Hirdetés

– A kutya tényleg szőrös gyerek?

– Csak részben. Egyedülálló állat, mert ragadozószerű kinézete ellenére olyan elme van a koponyájában, ami leképezi a kisgyerekek működését. Ez egy példa nélküli evolúciós folyamat eredménye, de nem jelenti azt, hogy gyerekként tekinthetnénk a kutyára, mert farkasszerű jellege is érvényesül.

– Miért csak a kutyával történt ez meg? A lóval is nagyon szoros kapcsolatot ápoltunk, néha összeforrt a ló lovasával, ráhangolódhattak volna ők is ennyire emberi mivoltunkra.

– Több állattal van nyolc-tízezer éves kapcsolatunk, de a kutyával már a kőkorszak óta tart, ami nagyságrendekkel hosszabb idő. Ennél is fontosabb, hogy a kutya az egyetlen olyan állat, amit nem valamilyen céllal háziasítottunk. Ő magától háziasult. Megtanult kommunikálni velünk, benyomult az emberi társas közösségbe, eredetileg is érzelmi igényeink kielégítésére fogadtuk magunkhoz. Később találtunk neki egyéb feladatot is, de előbb megszerettük. Más háziállatoknak előbb volt funkciójuk, azután kezdtünk kötődni hozzájuk.

Korábban írtuk

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Akkor a kutya szelídítette meg az embert? Embergyerekké vált, hogy velünk lehessen?

– Úgy vezette meg az embert, hogy elsajátította az egy-két éves gyerekekre jellemző kötődési mintázatot, ami nagyon erősen megmozgatja az emberekben az érzelmi szálakat. Ez a viselkedés soha nem szól a másik kutyának, csak az embernek. Az összehangolódást élettani értelemben is ki lehet mutatni, ha például a kutya és szeretett gazdája szemkontaktusba kerül, oxitocin termelődik mindkettőjükben, ami egy hangulatjavító és kötődést erősítő anyag. Ebből a szempontból is különleges a kutya, hiszen a szemkontaktus minden állat számára alapvetően fenyegető inger. Az ember volt az első olyan faj, amelyik a szemkontaktust elkezdte pozitív, kommunikációs céllal használni, a kutya pedig elsajátította. De másik kutyával szemben farkas­szerűen jelez. Egy megszelídített tigris az idomárjával is tigrisnyelven kommunikál, nem használja az emberi eszközöket. A kutya igen. Meg is háláljuk neki mindezt, az emberiség által megtermelt javakból ő hasítja le a legnagyobb szeletet az állatok közül, költünk az élelmezésére, az állatorvosra, a pórázra, a szájkosárra. A kutyabizniszben a világgazdaság nem jelentéktelen százaléka forog. A kutya nem igazán hoz anyagi hasznot ezért cserébe, viszont az ember sokféle érzelmi, pszichológiai igényét ki tudja elégíteni.

– Hogyan vált a hazai kutyakutatás olyan jelentőssé a kilencvenes években?

– Sokszor van előnye annak, ha egy tudós sanyarú körülmények között kénytelen dolgozni, a nyolcvanas–kilencvenes években például a természettudományok területén jellemző volt az úgynevezett sufnituning, az eszközöket kénytelenek voltunk házilag barkácsolni. Aztán amikor ezek a kutatók külföldre kerültek, efféle innovációs készségeik nagy előnyt jelentettek számukra. Az is egyfajta sufnituning, hogy a magyar etológusok választása a kutyára esett. A japán, amerikai, angolszász kollégák számára természetes volt, hogy elmennek Szumátrára, Kelet-Afrikába emberszabásúakat vizsgálni, nekünk erre nem volt lehetőségünk, kellett keresnünk tehát egy olcsó és kéznél lévő állatot, amelyiken keresztül azért egy kicsit többet tudhatunk meg az emberi elme működéséről. Csakhogy addig a viselkedéstudományban a kutya elutasított fajnak számított. Ugyanis az etológia alapszabálya, hogy az állatot csak a természetes környezetében szabad vizsgálni, és úgy gondolták, a kutyának már nincs ilyen, ezért alkalmatlannak tartották erre. Az eredményeink így lógtak a levegőben. Idővel az élettani, genetikai és egyéb kutatások révén azonban bebizonyosodott, hogy a kutya természetes közege már az emberi környezet. Az elutasított fajból lassan fontos faj lett, világszerte kutatócsoportok jöttek létre a kutya elmeműködésének vizsgálatára. Mivel mi voltunk az elsők, minket kezdtek idézni, a tudományban ez pedig fontos tényező. Ez a folyamat könnyen vitte tovább és emelte fel a magyar kutatásokat a csúcsra. Ha a téma nem lett volna népszerű, senki nem hivatkozott volna ránk.

