Nem elírás a címben szereplő szó: egy Budapest XII. kerületében készült felmérés bizonyította, hogy azok a veszélyek, amelyekről gyakran csak külföldi híradásokból hallunk, itthon is fenyegetik az internetező fiatalokat, a szülők ugyanakkor gyakran nincsenek tisztában azzal, mivel is tölti az időt gyermekük a net világában. Pokorni Zoltán polgármesterrel a Hegyvidék Önkormányzata által indított programról beszélgettünk, amelynek célja, hogy minél kevesebb legyen az elveszett fiatal.

– Az önkormányzat felé tartva, a Sirály sétányon találkozhatunk az „eltűnt gyerekek falával”, ami első látásra elég meghökkentő. Miért tartották fontosnak, hogy a „netvilágban elveszett” fiatalokról szóló kampányt indítsanak?

– Örülök, ha valóban figyelemfelkeltőnek találták ezt az üzenetet, ez volt a célunk ebben az első szakaszban. Más visszajelzésekből is úgy tűnik, a fal és a kerületben terjesztett szórólapok az „eltűnt” gyerekek pixeles fotóival sikeresen ébresztik fel a bennünk, szülőkben lévő jogos aggodalmat: ténylegesen is elveszíthetjük a gyermekeinket, ha nem figyelünk oda rájuk. Volt bennünk egy kis rossz érzés, hogy nem lövünk-e túl a célon ezzel a párhuzammal, ám egyre inkább úgy látom, hogy nem. Azt gondolhatjuk, ha a fiunk, lányunk otthon, a szobájában ül, akkor nem történhet semmi baja, ám a felmérések azt mutatják, ez csalóka biztonságérzet. Valójában én sem tudom, hogy mit csinál a négy nagyfiam, amikor órákig nyomkodja a telefonját, vagy ül a számítógép előtt. Az még csak hagyján, hogy időnként vírust töltöttek le a gépre, vagy az egyikük pár éve horribilis telefonszámlát csinált, mert nem tudta, hogy amikor a virtuális tevéinek ételt vesz, akkor minden alkalommal kisebb összeget terheltek a telefonszámlájára, ami összeadódva már jó pár ezer forintot tett ki. Ezek csak kisebb, múló bosszúságok. Az már sokkal veszélyesebb, hogy nem tudjuk, például a különböző közösségi oldalakon kikkel beszélgetnek, milyen képeket tesznek fel magukról, nem vegzálják-e őket. Vagy esetleg ők nem követnek-e el valamit. Az általunk végeztetett felmérésben egyébként éppen ez utóbbi témakörben volt az egyik legnagyobb különbség a szülői percepció és a valóság között. Míg a szülőknek csak három százaléka mondta azt, hogy elképzelhető, a gyermeke küldött már durva, zaklató üzenetet másoknak, a gyerekek húsz százaléka bevallotta, hogy történt már ilyen. Több más területen is kiderült, hogy azok a problémák, amelyekről nyugati országok fiataljai kapcsán hallunk a sajtóban, ugyanúgy érintik a mi gyermekeinket is. Őket is zaklathatják, ők is kaphatnak szexuális ajánlatokat, róluk is tölthetnek fel valós vagy manipulált, lejárató fotót az internetre. Ám a szülők többsége nem rendelkezik kellő ismeretekkel, nem gondolja, hogy mindez reális veszély, így nem is tud kellőképpen felkészülni arra, hogy megvédje a gyermekét. Azt elmondjuk nekik, hogy ne ülj be más autójába, ne igyál bele mások italába egy házibuliban, ne engedd, hogy idegenek hazakísérjenek, mert ezek évtizedek óta ismert veszélyek. Ebben a digitális világban azonban többnyire idegenebbül mozgunk, mint a mai gyerekek, kamaszok.


– Hogyan kezdtek neki a programnak?

