Millió olyan történetem van, hogy egyetlen forintom nem volt, csak a becsületem, és úgy indultam el felfelé – mondta a Demokratának Stadler József, aki a börtönévek és a teljes vagyonelkobzás után ruhakereskedelmi vállalkozásba fogott, és most egy tizenkétezer négyzetméter területű áruház felépítését tervezi. Épülőben az újabb Stadler-birodalom.– Önt mindenki úgy emlegeti, hogy a „juhászból lett milliárdos”. Élete legelső üzlete is a juhokhoz köthető?

– Igen. Már tizennégy éves koromtól kereskedtem a jerkékkel, juhokkal. Szüleim mezőgazdaságból éltek, apám is juhász volt. Nagyon sokat tanultam anyáméktól, akik marhát fejtek, túrót, tejfölt készítettek. Vittük a baromfit, a tojást a budapesti piacokra. Soha nem szégyelltem, hogy parasztcsaládban nőttem fel és juhász voltam. A mai fiatalok is jobban megállnák a helyüket az életben, ha kipróbálnák magukat ezen a téren. Már egészen kiskoromban kacsát, libát, juhot legeltettem, disznóval és marhával foglalkoztam. Mindenből kaptam egy kis ízelítőt. Akkor azt hittem, a legjobb ágazat a juhászat. Nem is volt olyan rossz, és lehet, hogy most is jobb lenne, ha azt csinálnám. Biztos nem ért volna ennyi támadás. Igaz, ennyi élményben sem lett volna részem. Egész gyerekkoromat a kereskedelemben éltem, nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Aki ebben gyerekkora óta benne van, sokkal jobban megtanulja ezt a mesterséget, mint aki iskolában, könyvből tanulja meg.

– Volt a kezében valaha kereskedelmi könyv?

– Soha nem volt időm olvasni. Már gyerekkoromban megtaláltam az elfoglaltságomat. Azóta is folyton keresem magamnak a munkát, mert azt szeretem, ha állandóan le vagyok kötve. Ha tíz percig nem hívnak telefonon, arra gondolok, valami baj van. Vagy elfelejtkeztek rólam vagy leírtak engem.

– Még a laktanyában, a katonaévek alatt sem tétlenkedett?

– Úgy voltam vele, ha már két évet odaadok az életemből, miért ne próbáljak egy kicsit keresni? Felmértem a terepet, és rájöttem, hogy egy katonának a szesz a legnagyobb érték, így azzal kereskedtem. Amint megkaptam az első kimenőt, szereztem pálinkát és bevittem a laktanyába. Először csak a barátaimnak adtam, majd egyre több katonának. A tiszteket nem ellenőrizték olyan szigorúan, ezért őket is bevontam az üzletbe: ők hozták be a pálinkát a laktanyába. Kapcsolataim révén megtudtam, mikor van riadó. A riadó alatt nem árultam alkoholt, szesztilalom volt. Olyan, mint most a nulla tolerancia. Akkor még én sem ittam. Mondanom sem kell, hogy ezzel nagyon jól kerestem.

– Mindenből lehet pénzt, jövedelmet csinálni?

– Mindenből. Millió olyan történetem van, hogy egyetlen forintom nem volt, csak a becsületem, és úgy indultam el felfelé. Több minden történt velem, mint azzal, aki kétszáz évig élne. Azért, mert nagyon nagyban utaztam. Mikor beindult a külkereskedelem, még bélyegzővel vásároltam, általában kilencvennapos határidőkre. A legtöbb esetben már másnap eladtam az árut, és a pénz kamatozott a számlámon. Ehhez semmi más nem kellett, csak ügyesség. Gyorsan eladni és gyorsan beszerezni. Volt olyan napom, amikor ezer üzletember keresett fel, elsősorban a volt Szovjetunió területéről. Fénykoromban, 1993-ban nyolc helyiségből álló irodaházamban szimultán tárgyaltam az üzletfeleimmel. Szaladgáltam az asztalok között, mindenkivel személyesen beszélgettem, tolmácsok segítségével. Volt, akivel rögtön megkötöttük az üzletet, de volt, aki nem tudott rögtön dönteni. Nekik szállást és teljes ellátást biztosítottam a vendégházamban, amíg gondolkodnak. Amikor a kecskeméti Takarékbankban számlát nyitottam, fel kellett venniük két valutapénztárost, csak azért, hogy a valutáimat számolgassák. Mire börtönbe kerültem, már államközi szinten dolgoztam az oroszokkal. Óriási hiba volt veszni hagyni az orosz piacot, ugyanis évtizedeken keresztül nekik exportáltunk. A magyar mezőgazdaság egészét és a gyárak technológiáját is az orosz piacra alapoztuk. Megkérdeztem a gyárakat, tudják-e ugyanazt gyártani, amit a rendszerváltás előtt? Azt mondtam, folytatni kell a gyártást, ne kísérletezzünk semmi újjal. Ezt a kis országot egymagam ki tudtam volna rántani a kátyúból. A gyárak már könyörögtek, hogy ne vigyek ki több árut, maradjon a belföldi piacra is. Nem volt elég alapanyag. Kintről kellett hoznunk alapanyagot, hogy tudjunk gyártani. Mindenhol elrendeltem a három műszakot és a hétvégi munkát. Meg kell nézni, mi volt akkor Szobon, és mi van ma. Nagy hiba volt engem rács mögé dugni. Az egyik legnagyobb adófizető voltam az országban, több tízezer embernek adtam munkát.