– Mit tudhatunk meg önmagunkról a kutyán keresztül?

– Minket az izgat alapvetően, hogyan zajlott le az emberré válás. Csoportban élő, de egymással versengő állatokból olyan fajjá alakultunk, amelynek tagjai hihetetlen együttműködésre képesek, az agresszivitásuk alacsony, cizelláltan és intenzíven képesek kommunikálni. Ha harminc, egymás számára idegen csimpánzt felpakolunk egy autóbuszra, az út végére egy se marad, megölik egymást ennyien ilyen kis helyen. Az ember óriásit változott, de hogyan? A kutya elméje nyilvánvalóan fényévekre van a csimpánzétól, de abból az egyszerű kis rendszerből olyan kommunikációs képességek tudtak kialakulni, amiket az intelligenciához társítunk. Ez azt jelenti, hogy a biológiai fejlődésünk, az emberré válás kulcslépései nemcsak az intelligencián múltak. Az együttműködés ennek az oka. Ha fizikai rátermettségünket nézzük, akkor az ember nem elég gyors, nem erős, nem elég jók az érzékszervei, kapacitásai jócskán elmaradnak a legtöbb emlősétől. Mégis mi emelkedtünk ki közülük, mert egymásra voltunk utalva. Nos, a kutyánál is éppen az egymásra, pontosabban az emberre utaltság fokozódása hívhatja elő a ragadozószerű elméből az emberszerű viselkedési képességeket.

– Milyen gyakorlati haszna lehet a kutyakutatásoknak?

– A kutyát például klinikai modellként is lehet használni. Ahogy a koronavírus kapcsán lassan mindenki tudja, egy kutatás kémcsőben kezdődik, azután állatokkal folytatódik, mielőtt a humán klinikai fázisok következnének. A biológusoknak sokszor kell állatmodell az öregedés kognitív következményei, az autizmus, a hiperaktivitás vagy más neuropszichológiai problémák megismeréséhez. A rágcsálók társas kommunikációja azonban teljesen más, mint a miénk. Azok az eredmények, amiket például az autizmus kapcsán az állatkísérletes kutatások során születnek, mind eltűnnek, amikor megpróbálják átültetni őket a humán kísérletekbe. A kutya társas-kognitív rendszere viszont sok szempontból emberszerűen működik, és köztük is vannak autisztikus egyedek, továbbá az elméjük is hasonlóan öregszik, mint az emberé. Ezenfelül állatetikai szempontból kifogástalan módszerekkel lehet őket vizsgálni. Az elmúlt években ugyanis teljesen jogosan született közmeg­egyezés arról, hogy nem szabad bezárni és kínozni az emberszabásúakat. Csakhogy ennek nem szadizmus volt az oka, hanem kényszer. Egy emberrel meg lehet beszélni, hogy most fMRI-vizsgálaton fog részt venni, ami elképesztően hangos, de nem szabad elmozdítania a fejét egy milliméternyit sem. Egy majommal ezt nem lehet megbeszélni. El lehet altatni őket, de alvó állapotban másként működik az agy, és a lekötözés sem jó megoldás, hiszen egy rettegő állat agyműködése nem igazán érdekes. Viszont a kutya tanítható. Az ELTE-n meg is tanítottuk őket, hogy az fMRI vizsgálat során akár fél percig is tökéletesen mozdulatlanul feküdjenek. Ugyanígy a szemmozgáskövető kísérletek esetében is meg lehet kérni, hogy légy szíves, üljél le, nézd a képernyőt, és ha lehet, ne mozogj. Persze, a kutya önmagáért is népszerű a kutatásban, hiszen a kutyatartás társadalmi jelenség. Több millió embert érdekel például az, hogyan lehet csökkenteni a szeparációs szorongást, hogy ne ugasson estig egyedül a lakásban a kutya, megőrjítve a szomszédokat, vagy ne rágjon mindent rommá.

– A gyereknevelésről megtudhatunk valamit a kutyákon keresztül?

– Igen, bár ezt halkan mondom, mert manapság nem divatos a véleményem. A kutyának szüksége van szabályokra ahhoz, hogy jól érezze magát velünk. A legtöbb probléma, az agresszivitás, a hisztik bizonytalanságból fakadnak. A kutya ilyen értelemben falkaállat, akkor érzi jól magát, ha a közösségben tudja, hol a helye, mit várnak el tőle, akkor érzi magát biztonságban, így az érzelmi világa is egyensúlyban van. Az ember dolga, hogy megmondja, mi legyen, hiszen ő gondoskodik róla. A kiskutya is azért tesztel minket, hogy megtudja, meddig mehet el. Ezt muszáj neki, erre nagyon erős késztetése van, mert ebből az is kiderül, hol a veszély, és meddig van biztonságban. Szülői szemmel a szabályoknak sokszor csak a negatív részét látjuk, hogy meg kell tiltani valamit a gyereknek, amit szeretne csinálni, és ez rossz neki. De eközben az is kiderül a számára, mit lehet, és az is, hogy biztonságban van. Ha ez az egész túl rugalmas, akkor kutya és gyerek is elbizonytalanodik, ami viselkedéses problémákat okoz, hiszen akkor nem érthető a világ. De nem kell ezt sem szélsőségesen értelmezni, nem jelenti azt, hogy a gyerek egy báb, akinek örökké parancsolgatni és tiltani kell, és ne lehetne soha megkérdezni, mit szeretne.

