszeren, ha belülről, a párt irányából tesszük. Másod- vagy harmadéves lehettem, amikor beléptem az MSZMP-be, sőt, másokat is próbáltam becsalogatni a társaim közül.

– Aztán majd húsz évvel később kizárták. Mikor jött el az a pillanat, amikor okot adott a kizárására?

– Ez nem a pillanat műve, hanem egy hosszabb folyamat eredménye volt. A művelődési minisztérium felsőoktatás-politikai főosztályán dolgoztam, ez egy jó gondolkodású, hazafias szellemű kollektíva volt. De már az elején összeütköztem a minisztérium párttitkárnőjével nemzeti elkötelezettségem és a népi írókhoz való vonzódásom okán. Ki akart rúgni, de nem tudott. Aztán jött a közművelődési törvény tervezete, amit én készítettem. Aczél szorgalmazta a jogszabályt, de nem tetszett neki az én koncepcióm, konfliktusba keveredtünk. Végül Kádár elé került a tervezet, személyesen kellett találkoznom vele egy szervezett vitafórumon. Néhány régi kommunista ordítozni kezdett, hogy ami ebben áll, az nacionalizmus. Kádár erélyesen leintette őket. Elterjedt az eset híre, mindenki azt hitte, nagy karrier előtt állok, de nem így történt, a Népszabadság belém kötött, aztán jöttek az újabb vitáim az irodalom és az írószövetség kapcsán. Nem tudtak meghajlítani, kizártak.

– Amikor színre lépett a Magyar Demokrata Fórum, mire gondoltak a kezdeményezők, reformot kell csinálni, vagy egyenesen rendszerváltásra lesz szükség?

– A nyolcvanas évek elején a Nagy Népi Hurál nevű asztaltársaságunk úgy gondolta, menthetetlen a rendszer. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás is azt mutatta, Moszkva gyorsan leveri a reformkezdeményezéseket. Váltani kell. Amúgy a Hurál folyamatosan erősödött, szélesedett, ez már út volt az MDF felé.

– Mennyire számítottak, számíthattak akkor bármiféle nyugati segítségre?

– Szerettünk volna kapcsolatokat építeni, de ezzel együtt sem kapaszkodtunk úgy a Nyugatba, ahogy az Aczél György által is támogatott liberális tábor. Az összes Magyarországon akkreditált nagykövetet meghívtuk az Ó utcai barakkunkba. A szovjet követ népes kísérettel érkezett, és az egész küldöttség úriemberként viselkedett. Az amerikai követ, Mark Palmer viszont kifejezetten nagyképű és nyegle volt, mindenbe beleszólt, folyton kioktatott bennünket. Tudtuk, hogy az SZDSZ sokkal sikeresebb a nyugati kapcsolatteremtésben, odakint azt híresztelték, hogy az MDF egy antiszemita testület, és a kommunistákkal paktál. Itt ugye rám, az MDF akkori elnökére utaltak, mint aki korábban tagja volt az MSZMP-nek. Többek között ezért is mondtam le 1989 őszén, éreztem, hogy a választási kampányban túl érzékeny célpontot jelentenék a politikai ellenfeleinknek. A Nyugattól nem vártunk semmit, ismertük a történelmet.

– Az ellenzék viszont ma is a Nyugat fenekébe bújna…

– Nem a Nyugattal, vagyis a nyugati emberrel van gond alapvetően, hanem a nyugati elit politikai beállítottságával, amely fejet hajtott péld­­ául az LMBTQ-­kultúra, a genderelmélet, a migráció, a nemzetek leépítése, a keresztény kultúra felszámolása előtt, és egy engedelmes népmassza fölött szeretne uralkodni. Ez az elit tépi, szaggatja most is a kelet-közép-európai világot, mert az itteni nemzetek a globalista kibontakozás útjában állnak. De ha az olasz, a francia vagy a legutóbbi spanyol példát vesszük, akkor érezhető, hogy Nyugaton is alakul az a front, amely nem kér a globalista uralomból. Látni, hogy idehaza a nyugatias ellenzék akár emberéletek árán is meg akarja szerezni a politikai hatalmat. Ez minősíthetetlen. Abban bízom, hogy a választók rájönnek a megdöbbentő ellenzéki taktikázások lényegére.

– Ön hosszú ideig vezette a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetet és Archívumot. Ki kezdeményezte a műhely létrehozását?

– Orbán Viktor. Kezdetben nem volt semmink sem, egy presszóban ültünk össze a leendő kollégákkal. Ma kitűnő gárda dolgozik a Retörkiben, soraiban sok fiatal kutatóval. Közel ötven, alapos kutatásokon nyugvó kötetet adtunk ki, és tető alá hoztunk egy rendkívül értékes tudományos archívumot. Persze, voltak bizonytalan pillanatok az intézet életében, de megtaláltuk a megoldást. Most a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány vette szárnyai alá a Retörkit, és már fel is épült az archívumunk az ottani népfőiskolán.

– Irodalomtörténészként hogy látja, mennyire követte az irodalom a rendszerváltás óta eltelt harminc év eseményeit?

– Már az elején nagy zavarba kerültek az írók, mert a rendszerváltással a politikára tevődött át a figyelem. Nyílt beszéd folyt minden fórumon, az irodalom elveszítette korábbi funkcióját, amikor fontos társadalmi, politikai gondolatokat rejtett a sorok közé. Erről szólt többek között a Tiszatáj, a Forrás vagy az Alföld című folyóiratok egész léte. Mára az irodalom individualizálódott, úgy tűnik, nincs katartikus mondanivalója.

– Eltűnt az MDF. De örököse-e a mozgalom Lakiteleken meghirdetett népnemzeti politikájának a Fidesz–KDNP-koalíció?

– Lényegében igen. Gondjaikba vették például a falut, a családokat, és felébresztették tetszhalálából a nemzet öntudatát. Nem érzek veszélyt, ami a jövő évi választást illeti. Persze, új kormány akar idetolakodni, de még csak azt sem tudja az ember, hogy valójában honnan is jönnek ezek az arcok.