Gyöngyöspata tanulságai

A történetet ismerjük. Gyöngyöspatán az általános iskolai tanulókat legalább 2004 óta két csoportra osztották: azokra, akik hajlandók tanulni az iskolában, vagy legalább csöndben hagyni, hogy a többiek tanulhassanak, és azokra, akik erre vagy nem képesek, vagy nem hajlandók. Az első csoportban iskolaidőben tanulás folyt, a másodikban az maradt az egyetlen cél, hogy valahogy kibírják egymással az ott eltöltendő időt. Az első csoportba nagyrészt nem cigány (magyar) gyerekek kerültek, meg egy-két tanulni hajlandó cigány, a másikba gyakorlatilag csak cigányok.

A baloldali kormányok idején, hat éven át sem az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF), sem más úgynevezett jogvédő szervezet nem talált mindebben kifogásolnivalót, 2011-ben azonban, a polgári kormány hivatalba lépése után a CFCF pert indított azért, hogy ennek a gyakorlatnak a megszüntetését bírósági ítélettel kikényszerítse, és kártérítést kapjanak azok, akiket elkülönítve tanítottak. A közelmúltban megszűnt alapítvány kifejezetten ilyen célra jött létre, önmeghatározásuk szerint a „CFCF stratégiai pereskedést folytat annak érdekében, hogy egyetlen iskolában vagy osztályban se különíthessék el a roma és mélyszegény gyermekeket, s hogy ne kerülhessenek indokolatlanul speciális iskolába származásuk vagy szociális helyzetük miatt”.

Ahogy a CFCF vezetői és más baloldali politikusok elmondták, az ítélettel a bíróság lényegében beárazta az elkülönített, szegregációnak minősített oktatásért kiszabandó kártérítést, iskolai félévenként 300 és 500 ezer forinttal attól függően, hogy csak az elkülönítés bizonyítható-e, vagy az oktatás minősége, a tantermek felszereltsége is gyengébb volt. Innen kezdve perek sokasága indulhat minden olyan iskola és annak fenntartója ellen, amelyben cigány osztályok vannak; nyolc osztályért akár négymillió forint is kapható – sok faluban ez egy lakható kertes családi ház ára.

A probléma az, hogy a bíróság a per során nem vagy nem kellő mélységben vizsgálta, hogy mi vezetett a gyöngyöspatai elkülönített oktatáshoz. Holott a lényeget mindnyájan tudjuk: az úgynevezett telepi cigányság jelentős része egyszerűen alkalmatlan a civilizált együttélésre. A telepekről sok olyan gyerek kerül ki, akik az általános oktatási rend szerint jószerével taníthatatlanok, képtelenek tartósan figyelni, nem fegyelmezhetők, a feladatokat nem végzik el, ugyanakkor a tanulni hajlandó társaikat is akadályozzák a munkában. A közelmúlt gyöngyöspatai riportjaiból kiderült, hogy az ottani általános iskolát több olyan cigány gyerek járta ki, aki nyolc év alatt még a neve leírását sem sajátította el. És nem azért, mert a tanárok nem engedték őket megtanulni írni.

Mindez nem azt jelenti, hogy ezek a gyerekek reménytelenek volnának, le kellene mondani róluk. Vannak módszerek a telepi cigányság felzárkóztatására, ezen belül az ottani gyerekek iskoláztatásának működtetésére. Ehhez azonban sok pénzre, speciális pedagógiai tudásra és nem csupán elkötelezett, de erre a feladatra felkészített pedagógusokra van szükség. Azt tehát senki nem várhatja, hogy egy községi, kisvárosi pedagógus a normál költségkeretek között, a rendes munkáján felül, speciális képzés nélkül ezt a feladatot ellássa.

Tulajdonképpen az sem magától értetődő, hogy miért kell a közösségnek azokra a gyerekekre fordítania több pénzt és energiát, akik elutasítják a többségi társadalom normáit, akik nem hajlandók együttműködni a tanáraikkal, ezt azonban némi belátással el tudja fogadni az adófizető társadalom. Közös érdekünk, hogy a helyzet megváltozzék, minél hamarabb, annál jobb. A hazai cigányság felemelkedésére költött pénz a gyerekeink jobb jövőjébe történő befektetés.

Annál nehezebben válaszolható meg az a nyilvánosan ritkán feltett, ám annál gyakrabban végiggondolt kérdés, hogy miért a rendesen tanuló gyerekekkel kelljen megfizettetni az integrált oktatás árát. Nem nagyon beszélünk róla, mégis mindenki tudja, hogy néhány antiszociális telepi cigány gyerek egy egész osztály munkáját tönkreteheti a rossz példájával, az agresszivitásával, a tanári tekintély rombolásával. Érdekes volna egy olyan kártérítési per, amelyet egy átlagos tanuló szülei indítanának amiatt, mert a gyerekük az osztálytársai antiszociális viselkedése miatt nem tudott elég jól haladni a tananyagban, és ezáltal romlottak a továbbtanulási kilátásai. Ezt a hátrányt, az ő „elvett jövőjét” vajon hány forintra árazná be a bíróság?