– Sokan azt gondolják, a kutya lényegében farkas, és így is kell vele bánni, falkavezérként. Mit gondol erről?

– Van ilyen iskola, igen, eszerint például soha nem szabad előreengedni a kutyát az ajtóban, mert elvész a dominanciánk, soha nem szabad előbb adni neki enni, mint ahogy mi eszünk. A másik iskola, hogy beszéljünk meg vele mindent, mint egy gyerekkel. A kutyanevelés művészete azonban az, hogy időnként farkasként, időnként gyerekként, vagyis emberként kell kezelni, ez a szituációtól függ. Ha jól keverem ezt, tökéletes lesz a kapcsolat.

– Miért kötötte össze a gyerekeket a kutyákkal?

– Ez egy szerencsés váltásnak köszönhető: amikor Csányi Vilmos nyugdíjba ment, megszűnt a kutatócsoportja az ELTE-n, így átkerültem az MTA Kognitív Pszichológiai és Idegtudományi Intézetébe, ahol gyerekekkel foglalkoztunk. Hoztam a kutyás múltat, így kevertem össze a kettőt, a pszichológiai és etológiai módszereket, amiből aztán nagyon érdekes eredmények születtek. Sikerült például megcáfolni egy olyan alapvető dogmát, ami ötven éve kőstabilan állt, és minden gyerekkel kapcsolatos neveléstudományi, pszichológiai könyvben benne volt. Ez Piaget tárgyállandóságra vonatkozó egyik kísérlete, az úgynevezett A nem B hiba, amit a gyerekek 10-12 hónapos koruk körül követnek el. Van két edény a gyerek előtt, a szeme láttára beletesszük az egyikbe a cumiját, ő kiveszi. Ezt megcsináljuk háromszor, negyedszerre a másikba tesszük, de ő mégis az előzőben keresi. Erről egy könyvtárnyi irodalom van, rengeteg kísérletet végeztek, többféleképpen magyarázták, alapvetően idegrendszeri fejletlenséggel.

– Ennek mi köze a kutyákhoz?

– A szakirodalom szerint a kutyák nem követik el ezt a hibát, még kölyökkorban sem. Csakhogy van egy nagy különbség. Amikor egy babával végeznek ilyen vizsgálatot, a kísérletet végző felnőtt előbb megismerkedik, beszélget, játszik a gyerekkel, és hogy bent tartsa a szituációban, folyamatosan kommunikál vele. Maga a helyzet akaratlanul is a tanítást segíti elő, hogy figyelj csak, ezt a tárgyat ide szoktuk rejteni. A gyereknek tulajdonképpen egy szabályt tanítok, a tárgy elvárt helyét, ezért ott is keresi. A kutyákkal viszont korábban mindig úgy kísérleteztek, hogy a feladat közben nem kommunikáltak velük. Mi azonban megpróbáltuk ugyanúgy csinálni, ahogy a gyerekekkel szokás, szemkontaktust teremtve, kommunikálva, és kiderült, hogy ilyen körülmények között a kutyák is egyértelműen elkövetik az A nem B hibát. Ebből indultunk ki, és bizonyítottuk, hogy ha a gyerekkel sem teremtek szemkontaktust, nem szólok hozzá, akkor ott keresi a cumit, ahová rakom. A farkashoz pedig annyiban van köze az egésznek, hogy az nem figyel az emberre, ezért sehogy sem követi el ezt a hibát. Akkor a világ egyik vezető tudományos folyóirata, a Science lehozta két cikkünket, egyiket a gyerekről, a másikat a kutyáról, és ez akkor, a kétezres évek végén azért volt nagy jelentőségű, mert ezek a lapok még manapság sem igen közölnek le olyan cikkeket, amikben csak kelet-európai szerzők vannak. Ott nagyon erős a szűrő, általában száz cikkből jó, ha egyet fogadnak el. Ráadásul ezekkel a vizsgálatokkal teljesen új perspektívába helyeztünk egy alapdogmát, ez aztán továbblendítette a nemzetközi siker útján a magyar kutyakutatást. Azóta is számos újabb nemzetközi sikert könyvelhettek el kollégáim, egyszóval most már figyelnek ránk.