Egy évvel ezelőtt a Demokrata interjút készített a felnőtt vízilabda-válogatott éléről épp távozni készülő szövetségi kapitánnyal, Kemény Dénessel. A beszélgetésre nem csupán a leendő vezetőcsere miatt került sor, hanem mert kíváncsiak voltunk, mi lesz a magyar vízilabdasporttal, miután véget ér a Kemény-korszak, s a sikert sikerre halmozó, ám zömmel kiöregedett pólósokból álló csapat egy része leszerelt a 2012-es ötkarikás játékok után.

Három győztes olimpiát követően a szurkolók azt remélték, Londonból is arany éremmel tér haza a magyar válogatott, a címvédés azonban nem sikerült, a fiúk az ötödik helyen végeztek. A válogatottat tizenhat éven keresztül irányító Kemény Dénes a történteket értékelve azt mondta, hiányzott a csapatból az a plusz, ami addig aranyéremhez segítette a fiúkat. A pólósokra senki nem neheztelt. A kívülállók elvásásai kezdetben ugyan magasak voltak, ám a legtöbben tisztában voltak azzal, nem lehet mindig győzni. A sportrajongókat sokkal inkább a frissítés hiánya aggasztotta, illetve az a kérdés, hogy vannak-e olyan fiatal tehetségek, akik a csapatból távozó olimpikonok helyét betöltik majd. Kemény Dénes akkor azt mondta, sajnos a szakma a sorozatos sikerek következtében elkényelmesedett, sokan automatizmusnak vették, hogy a vízilabdában a magyarok a legjobbak, s bár talentumokból nincs hiány, a tehetséggondozás nem megfelelő hazánkban.

A szakember kiemelte, hosszú építkezésre lesz szükség ahhoz, hogy a magyar vízilabdasport újra talpra álljon. Hogy feltérképezzük, hol tart az építkezés, nemrégiben a margitszigeti Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodába látogattunk, ahol Horkai György, az utánpótlás-válogatottak szövetségi kapitánya éppen edzést tartott fiatal pólósoknak.

A szakember szerint számos másik sportággal ellentétben a vízilabda nem küzd utánpótláshiánnyal, az olimpiák és egyéb világversenyek sikerei több tucat kisgyereket ösztönöztek arra, hogy pólózni kezdjen. A nagyfokú érdeklődés azonban nehézségeket is okoz, az edzők idő hiányában kevesebb figyelmet tudnak szentelni az igazán tehetséges gyerekekre. A kezdők száma nem arányos a potenciális klasszisokéval, ahogy azt korábban Kemény Dénes is elmondta, a tehetség csak részben múlik a szerencsén.

Horkai György szerint óriási a szórás a sportág fiataljai között, s az, hogy valaki megtanul úszni, még nem elég ahhoz, hogy jó vízilabdázó legyen. A kezdők közül szakmai szempontok alapján válogatnak, figyelik a gyerekek testalkatát és vízben való mozgását is. Horkai György azt mondja, az úszást 5-6, a vízilabdát pedig 9-10 éves korban érdemes elkezdeni, amikor a gyerekek már kellő vízbiztonsággal és mozgáskoordinációval rendelkeznek. Szerencsére a tapasztalatok azt mutatják, hogy a lelkesedés és a kitartás sokukban hosszú távon is megmarad, még a mindennapos korán kelés ellenére is. A fiatalok számára most egy héten kétszer tartanak fizikai felkészítést, a nyári időszakban viszont, amikor világversenyekre készülnek, heti négy alkalommal vesznek részt erőnléti edzésen.

– Akikkel kapcsolatban vagyok, azokról tudom, hogy a legtöbbjük előtt lebeg valamilyen cél, s tudják, hogy nem hiába dolgoznak, a sok munkának előbb-utóbb meglesz a gyümölcse. Egy-egy sportsiker még inkább inspirálja őket, olyankor hetekig vigyorogva jönnek tréningre – mondja Horkai György.

A fiatalokat szintén doppingolja, ha idősebbekkel, netán olimpikonokkal vagy egykori klasszisokkal készülhetnek egy-egy versenyre. A jelenlegi ifiválogatott például rendszeresen edz OB1-es csapatokkal.

– A gyerekek úgy tudnak leginkább fejlődni, ha a felnőttektől tanulnak a medencében, az edző a partról csak részben tud segíteni nekik. A fiatalok számára megtiszteltetés az, ha olimpikonokkal játszhatnak, edzhetnek együtt, ráadásul megtanulják azt is, hogy a jó ellenféltől sem kell félni – mondja az edző.

Az edzéstervek összeállítása során a nemzetközi trendeket is figyelik, ám mivel a magyar vízilabda a világ élvonalába tartozik, ez inkább fordítva működik, vagyis a külföldi klubok, válogatottak igyekeznek ellesni a magyaroktól ezt-azt.

A sportágon belül nemrégiben országos vízilabdaközpontokat is indítottak, ahol hétvégente szintén komoly munka folyik. Minden hónapban egyszer tehetséggondozó programot tartanak a gyerekeknek, akik szombaton és vasárnap délelőtt edzenek, délután pedig hazamennek tanulni.

– Négy nagyvárosban indítottunk ilyen foglalkozásokat, Miskolcon, Budapesten, Kecskeméten és Balatonfűzfőn. A 2002-es korosztállyal vágtunk neki az egésznek. Közel száz gyereket érintenek ezek a hétvégi események, amelyek a klubokban történő tréningekkel együtt reményeim szerint elindítanak egy gyors fejlődést a vízilabda-utánpótláson belül – mondja Horkai György.

