Helyreigazító irodalomtörténet

– Miért épp 1956-nál veszi fel a fonalat?

– Ennek a több alszakaszra osztható időszaknak az irodalomtörténete rendkívül izgalmas. Nemcsak maguk a művek, az irányzatok, az alkotók, hanem a kultúrpolitika is. A Kádár-rendszer változatos módon tett tönkre, szorított partvonalra számos tehetséget, akár úgy is, hogy a kényszerűen igazodó lekenyerezettség eltorzította a művet és magát az alkotót is. Elképesztő sorsok, személyes drámák bontakoznak ki abból a korból. Az 1956 óta eltelt évtizedek irodalmi életéről számos szubjektív visszaemlékezés, napló megjelent, a teljességre törekvő szintézis viszont mindmáig hiányzik. Lehet, hogy istenkísértés, de én a magyar hagyományokra építve igyekszem tárgyszerű és informatív, ugyanakkor olvasmányos, szórakoztató könyvet írni, amely nem fél akár pikírten állást foglalni.

– Semmi látszatobjektivitás?

– Szerb Antal írja A világirodalom története című munkájában James Joyce-ról: „Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.” Számomra imponáló ez az elegáns, szellemes, már-már megengedő, mégis határozott stílus, amivel Szerb Antal kijelöli Joyce valódi helyét az irodalomban. A megközelítés, a szemlélet tekintetében pedig Féja Géza elfeledett, háromkötetes irodalomtörténete inspirál, melynek első része, a Régi magyarság 1937-ben jelent meg, ezt követte 1942-ben A felvilágosodástól a sötétedésig, majd 1943-ban a Nagy vállalkozások kora. Ez az egyetlen, a magyar irodalmat a kezdetektől durván a második világháború végéig tárgyaló munka, amely következetesen konzervatív, népi, nemzeti szellemben íródott.

– Miért került kánonon kívülre ez a megközelítés?

– Főleg politikai okokból, de nem kizárólag. Az 1970-es években nemzetközi hatásra Magyarországon is felbukkant az az esztétikai jelenség, amit a hívei nagy prózafordulatnak neveznek. Ez az avantgárdból eredeztethető posztmodern irodalom, amit főleg Nádas Péter és Esterházy Péter munkássága fémjelez, eluralta az epikai műfajokat, hatása pedig máig érezhető például Vámos Miklós, Grecsó Krisztián vagy Dragomán György műveiben. Erre az irányzatra illik Németh László 1965-ös megállapítása, mely szerint a magyar irodalmat lassan fölváltja egy magyar nyelvű irodalom. Fontos feladatomnak tartom, hogy ezt tényekkel, konkrétumokkal kellőképpen megvilágítsam, bizonyítva, hogy amint azt jeles délvidéki költőnk, Tari István megállapította, ennek az iskolának a szellemisége a marxizmussal rokon.

– Miben érhető tetten ez a rokonság?

– Például abban az eszeveszett nyomulásban, amivel ez az irányzat ráerőlteti magát az irodalmi életre, kitagadva és kirekesztve az érték fogalmából minden más stílust, iskolát. Ez a szövegközpontú irodalom mindazt tagadja, amit hagyományosan áttekinthetőnek, jól szerkesztettnek, nem mellesleg emberinek, nemesnek, felemelőnek tartunk. Amit helyette kínálnak, az zűrzavaros, átgondolatlan, érthetetlen, eszménytelen, züllesztő. Ez hamisítatlan jakobinus és bolsevik élcsapatszemlélet, a „holnapra megforgatjuk az egész világot”, a „múltat végképp eltörölni” romboló szellemisége kóros énközpontúsággal keveredve.

– A posztmodern rossz irodalom?