Ilyen per valószínűleg nem lesz, mert a mai jogfelfogás valamely többség tagját nem ismeri el olyannak, amely hátrányt szenvedhetne egy kisebbségtől, még akkor sem, ha az adott közösségben a többség éppenséggel kisebbségben van.

Elég feladatot ad az is, amit meg lehet tenni. Mindenekelőtt higgadtan, felkészülten, indulatok nélkül végigbeszélni, hogy miért vannak a cigányok olyan a helyzetben, amilyenben vannak. Ismert a mondás, hogy minden bonyolult kérdésre adható rövid, egyszerű – és téves válasz. A gondolat ebben az esetben is igaz. A rövid és egyszerű válaszok itt is tévesek. Téves az a föltételezés, hogy bármi is a cigányok „vérében” lenne, hogy itt valamiféle genetikus meghatározottságról lenne szó, amin változtatni sem lehet. De ugyanilyen téves és ugyanilyen káros az az állítás, hogy a cigányok helyzete valamiféle kirekesztés, rasszizmus következménye volna.

Ennél az utóbbinál álljunk meg egy pillanatra. A magyarság kirekesztéssel vádolására nincs más szó, mint hogy aljasság, minden alapot nélkülöző rágalom. A történelem úgy hozta, hogy a magyarság a sokszínűség megtapasztalásában és elfogadásában Európa egyik leggyakorlottabb népe. Tőlünk mind nyugatra, mint keletre zártabb társadalmak jöttek létre, amit jól példáz a vallási türelem története. Nyugat-Európa országai vagy egészében kivetették magukból a reformációt, vagy egészében magukévá tették, ideértve a német királyságokat és fejedelemségeket is, amelyek érvényre juttatták a cuius regio eius religio, akié a kormányzás, azé a vallás elvét, egy államon belül csak egy vallást tűrve meg. A Kelet viszont megmaradt a maga ortodoxiájában. Az a jelenség, hogy az egyik falu többségében katolikus, mellette a másik inkább protestáns, a harmadik meg ortodox, Magyarországon kívül évszázadokon át ismeretlen volt. Ha ezt kiegészítjük az etnikai sokféleséggel, már tényleg egyedülálló társadalmi nyitottságot látunk.

A legkevésbé sem véletlen, hogy a cigányság olyan nagy számban telepedett le a Kárpát-medencében. Társadalmi szintű kirekesztés velük szemben nem volt és ma sincs, aki ilyet állít, egyszerre hamisít és rágalmaz, amivel kárt okoz a cigányságnak és a többségi társadalomnak is.

Máshonnan kell tehát elindulnunk. Annak kimondásával, hogy a cigányság körül bajok vannak, méghozzá súlyos bajok. Ez a kijelentés nem valamelyik fél felelősségét állapítja meg, csupán magát a nyilvánvaló tényt. A cigányság körében létrejött egy sajátos, rontott kultúra, amelyben már sem az archaikus, sem a modern társadalmi formák nem működnek. Az alapvető cél nem az, hogy a többségi társadalom megtanulja elfogadni ezt a rontott kultúrát, hanem az, hogy a cigányok alkalmazkodjanak a modern társadalomhoz. Nem azért, mert az a többségé, hanem azért, mert az viszont működik, és az teremti meg az anyagi forrásokat az ő létezésükhöz is.

A cigányság érdemi, tömeges, belátható időn belül bekövetkező integrációja nélkül Magyarország számára nincs kibontakozás. De a társadalmi konszenzussal támogatott felzárkózáshoz a kiperelt milliók szétosztogatása biztosan nem vezet el, ellenkezőleg, csak a feszültségeket szítja tovább.

Fontos tisztáznunk, hogy ezért nem a bíróság, a jogszolgáltatás a hibás. Jogászi közhely, hogy a bíróság nem igazságot szolgáltat, hanem jogot alkalmaz; az adott esetben, az érvényes törvények ismeretében a bíróknak kevés mérlegelési lehetőségük volt. És az is világos, hogy az érintettek egyetértése nélkül az ítélet végrehajtását megtagadni (hacsak a Kúria majd másképpen nem dönt) nem lehet. Ugyanakkor nem lehet, nem szabad a börtönbiznisz után a szegregációbizniszt is szabadjára engedni, közpénzből százmilliókat juttatni olyan családoknak, amelyeknek tagjai az együttélés elemi szabályait sem hajlandók betartani.

Egy biztos: nem a többségi társadalom az, amelynek meg kell változnia, hanem a leszakadó cigányság. Ehhez a változáshoz a többségi társadalom kész minden segítséget megadni, elsősorban oktatásban, másodsorban munkalehetőség biztosításában. De a megélhetéshez szükséges pénzt a hazai cigányságnak éppúgy magának kell munkával megkeresnie, mint mindenki másnak ebben a nyitott és toleráns országban.