Az úgynevezett TAO-rendszer is nagy segítséget jelent a sportágfejlesztés szempontjából. Problémát inkább az okoz, hogy Magyarországon nem elegendő a vízfelület a sportolók számára. Vidéken már beindult egy befektetési hullám, ám Budapesten az utóbbi években csupán Pesterzsébeten és Újpesten létesült uszoda. Ez azt eredményezi, hogy a fővárosközpontú sportágakkal szemben a vízilabda egyre inkább vidékre tolódik.

A női vízilabda sok mindenben különbözik a férfiak játékától, és ez igaz az utánpótlás kérdésére is. Míg a férfiaknál sokszor már az okoz nehézséget, hogy túl sok a jelentkező gyerek, a nőknél épp az utánpótláshiánytól szenvednek a leginkább.

Merész András, a női vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya rámutatott, ma Magyarországon húsznál kevesebb igazán tehetséges játékos van egy korosztályon belül. Ez drámaian alacsony szám. Épp ezért a tehetségeket mindenáron meg kell tartaniuk.

– Szemben más sportágakkal mi nem klasszikus kiválasztást, hanem tehetséggondozást végzünk az első pillanattól kezdve. Akit mi tehetségesnek látunk, mert például magas, nagydarab, kicsi és gyors, vagy jól bánik a labdával, abból a lehető legtöbbet kell kihoznunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk valakiről, mert egyszerűen nincsen más, aki a helyére léphetne. A helyzet vidéken a legnehezebb. Sok helyütt van két-három nagyon ügyes kislány, akik elkezdenek vízilabdázgatni, eleinte a fiúk között. Tizenegy-tizenkét éves korban ugyanis a lányok még kicsit fejlettebbek, erősebbek, mint a fiúk, sokszor jobban is játszanak náluk. Egy idő után azonban azok fejlettségben, erősségben ellépnek a lányoktól, és ekkor társak híján nagyon sok leány abbahagyja a vízilabdát.

E probléma orvoslására hozták létre Merész András kezdeményezésére a budapesti Kolping Általános Iskola és Gimnázium vízilabdás osztályát. A négy évfolyam mindegyikében vannak, akik vidékről kerültek az osztályokba, és kollégiumban laknak Budapesten, így tudják folytatni sportpályafutásukat a fővárosi klubokban.

Ilyen nehézségek mellett az egyik kulcskérdés természetesen a motiváció. E tekintetben is különbségeket találhatunk a férfiakhoz képest. A válogatottság, olimpiai bajnoki cím motiváló erőként ugyanúgy megjelennek a nőknél is, ellenben a jóval szerényebb anyagi lehetőségek miatt pénzügyi ösztönző erőről nemigen beszélhetünk. Viszont válogatott szinten az edzések mellett a munka már nem nagyon fér bele a játékosok életébe. Nem könnyű a helyzet sajnos, így többen abba is hagyják a játékot.

Tavaly a felnőtt női bajnokságban a junior válogatotton kívül negyvenkét felnőtt játékoson osztozott hét klubcsapat. Merész András csak ebből a negyvenkét főből tudott válogatni a juniorok mellett, mikor kijelölte a női válogatott keretét. Ez az arány egyedülállóan rossz, nagyon messze van az optimálistól.

De azért vannak szerencsére biztató jelek és megoldási javaslatok, tervek is. Egyrészről bizakodásra adnak okot a felfedezett tehetséges fiatalok, akik a vízilabda közelébe kerülnek. E mellett pozitívum a már korábbiakban említett TAO-rendszer, amelynek hatására megnőtt az utánpótlás-játékosok száma, ugyanis immáron azok az egyesületek is elkezdtek érdeklődni a női vízilabda után, akik azt megelőzően nem igazán mutattak érdeklődést.

A gyerekbajnokságban idén először versenyez tizenhárom klub, ez a szám ilyen magas még sosem volt. Előrelépés a nemrégiben útjára indult s az európai úszószövetség (LEN) által is akkreditált szakedzőképzés, amelyre már csaknem ötven fő jelentkezett. A Kásás Zoltán vezetésével zajló előadások külföldi és hazai elismert oktatók bevonásával zajlanak. Ez a kezdeményezés hozzájárul ahhoz, hogy a szakma iránt elkötelezettek diplomaszerzés nélkül is szakedzők lehessenek, illetve a már képesítéssel rendelkezők naprakésszé tehessék tudásukat.

Merész András a helyzet hosszú távú megoldását a klubok és egyetemek közötti összefogásban látja. Az elképzelésnek az lenne a lényege, hogy minden klub együttműködést alakítana ki egy egyetemmel, főiskolával. Az egyetem a nevét adná, fizetnie viszont nem kellene: nem kellene fenntartania a klubot, fizetnie az uszodát, az edzőt. Ellenben egy olyan vállalást tenne, miszerint évi két játékost felvesz a megfelelő szakra, amennyiben azok elérik a szükséges pontszámot, vagy költségtérítéses képzés esetén elengednék a tandíjukat.

Ez a rendszer sokban követné a jól működő amerikai mintát, Magyarországon pedig a Dunaújvárosi Főiskola egyetemi vízilabdacsapata járt már elő ehhez hasonló jó példával. A terv megvalósításával kapcsolatban még folynak a tárgyalások a reménybeli támogatókkal. De ha létrejöhetne ez az összefonódás a klubok és a felsőoktatási intézmények között, az nagyon nagy segítség volna nemcsak a női vízilabda, hanem az egyetemi sport számára is.

Elek Nikolett, Szencz Dóra