– Nagyjából egyéves munka van mögöttünk: megnéztünk külföldi példákat, és tanulmányoztuk a Péterfalvi Attila vezette Nemzeti Adatvédelmi és Információ­szabadság Hatóság vagy a Gyermekmentő Szolgálat kiváló programjait is, ezekből rengeteget tanultunk, illetve természetesen felmértük azt is, a kerületi intézményeinkben hol hogyan foglalkoznak a kérdéssel. Ezek alapján alakítottuk ki a Hegyvidéki OnVédelem Programot, amelynek lényege, hogy minden érintettet szeretnénk megszólítani, és összehozni, a gyermekeket, a szülőket, a pedagógusokat, illetve az ezzel a területtel, az internet veszélyeivel foglalkozó szakembereket. A tanároknak például továbbképzést, a szülőknek pedig szülői akadémiát, konzultációs lehetőségeket szervezünk. Az a cél, hogy minden iskolában legyen legalább két-három pedagógus, aki tudja, mire kell figyelni, hová kell fordulni probléma esetén, s akinek a segítségével az osztályfőnökök lépni tudnak, ha kell, és a szülők, diákok is több ismerettel rendelkezzenek. Hangsúlyozom, nem további informatikaórákra, hanem új szemléletre van szükség. Tudomásul kell venni, ezt a világot nem lehet elzárni a gyerekektől, hanem meg kell tanítani őket a jó birtokbavételére és arra, hogyan védjék meg magukat a káros hatásoktól, negatív élményektől.


– Az új tanévben el is indul a program?

– Igen. És nemcsak egy esztendőre szól, hanem elképzelésünk szerint folyamatos, életvitelszerű rutin lesz. Az a célunk, a későbbiekben a középiskolás gyerekeket is bevonjuk oly módon, hogy ők segítsenek a testvéreiknek, a náluk fiatalabbaknak. Egyrészt sok esetben tájékozottabbak, és lehetnek már saját vagy ismerőseiktől hallott negatív tapasztalataik, másrészt talán hitelesebbek is, mint a pedagógusok, a szülők korosztálya. Az általános iskolások ezáltal nem érzik azt, hogy a felnőttek, „az idősek” el akarnak tőlük venni valami rejtett kincset. Ha egy néhány évvel idősebb tanuló mondja azt, hogy ne adják meg másoknak a jelszavaikat, ne tegyék fel a közösségi oldalakra a fürdőruhás fotójukat vagy ne menjenek el randizni egy interneten megismert személlyel, akkor lehet, hogy jobban hisznek neki. Ez nehéz feladat, nyilván nem minden középiskolás vállalja és alkalmas erre: a következő hónapokban szeretnénk megtalálni ezeket a fiatalokat. Mindez az ő szempontjukból is hasznos, mert ez a közösségi szociális feladat számukra is megtanítja a felelősségvállalás fontosságát. Mint említettem, nagyjából egyéves munka áll mögöttünk, s kiváló partnerekkel dolgozunk a kommunikációban, a szülői akadémiák és a pedagógus-továbbképzések szervezésében, és jó néhány elismert szakember és ismert közéleti személyiség is mellénk állt.


– Ahogy utalt is rá: legtöbbször talán külföldi, elrettentő híradásokon keresztül értesülünk olyan gyerekekről, akiket megaláztak az interneten és az öngyilkosságba menekültek, ezért például a közösségi oldalakon vadászó pedofilok áldozatai lettek. A kerületi felmérések szerint milyen problémák érintik az itteni fiatalokat?

