– Sokak szerint a biogazdálkodás lenne az igazi kitörési pont az Európai Unióban. Hazánkban nagyon jók ennek a feltétele. Egyetért ezzel?

– Igen, sok tekintetben egyetértek ezzel, bár nem lehet a magyar mezőgazdaságot egyik napról a másikra átállítani biogazdálkodásra. A fenntartható fejlődés szakmai érvei természetesen az ökológiai gazdálkodás mellett szólnak – ez a szakszerű elnevezése a biogazdálkodásnak -, ám pontosan fel kell térképezni azokat a piacokat, amelyekre a magyar biogazdálkodók termelni szeretnének. A biotermékek piaca ugyanis teljesen más piac. Itt nem használhatók a klasszikus tömegáruk terjesztésére igénybe vett csatornák. Akik bioterméket vásárolnak, azok úgynevezett tudatos vásárlók, elsősorban az egészségüket tartják szem előtt, de sokan környezetvédelmi, sőt filozófiai megfontolásokból vesznek biotermékeket. Annak, aki ezen a piacon szeretne megjelenni, meg kell ismernie ezt a világot.

– Mennyire stabil egyébként a biotermékek piaca Európában?

– Sajnos ezen a téren is tapasztalhatók azok a folyamatok, amelyek egész Európa mezőgazdaságát fenyegetik és veszélyeztetik. Az unió ugyanis olyan termékeket enged be a piacra Dél-Amerikából, Kazahsztánból, Ukrajnából és Kínából, amelyeket hasonló filozófiával állítanak elő, mint az ott készülő ipari termékeket. Olcsó munkaerő, olcsó energia, olcsó infrastruktúra, laza ellenőrzés…

– Biztos, hogy ezek igazi biotermékek?

– A Kazahsztánból származó árukat például már azon az alapon is biotermékeknek nevezik, hogy az úgynevezett szűzföldeken állították elő őket. Ezt azonban nem nevezhetjük biogazdálkodásnak a szó igazi értelmében. Az EU-n kívüli területekről beözönlő bioáru mennyisége viszont azt mutatja, hogy számottevő piaca van az unióban ezeknek a termékeknek, különben egyes cégek nem fektetnének bele akkora tőkét a termeltetésükbe.

– Európán belüli cégekről van szó?

– Is-is. Egyrészt óriási külső nyomás nehezedik az EU-ra, hogy engedje be ezeket a termékeket. Másrészt európai vállalatok helyezték ki termelésüket az EU-n kívüli területekre és ők elérték Brüsszelben, hogy behozhassák az ott megtermelt árujukat. Bennünket is megkeresett itt, Kishantoson egy francia csoport, amely Kazahsztánban is termeltet. Hamar kiderült, hogy nem a környezet iránti elkötelezettség motiválja őket…

– A filléres brazil csirkével, a kanadai sertéssel és a kazah biotermékkel nehéz lesz megtartani Európában a vidék gazdaságát és kultúráját. Ezek a lépések élesen ellentmondanak a hangoztatott brüsszeli célkitűzéseknek…

– Ez veszélyes kérdés. Nagyon oda kell figyelni az európai polgároknak, hogy ezek a hangsúlyok ne tolódjanak el. Láthatók olyan törekvések, amelyek igyekeznek eltéríteni Európát az eredeti, fenntarthatóságra és demokráciára épülő elvektől. Például nem nevezhető demokratikusnak az a folyamat, amelyben úgy döntenek a genetikailag módosított szervezetek használatának engedélyezéséről, hogy Európa lakosságának döntő hányada nem is tud róla, nem ismeri ennek veszélyeit, azaz nincs döntési helyzetben. Felmerül a kérdés, hogy kit képviselnek ebben a kérdésben az európai politikusok, amikor a fejünk felett határoznak?

– Veszélyben volna Európa és az Európai Unió mezőgazdasága?

– Ezt sok politikus és szakember érzi már, de nem meri kimondani. A magyar gazdák is a bőrükön tapasztalják mindezt, szóba került ez a kérdés a gazdademonstráció során is, egyelőre tárgyalásokon kívül.

– Jakab István, a Magosz elnöke szerint épp ez a tüntetés indíthat el egy EU-s gazdamozgalmat, tehát éppenséggel nem verseny, hanem összefogás és szolidaritás lesz Európában a gazdák között a nagy lobbicsoportokkal, monopol helyzetben levő befektetőkkel szemben…

– Az élet kikényszeríti az összefogást. Mind többet hallani például arról, hogy Nyugaton is sok kis- és középgazdaság megy tönkre, amely mögött az előbb említett folyamatok állnak. Rájönnek ott is, hogy csak az európai gazdák egységes fellépése mentheti és védheti meg őket.