– Ezen irányzat képviselői között akadnak, akik szigorúan formai szempontból remekül írnak. Például Spiró György, akinek vannak értékes és maradandó művei, ugyanakkor az 1984-ben írt, Jönnek című versével egyértelműen és provokatívan elhelyezte önmagát a magyar nemzeti sorsközösségen kívül, sőt, azzal szemben. A tehetség kártékony is lehet. De említhetem a valaha nagyszerű szociográfiá­kat, irodalmi riportokat író Moldova Györgyöt, aki ráadásul nem is sorolható a posztmodern irányzathoz.

– Nevezzük akkor mindezt népi-urbánus ellentétnek?

– Csak részben húzható rá ez a fogalompár. A parasztság felszámolásával az 1945 előtt ismert népiség egyébként is értelmezhetetlenné vált, inkább a nemzeti jelző használata indokolt. A mindennapokban mindenesetre nem volt jelen az az ellentét, ami a két háború között mélyen megosztotta az irodalmi életet. Ez csak az 1980-as években kezdett ismét fölerősödni, többek között az említett Spiró-verssel, vagy Petri György Apokrif című alpári költeményével, amelyek nyíltan kitették a maguk irányjelzőjét. De akkor még az úgynevezett urbánusok közül többen, például Eörsi István vagy Mészöly Miklós nem állt oda melléjük. És voltak olyanok, akiket az urbánusokhoz soroltak, mégis inkább a nemzeti tábor embereivel tartottak, például Karinthy Ferenc, aki Naplójában szomorú, bágyadt, kissé unalmas, proletárbűzös regénynek nevezte Konrád György agyonsztárolt A látogató című könyvét, ami egyébként a szerző egyetlen jelentős műve. Az avantgárd urbánus költő, Balaskó Jenő egyenesen hősiesen szállt szembe a rendszerváltozás ultraliberális irányzatával. Az igazi választóvonal nem a vidéki vagy városi tematika között van.

– Hanem?

– Fekete Gyula az élet pártján, illetve a pusztulás pártján állókra osztotta úgy általában a közéletet, így az irodalmi világot is. Ez elég pontos. A fő ellentét a magyarságot, a nemzetet szerető, illetve megvető, gyűlölő emberek között van. Eszmei, erkölcsi ellentétekről van szó. Ideje ezért egyensúlyt teremteni, feloldva az egyoldalúságot. Az én megközelítésem vállaltan nemzeti, konzervatív, így a hangsúlyok eltérnek majd az úgynevezett kánonétól. Hogy csak néhány nevet mondjak, mindenképp igazodási pont Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Csurka István, a költészetben Utassy József, Ratkó József, Nagy Gáspár. Meghatározó a kortárs költők között Buda Ferenc, Vári Fábián László, Döbrentei Kornél. Prózaíróink közül szinte teljesen elfeledték már az 1990. április 4-én Budapesten nyomorban, nélkülözésben elhunyt novellistát, Nagy Sándort, akárcsak az óriási tehetségként indult, később sajnos utat tévesztett Ördögh Szilvesztert. Kunszabó Ferenc szociográfiái ugyancsak meghatározóak. A fiatalabb prózaírók közül mindenképp megemlítendő Pataki Tamás, Horváth László Imre, Pozsonyi Ádám vagy Borbély László. És nem feledkezhetünk meg a legnagyobb élő magyar drámaíróról, Kocsis Istvánról sem. A szerzőkre, műveikre és az adott korra fókuszálok, a látószögem pedig kiterjed a teljes Kárpát-medencére, aminek irodalma nem volt eddig része az 1956 utáni magyar irodalomtörténetnek. Egy-egy szerző neve közszájon forgott, Grendel Lajosé, Gion Nándoré, Sütő Andrásé, de az átlagolvasónak nem volt rálátása a magyar irodalom egészére, ahogy az emigráció magyar alkotói közül is csak keveset ismer a nagyközönség. Ezeket a hiányosságokat igyekszem pótolni, helyreigazítva a hamisságokat és aránytalanságokat, bizonyítva, hogy az úgynevezett kánonon kívül is volt, van irodalmi élet.