– A vakság a legnagyobb probléma, ezért kell a szülőket is felvilágosítanunk a különböző veszélyekről. Például a szülők 16 százaléka gondolja úgy, hogy a gyereke találkozott már az interneten pornográf tartalommal, míg a diákok 39 százaléka bevallja, hogy látott már ilyet. Ami szintén ijesztő, hogy a gyerekek 15 százaléka számol be arról, kapott már szexuális ajánlatot a neten, míg a szülők mindössze 2 százaléka gondolja, hogy gyermekét ilyen módon zaklatták. A fiatalok 21 százaléka találkozott már az interneten megismert személlyel, miközben csak a szülők 6 százaléka feltételezi, hogy történhetett már ilyen a gyerekével. A legkisebb eltérés a felnőttek elképzelése és a valóság között abban a kérdésben volt, hogy a gyereket fenyegették, zaklatták-e, kapott-e agresszív üzenetet az interneten. A szülők 21 százaléka gondolja vagy tudja, hogy történt ilyesmi, míg a tanulók 30 százaléka azt mondta, hogy volt erre példa. Ez ugyanakkor azt is mutatja, hogy az áldozatok közel harmada még a saját szüleinek sem meri elmondani, mi történt vele, ami szintén rendkívül szomorú. A szülőnek tehát tudnia kell arról, milyen veszélyekre kell felkészülnie, nem szabad félnie ettől a tértől, mondván, ehhez nem ért: ezt csak úgy lehet elérni, ha párbeszéd indul egymás között, szakemberek bevonásával. A gyerekeknek az internet használatában lehet némi előnyük, nekünk viszont az életben van több évtizednyi tapasztalatunk, és segíteni kell a fiataloknak.


– Mik lesznek az első lépések?

– A pedagógusképzés programja a legkiforrottabb: bár nem értek egyet azzal, hogy csak az iskola feladata felkészíteni a gyerekeket, megtanítani őket a biztonságos közlekedéstől az alapvető gazdasági ismeretekig mindenre, de az új és létező problémákkal természetesen a tanároknak is foglalkozniuk kell. A MédiaSmart erre szakosodott, 60 órás akkreditált képzését az önkormányzat finanszírozza. A szülői akadémiák programja is összeállt, ebből egyelőre hármat tervezünk. Októberben, a MOM Kulturális Központban pszichológusok, prof. dr. Kósa Éva és dr. Tari Annamária lesznek a vendégeink, Szily Nóra moderálásával és Till Attila részvételével. November harmadikán az adatvédelemről lesz szó, dr. Péterfalvi Attila, a NAIH elnöke, illetve az ACG Reklámügynökségtől Bujdosó Bianka lesz ott, rajtuk kívül pedig Erdei Zsolt világbajnok bokszoló a meghívott. Az ismert emberek, Madár és Till Attila „feladata”, hogy érdeklődő laikusként, gyakorló szülőként olyan kérdéseket tegyenek fel a szakembereknek, amiket más szülők is megkérdeznének, illetve beszélnek ők is a tapasztalataikról. A harmadik fórum pedig, a Telekom támogatásával, tulajdonképpen három kis csoportos digitális képzés lesz, hogy akik nem ismerik, azok is tudják, hogyan kell biztonságosan használni a Snapchatet, a Facebookot és más közösségi oldalakat, vagy hogyan lehet szűrőprogramokat telepíteni a számítógépre. Működik egy honlapunk is, szeptember 14. óta, amin minden hasznos információt megtalálnak az érdeklődők, érintettek. Abban bízunk, hogy kitartó munkával tartós javulást tudunk elérni, egy egyszeri kampány inkább a figyelemfelkeltésre alkalmas.


– A netvilágban eltűnt gyerekek fotói a MOM Kultnál tehát csak afféle bevezető.

– Ezek az eszközök, mint a fal a Sirály sétányon vagy az installációink: az adattolvaj és a virtuális cukrosbácsi szobra azért fontosak, mert sokkal többen figyelnek fel a problémára és gondolkodnak el erről, mintha csupán néhány interjút adnánk, cikket jelentetnénk meg a kérdésben. Ám remélem, az imént elmondottakból kiderül: ennél sokkal többről, egy hosszú távú programról van szó, amivel tartós szemléletváltást szeretnénk elérni, a gyermekeink védelmében.

Bándy Péter

Magyar Demokrata, 37. szám, 2016. szeptember 14.