Felvidéki kérdőjelek

Meglepetésként hatott, hogy Igor Matovič szlovák miniszterelnök éppen június 4-én, a trianoni békediktátum századik évfordulóján száz felvidéki magyar közéleti szereplőt hívott a pozsonyi várba. A kormányfő köszöntőjében többek között a szlovákok és a magyarok közös hazájának nevezte a történelmi „Uhorskót”, és közös királyoknak a magyar uralkodókat. A szlovák közélet nyelvén így hívják a történelmi Magyarországot, míg a megcsonkított jelenlegi hazát 1918 őszén létrejött államnak beállítva Maďarsko névvel illetik, ami finom történelmi csúsztatás. Hozzátette: „…ha úgy érzik, hogy nem kapnak elég figyelmet, ha a történelmi eseményeknél vagy a sérelmek tekintetében kimondatlan témák vannak, akkor üljünk le, vegyük át őket, és keressük a lehetséges megoldást és kölcsönös megértést. […] De nagyon szeretném, ha száz év után előre néznénk. Ha egy vonalat húznánk, és előre nézve nem tekingetnénk vissza, hiszen tudják a saját életükből is, hogy ha sokat nézegetnek is hátra, az nem nagyon segít, csak a nyakuk fájdul meg.” Ez a tónus korábban elképzelhetetlen volt. Az 1993. január 1-jén létrejött szlovák állam jórészt a Magyarország elleni hangulatkeltésben és a felvidéki magyarság elnyomásában, jogfosztásában találta meg identitását.

Ígéretek kontra tettek

Talán eljött a változás ideje – gondolhatják bizakodva a derűlátók. Tény, hogy az elmúlt másfél évtizedben meghatározó baloldali Smer elbukott a februári parlamenti választáson, a Ján Slota árnyékát máig cipelő Szlovák Nemzeti Párt kiesett a törvényhozásból, a médiavállalkozó Igor Matovič által létrehozott rendszer­kritikus Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (Obyčajní ľudia a nezávislé osobnosti, OĽaNO) által megalakított négypárti koalíciós kormány programja pedig tartalmazott néhány olyan új pontot, amely a felvidéki magyarság javát szolgálhatja – igaz, ezek jobbára konkrét tartalmi elemek nélküli szlogenek. Ilyen a kisebbségek jogállásáról szóló törvény megalkotásának ígérete, a Nemzeti Kisebbségi Hivatal létrehozásának, valamint Nyitra és Nagyszombat megye kétnyelvűsítésének „megfontolása.” Ennél kézzelfoghatóbb az anyanyelvű oktatás és a nyelvhasználat kiterjesztése, illetve a magyarlakta Dél-Felvidék gazdasági fejlesztése – az elmúlt harminc évben a szlovák többségű északi régiók előnybe hozásának érdekében ezt a térséget tudatosan elhanyagolták, Sőt, bár Igor Matovič nemrég a Markíza Televízió egyik műsorában azt mondta, ő maga nem változtatná meg a szlovák alkotmány preambulumában a „mi, a szlovák nemzet” kifejezést, nem is zárkózott el az erről folytatandó egyeztetéstől.

Ám mindezek csak szavak, amelyek komolyan vehetőségét a közeljövő cselekedetei alapján lehet majd megítélni. Az elmúlt hónapok történései pedig legalábbis ellentmondásosak. Nem csak azért, mert a kassai Szentháromság-templomban a koronavírusra hivatkozva idén törölték az évtizedek óta megszokott magyar nyelvű szertartásokat – helyettük szlovák nyelvűeket tartottak –, és az ez ellen nagycsütörtökön a helyszínen tiltakozó Fraenkel Emil belgyógyászt, egyházjogi aktivistát, amint arról a Ma7.sk portálnak beszámolt, Martin Štrbák apát előbb a nyakánál fogva szerette volna eltávolítani, majd rend­őrökkel vezettette ki, sőt utólag levélben is megfenyegette, hogy ha nem kér bocsánatot, akkor eltiltja a szentmisék látogatásától. Beszédes, hogy a szlovák püspökök testülete nem érezte szükségesnek megszólalni az ügyben – bár igazság szerint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állásfoglalása is húsvét óta várat magára…

Marad a jogfosztottság

Megtévesztő az az álmegoldás is, amit az új kormánykoalíció a Fico-féle állampolgársági törvény ügyében tervez. Ez ugyanis azok számára teszi lehetővé az elvett szlovák állampolgárság visszaszerzését, akik más országban élnek, és fölvették annak állampolgárságát. Vagyis a szülőföldjükön élő felvidéki magyarok továbbra is jogfosztottak maradnak, hacsak nem költöznek Magyarországra… Márpedig az állampolgárság elvétele a mindennapjaikat lehetetleníti el: nem lehet társadalombiztosításuk, adószámuk, szavazati joguk, nem tudnak vállalkozást alapítani.

