Mintegy 750 ezer – egyes számítások szerint akár 900 ezer – ellenzéki szavazó „tűnt el” az idei választáson a 2018-ashoz képest. Hogyan lehetséges ilyen mértékű esés? Ráadásul egy pártösszefogás esetében, miközben az önállóan indult pártoknál éppen ellenkező volt a tendencia: némelyik erőteljes növekedést könyvelhetett el.

Hirdetés

Halmazati büntetés ez – mégpedig nem is új keletű –, amelynek strukturális okai is vannak, nem csak esetiek. Pontos képzavarral élve: a 2010-től kezdődő ellenzéki lejtőt „tetőzi„ be ez az eredmény. Április 3-án önmagukban is identitászavaros pártok még zavarosabb identitású összefogása szenvedett kapitális vereséget. Az agyukra telepedett, minden komolyabb elemzést gátló Orbán-fóbián kívül semmi mást nem mutattak fel a társadalomnak. Személyzeti kínálatuk is ehhez idomuló színvonalú volt, politikusi féltehetségek és nyomasztóan dilettáns figurák ácsingóztak a politikai bizalomra.

Ráadásul a kampányfinisben olyan szarvashibát követtek el, ami a jobb „spin doctorok” (politikai kommunikációs tanácsadók – a szerk.) kézikönyvében piros színnel kiemelve szerepel a tiltólistán: háborúra szólítottak fel, mondván, a vér fontosabb az olajnál – Márki-Zay Pétertől hallhattuk ezt –, és pocsék ember az, aki nem harcol Ukrajnáért – ezt a kijelentést Gyurcsány Ferenc tette. Hogyne riadtak volna meg tőlük az emberek? Köztük olyanok is, akik egyáltalán nem számítottak a kormánypártok elkötelezett híveinek.

Mert amikor már a budapesti 6-os villamoson is azt hallani, hogy „menjenek csak háborúzni ők, ha akarnak, szívesen lekísérjük őket a határig”, az az álmoskönyv szerint sem jó előjel. Persze az ellenzéki politikusok nem sűrűn utaznak a 6-os villamoson… Szóval hiába menedzselte ezt az ellenzéket minden eddiginél erősebb nemzetközi hátszél, közösen is csak ennyire futotta.

Korábban írtuk

Ezzel szemben a Fidesz-KDNP kormányzati teljesítményét – ha számos, sok évtizedes problémát nem is tudott egykettőre megoldani – respektálták az emberek, és nem csak a törzsszavazóik. A bizalomfaktor országosan legyőzte a gyűlöletfaktort, és a közhiedelemmel ellentétben Budapesten is roppant szoros volt a verseny, sok helyütt a választói számszerűség épp csak átbillent az ellenzék javára.

Mindezzel együtt nehéz feladat vár a kormánykoalícióra, hogy ezt a folytatólagos bizalmat a romló geopolitikai körülmények, a „fokozódó nemzetközi helyzet” tényei ellenére is fenntartsa, megszolgálja.

A baloldali összefogás „erőterében” mintha felszívódott volna a Jobbik szavazótábora, amely a mostanit megelőző választásokon még eléggé meghatározó tényező volt. Hová szavaztak most az egykori jobbikosok?

A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk az időben. A Jobbik kálváriája ugyanis nem most kezdődött. A bűnnél is súlyosabb hibát még a Jakabnál azért jóval tehetségesebb Vona Gábor követte el, amikor 2017-ben a néppártosodás bűvöletében elment az átlátszó „szerecsenmosdatásra” a Spinoza-házba. Elhitte, hogy az ellenzéki „elit” őszintén öleli a keblére, s nem csupán őt, de a pártját is rehabilitálja, befogadja. Oké, ez akár személyes hiúságból is fakadhatott, nyilván elhitették vele – vagy erősítették benne –, hogy ő lehet az „új Orbán”, a Fidesz ellenlábas néppárti kihívója, aki innentől fogva aztán majd hálával tartozik nekik.

Ebben a tragikomikus jelenetben csak ketten tévedtek: a Spinoza-ház és Vona. Előbbi képviselői azért, mert önhittségükben azt hitték, hogy a belvárosból alakíthatják az országos politikát, befolyásolhatják a Jobbik szavazótáborát. Vona meg azért, mert azt remélte, hogy akkora a személyes vonzása, hogy mindez – ha ő ajánlja – az ő népének is tetszik. Hát nem tetszett.

A teljes interjú elolvasható az Origo oldalán, IDE kattintva!