– Amikor kiengedték a börtönből, nem volt más ruhája, csak amivel oda bevonult, mert a stadionban lévő ruháihoz nem juthatott hozzá. Azt nyilatkozta, innen jött az ötlet, hogy ruházati kereskedéssel fog foglalkozni. A börtönben nem gondolkodott azon, mivel foglalkozzon, ha szabadul?

– De igen. A börtönben körülbelül harminc tevékenységet feljegyeztem, amivel foglalkozni szeretnék, ha kiszabadulok. Például alapítvány, családsegítés, bál, játékterem, ásványvíz, könyvírás. Igaz, pont a ruházat nem szerepelt ezen a listán. Mára már hatalmas mennyiségű ruhát halmoztam fel itt Solton, a vállalkozásomban. Körülbelül tizenötezer darab női és férfi bőrkabátom van, kosztümök és női nadrágok mintegy kétszázezer darab. Csak pulóverből százezer darab van, férfi öltönyökből tizenöt-húszezer. Nem is beszélve a több tízezer ingről. Elsősorban a magyar és a nyugati vállalkozókat támogatom, kínai ruhával nem foglalkozom. A kínaiak nagyon sok vállalkozást tönkretettek, és rendkívül sokat ártanak az országnak. De a vevők is kezdik belátni, hogy a kínai áru egyik napról a másikra tönkremehet. Szeretném bővíteni a vállalkozásomat. Egy tizenkétezer négyzetméter nagyságú áruházat fogok felépíteni. Ez olyan, mint a pusztába álmodni egy stadiont. Az is megvalósult, ez is meg fog. Olyan magas nézőszám volt a Stadler-meccseken, hogy most a legnagyobb városban nincsen annyi. A Ferencváros elleni meccs előtt azért imádkoztam, hogy eső legyen, mert jó idő esetén nem férnek el a szurkolók. Természetesen telt ház volt, huszonkétezer nézővel.

– A honlapján azt írja, hogy nemzetközi színvonalú focicsapatot szeretne létrehozni.

– Ez már a múlt sajnos. Nincs is stadion, újat kéne építeni.

– Mi a helyzet a Stadler-stadionnal?

– A felszámolócégek megnyerték, adogatják egymás között, de nem tudják értékesíteni. Most eszi az enyészet.

– Mennyire érdeklődnek a vevők iránta?

– Semennyire. Nélkülem nem fogja megvenni senki, mert a stadion előtti földterület jogerősen az enyém, és holtamig tartó haszonélvezeti jog van rajta.

– Mit szól a Ferencváros vergődéséhez?

– Soha nem csuktak volna le, ha a Fradiba beszálltam volna. Erről majd részletesen írok az önéletrajzi könyvem harmadik kötetében. Ha egy nappal előbb keres a Ferencváros vezérkara, biztos, hogy beszállok a Fradiba. Az is biztos, hogy a csapatnak soha nem lett volna anyagi gondja. De nekem sem, mert ők hagytak volna érvényesülni.

– Foglalkozik gazdaságpolitikai kérdésekkel?

– Van itt annyi okos ember, ezzel foglalkozzanak ők.

– Azt mondta, egyedül ki tudta volna rántani az országot a kátyúból. Ma is sikerülne?