Persze aki figyelemmel kísérte a most barátságos arcot mutatni igyekvő Matovič 2011-ben indult politikai pályafutását, az kevéssé lepődhet meg. „Képzeljék el, hogy lehetővé tesszük magyarjainknak a magyar állampolgárság felvételét. Néhány év múlva választások lesznek Magyarországon, és a déli területeinken Orbán fog majd masírozni, mert kampányt fog itt csinálni. A televízióban az ő reklámjai mennek majd, az utcákon az ő óriásplakátjait nézhetjük” – nyilatkozta kilenc évvel ezelőtt a Sme napilapnak, hozzátéve, hogy lojálissá kell tenni a felvidéki magyarokat, akiknek szerinte Orbán Viktor mossa az agyát…

A kormányfő újra kiesett nyájas szerepéből azzal, ahogyan a Magyar Közösség Pártja által a június 4-i találkozón átadott memorandumra reagált. Ebben az egyetlen felvidéki magyar politikai erő a magyarság államalkotó nemzetkénti elismerését; a nemzeti jelképek szabad megjelenítését; a magyar nyelv hivatalos használatának lehetőségét és a természetes regionalitást figyelembe vevő közigazgatási rendezést; a felvidéki magyar katolikus közösség által kért önálló egyházmegye megalakításának támogatását; széles körű magyar önigazgatást; a kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumoknak és következményeinek megsemmisítését; az arányosság elvét követő regionális gazdasági, oktatási és médiabeli támogatáspolitikát; a magyar állampolgárság felvételének törvényes lehetőségét és ezzel egyidejűleg a szlovák állampolgárság megőrzését kérte a kormányfőtől, aki erre sértetten reagált. „Az ember segítő kezet nyújt, és szinte leköpik”, dohogott Matovič, ellentmondva a sérelmeket illető nyílt párbeszédet felajánló pozsonyi köszöntőjének. A stílusért később elnézést kért, de mondandója lényegét fenntartotta, mondván, a memorandummal nem lett volna szabad elrontani a szívélyes légkört.

Beneš mint jogforrás

Csakhogy a szlovák állam ezt maga rontja el. Egy északkelet-felvidéki magyar erdőtulajdonostól például 35 hektár erdőt vennének el arra hivatkozva, hogy azt a csehországi és felvidéki németeket és magyarokat kollektíven háborús bűnösnek bélyegző Beneš-dekrétumok alapján már 1946-ban el kellett volna kobozni édesapjától. Bosits Miklós első- és másodfokon is nyert a bíróságon a 2009-ben kezdődött perben, ám a főügyészség közbeavatkozása nyomán 2015-ben a legfelsőbb bíróság kihirdette a verdiktet: mivel a tulajdonos felmenői magyarok, a hatályban lévő dekrétumok alapján az erdőt utólag is el kell kobozni. Bár májusban az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta a szlovák államot a méltányos eljáráshoz való jog megsértése miatt, Keszegh Tünde, Bosits Miklós ügyvédje a sajtónak nyilatkozva kifejtette, úgy véli, a szlovák szervek ki fogják mondani a vagyonelkobzást.

A Beneš-dekrétumok jogforrásként történő használata felveti az Európai Unió felelősségét is, hiszen az Európai Bizottság a szlovák állam EU-csatlakozásakor úgy hárította el magától a problémakört, hogy ha a dekrétumok nem okoznak gondot a jelenben, akkor szemet hunynak fölötte, hogy az azokban foglaltak nyilvánvalóan ellentétesek az EU jogrendjével…

De Magyarország számára sem könnyű a kötéltánc a nyilvánvalóan létfontosságú visegrádi együttműködés és a szükségképpen konfliktusokkal járó nemzeti érdekérvényesítés között. Az államközi kapcsolatok kétségtelenül sohasem voltak olyan jók, mint ma, de a mindennapi gyakorlat ismeretében nyugtával kell dicsérni a napot…