– No, de mikor ébrednek rá erre?

– Sok nyugati országban a demokrácia túlságosan jóhiszeművé tette az embereket. Nem figyelnek oda eléggé a folyamatokra, és esetleg későn ébrednek rá a keserű valóságra. Mi, magyarok még sokkal gyanakvóbbak vagyunk minden hatalommal szemben, erre bennünket megtanított a nehéz történelmünk.

– A magyar gazdák tehát a hagyományos élet oldalán állnak. De hol állnak azok a magyar döntéshozók, akik a gazdákkal szemben foglaltak helyet a tárgyalóasztalnál?

– Nálunk is vannak olyan érdekkörök, amelyek a klasszikus értelemben vett vidéki élet fenntartása helyett inkább a nagy, amerikai jellegű, iparszerű mezőgazdasági termelésben találják meg számításaikat. Ez valóban kecsegtető jövő, de csak egy roppant kis létszámú érdekcsoport számára. Mindenki más megszenvedi.

– Ilyen viszonyok között mi lehet a hazai biogazdálkodás jövője?

– Ma már látható, hogy Magyarországnak jobb adottságai vannak az ökológiai gazdálkodásra, mint sok más európai országnak. Az éghajlat, a talaj és a gyomviszonyok is kedvezőbbek. Olyannyira, hogy a magyar biogazdálkodók versenyképesek tudnak lenni, sőt nagyobb esélyük van versenyben maradni, mint dán, holland vagy éppen francia társaiknak. A dán biotermelők például háromszor-négyszer is gyomfésűzik a búzatábláikat, nálunk elegendő egyszer. Ott sok a csapadék, enyhe a tél, s mindez segíti a gyomok növekedését, szaporodását. Magyarországon a viszonylag kevesebb eső, a fagyos tél hosszú hónapokra visszafogja a gyomok növekedését. Ráadásul két évvel ezelőtt a külföldi biotermék-keresletnek még csak 10 százalékát tudtuk kielégíteni. Már akkor is jelentős búzafölösleggel rendelkezett az ország, de mindenki mélyen hallgatott arról, hogy ha a hagyományos búza helyett biobúzát termeltünk volna, akkor azt felárral el tudtuk volna adni az európai piacon.

– De bizonyára drágábban lehet ezt megtermelni.

– Szó sincs róla. A biotermesztés jó néhány növény esetében olcsóbb is lehet a vegyszeres termesztésnél. Elszalasztottuk a lehetőséget. Ez a lehetőség mára már meg is szűnt, hiszen, ahogy mondtam, mások már benyomultak erre a piacra.

– Miért maradtunk le?

– Szerepet játszottak ebben különféle érdekek, de a tudományos féltékenység is. Ha valaki például kutatóként vagy egyetemi tanárként szentül hitt a vegyszeres termesztésben, az harminc-, negyvenéves pályafutás után képtelen volt átállni az új rendszerre, mert úgy érezte, mindent összerombolna, amit idáig felépített. Vannak persze kivételek. A vegyszeres művelés egykori professzora lett például a hazai ökotoxikológia neves kutatója. Magam is közel húsz éven át dolgoztam agronómusként egy állami gazdaságban és azt hittem, ha elhagyjuk a vegyszereket, akkor nem marad más a határban, csak a gyomok dzsungele. Ma már mosolygok magamon.

– A biogazdálkodást pártolni filozófiai állásfoglalás is. Ezt éppen ön említette korábban. Mire gondolt?

– A rendszerszemléletű ökológia tudománya bebizonyította, hogy a Föld egységes egészet képez, az élet egy anyag- és energiaforgalmi rendszer, amely évmilliók óta működik. Anyaga maga a bolygó, energiáját a Nap adja, a rendszert szabályozó információ pedig a genetikai kódban rejlik. A gének tehát nemcsak a biológiai egyedek milyenségét határozzák meg, hanem a teljes rendszer működését is. Rendkívül megfontolandó a genetikailag módosított növények használata, hiszen ezekkel a belepiszkálásokkal a földi lét nagy programja is megsérül. Ezek a genetikai módosítások éppen úgy működhetnek és olyan kártékonyak lehetnek a Föld ökológiai rendszerében, mint amilyenek a vírusok egy számítógép szoftverében. A következményeket képtelenség modellezni. Az azonban biztos, hogy már abból is komoly bajok keletkeztek, amikor egy-egy fajt átvittünk megszokott életteréből például egy másik kontinensre. Az ökológiai gazdálkodás tehát ezen új tudományos ismeretek alapján való gazdálkodást jelent. Tudatos visszatérés a természethez, a világ természetes, évmilliók óta fenntarthatónak bizonyuló rendszeréhez.