– Már nem biztos. Idős vagyok, nem akarok annyit dolgozni. Rájöttem, nem szeretik, ha egy parasztgyerek túl nagyot gondol. Sok az okos ember, mind magas végzettséggel, és amikor nyolc általánossal valaki meg akarja nekik mutatni, mi hogy működik, azt beletapossák a sárba, és kitalálnak valami aljas indokot, amivel kivonják a forgalomból. Sok mindent tudnék tenni, amit ők akkor se tudnának, ha beleőrülnének. Az biztos, hogy az elkövetkezendő tíz évben nem fognak kivinni hetven ezer vagon árut az országból. Száz mázsa volt egy vagon. Én harmincötezer kamionnal ennyit szállítottam. Csak azért nem tudtam többet kivinni, mert nem volt elég árualap. Amikor felkerestek az egyszerű emberek, hogy van eladó hagymájuk, burgonyájuk, mindig azt kérdeztem, mennyi van? Ha csak húsz kamionnyi volt, akkor mondtam, hogy az kevés, gyorsan szedjetek össze háromszáz kamionra valót. Őket mindig készpénzben fizettem. Alapszabály volt nálam, hogy az egyszerű ember rögtön jusson hozzá a pénzéhez. Nem úgy, mint ma, hogy a szerencsétlen embert fél év múlva sem fizeti ki a multi.

– Úgy tűnik, önnek még jót is tett a börtön, mert szereti az olyan kihívásokat, amikor mindent az elejéről kell kezdeni.

– Ilyenkor általában az emberek padlóra kerülnek, de igen, én ezt kihívásnak tekintem. Teljesen mindegy, hogy mit kell árulnom, semmitől nem esek kétségbe. Nemcsak ruhákat árulok, hanem a saját nevemmel ellátott tisztítószereket, például Stadler-mosóport vagy Stadler-toalettöblítőt. De van Stadler-sör is.

– Az üzleti érzék mennyire van a génekben és mennyire tanulható?

– Könyvből nehéz megtanulni. Nem szeretném magam dicsérni, de ha az üzletben vagyok, négyszáz százalékkal nagyobb a forgalom. Fontos, hogyan teremtünk kapcsolatot a vevővel. Ha hátat fordítok neki, akkor sehogy. Ha két eladó nevetgél, a vevő azt hiszi, hogy rajta nevetnek. Alapvető dolognak tartom, hogy az eladó mindig előre köszönjön. Engem nehéz megelőzni a köszönésben. De ezer ilyen fortélyt fel tudnék sorolni. Az új áruházamban mind a nyolcvan-száz alkalmazottamat szeretném megtanítani ezekre.

– Egy tizenkétezer négyzetméteres áruházban is családias légkört szeretne kialakítani?

– Megtalálom a megoldást, hogy az emberekkel közvetlenül tudjak érintkezni. Amikor ötvenezer ember dolgozott nálam, akkor is mindenkivel beszéltem, még ha évente csak két percet is. A stadionban tízezer ember előtt kiálltam a pálya szélére, és hangosbeszélőn bemondtam, akinek bármilyen kérése van, a meccs után szívesen találkozom vele. Azért szeretném a nagy területű áruházat létrehozni, mert itt sajnos kicsi a mozgásterem, majdnem úgy érzem magam, mint a börtönben. Ha az egészségi állapotom engedi, szeretnék visszatérni a külkereskedelembe is.

– Soha nem gondolkozott azon, hogy elmegy Magyarországról?

– Ha most lennék fiatal, biztosan itt hagynám az országot. Hívnak is sokfelé, a világ különböző részeire. Sokkal több pénzt kereshetnék, és nagyobb lenne a kihívás is. Sajnos nem beszélek nyelveket, és az én koromban már nehéz megtanulni. Most, hogy az Unióban nagyobb a mozgástér, biztos, hogy megméretném magamat kint is, és nem vallanék szégyent.

Lass Gábor


STADLER JÓZSEF 1951-ben született Akasztón. 1981-ben szállítmányozási céget alapított. 1988-ban megalapította a bel- és külkereskedelemmel foglalkozó Stadler Kft.-t. 1993-ban a Stadler Kft. 125 millió dolláros külkereskedelmi forgalom mellett egymilliárd forintos árbevételt ért el. 1995-ben felépült a Stadler-stadion. Megindult ellene a nyomozás. 1998-ban felsőfokon kilencévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1999-ben a Legfelsőbb Bíróság szabadlábra helyezte, 14 hónapot töltött előzetes letartóztatásban. 2001-ben a megismételt eljárás után, szintén felsőfokon, öt év nyolc hónapot kapott. 2003-ban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen négy és fél éves fogházbüntetésre ítélte. 2005-ben szabadult. Jó magaviselete miatt nem kellett letöltenie a teljes büntetést.