– Sok kutató és tudós sem veszi észre ezeket az összefüggéseket. Vajon miért?

– Úgy látom, hogy napjainkban egyre inkább elszigetelődnek egymástól a tudományok, illetve egyes tudományos műhelyek. Olyan hatalmas egy-egy szakterület ismeretanyaga, hogy ha egy szakember abba beleássa magát, akkor jóformán már semmi mással sem tud foglalkozni. Még nagyobb baj, hogy az új tudományos felismerések nehezen épülnek be az ismeretek rendszerébe, nehezen kerülnek be a közgondolkozásba.

– Nyilvánvaló, hogy a biogazdálkodás és a főleg az Egyesült Államokban erőltetett génmanipuláció egymásnak ellenségei…

– Az EU több mint 300 mezőgazdasági vegyszerkészítményt tiltott be az elmúlt időszakban, mert kiderült róluk, hogy rákkeltő, egészségkárosító hatásúak. Nos, a génmanipuláció veszélyesebb a vegyszereknél is… A vegyszerezést – mint az EU intézkedés is bizonyítja – abba lehet hagyni. De nem lehet megakadályozni egy génmanipulált növény terjedését és szaporodását, az visszafordíthatatlan módosításokat okozhat a természetben. Beleértve az emberi szervezetet is. A kukoricamoly ellen például eddig egy baktériumkészítmény kipermetezésével védekeztünk. Genetikai szakemberek azonban előállítottak egy olyan kukoricafajtát, amelynek minden sejtje megtermeli ezt a mérgező vegyi anyagot. A rovar tehát eleve képtelen kárt tenni a növényben. Csakhogy kiderült, ebben a génmanipulált kukoricában több mint ezerszer annyi méreganyag termelődik, mintha permeteztük volna…

– Ez megdöbbentő, különösen akkor, ha tudjuk, mekkora erővel nyomul a WTO Európa felé a maga génmanipulált élelmiszereivel… Egyébként hogyan fogadják a magyar gazdák a biotermelés ötletét, rá lehet-e venni őket erre?

– Még mindig nem ismerik eléggé. A gazdák, már csak a felfogásukból és konzervativizmusokból adódóan is, inkább a megszokott dolgokhoz ragaszkodnak. Pedig a nemzeti vidékfejlesztési terv olyan programokat tartalmaz, hogy egy biotermelő gazda megduplázhatja a támogatásait a hagyományos rendszerre igényelhető pénzekhez képest.

– Ez szépen hangzik, kár, hogy nem fizet a kormány…

– Hát igen, és abból a kevés pénzből, amit vidékfejlesztésre, ezen belül tehát biotermesztésre hozott el a kormány Koppenhágából, abból is át akart csoportosítani 14 milliárd forintot az állattartóknak. Azért, hogy ne a nemzeti költségvetésből kelljen kifizetni őket. Végül is a megállapodásban belementünk 10 milliárd forint átcsoportosításába. Ezzel a döntéssel azok a gazdák mondtak le pénzük jelentős részéről, akik a vidékfejlesztési programra szerettek volna pályázni, mert látták, hogy az állattenyésztők sokkal nagyobb bajban vannak. A szolidaritás szép példája volt ez.

– Pedig a kormány mindvégig bízott benne, hogy előbb vagy utóbb összeugrasztja a különböző ágazatokban tevékenykedő gazdákat…

– Nem sikerült.

– Milyen érdekcsoportokat fedezett fel egyébként a kormányoldal mögött? Kiknek dolgoznak Németh Imréék?

– Leírhatatlanul bonyolult rendszerről van szó. A magyar delegáció szándékosan kevés pénz hozott el Koppenhágából a magyar vidékfejlesztésre. Azért, mert ahhoz a nagyüzemi rendszerhez, amelyet szeretne megvalósítani, nem kell a vidék sorsával és az ott élő emberekkel foglalkozni. A minisztérium szakemberei pontosan tudják, milyen bajok keletkeznek ebből, és nyíltan ki is mondják: majd megoldja a gondokat a szociálpolitika. Vérlázítónak tartom, hogy ez a cinizmus és ez a vidékromboló elképzelés egy kormány hivatalos koncepciója lehet.