– Mennyire voltak olyanok a nemzeti konzultációs mindennapok, ahogyan ön azt korábban elképzelte?

– Jó érzés, hogy a Nemzeti Konzultáció nem szétválasztotta a különböző pártállású embereket, hanem összekötötte őket. Előfordult, hogy vitatkoztunk, hogy nem értettünk egyet bizonyos dolgokban, de megértettük, hogy a másik mit szeretne mondani. Meghallgattuk egymást. Öröm számomra, hogy a konzultáció megkezdése óta eltelt idő alatt szerzett személyes tapasztalataim igazolták, amit közel negyven éven át csináltam a televízióban: vagyis, ha az embereket emberi hangon, ember módjára szólítom meg, akkor a válasz sem lesz másmilyen. Az egyik legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy a konzultáció közelebb hozta egymáshoz az embereket. Azt láttam sok helyen és sok esetben, hogy egy-egy találkozó befejeztével még folytatják a beszélgetést, nem szaladnak rögtön a dolgukra. Az emberek megint szóba állnak egymással. Ez hatalmas lépés, hiszen előre csak úgy juthatunk, ha meghallgatjuk egymást és értelmes kompromisszumokat kötünk – mivel hál istennek, nem vagyunk egyformák. Az emberek igenis felelősséggel képesek elmondani, mit látnak maguk körül, mit és hogyan szeretnének, s úgy tűnik, igazán jól esik nekik, ha ezt valakinek elmondhatják. A testületen belül nekem kicsit kivételezett helyzetem volt, hiszen aki akarta, annak negyven éven keresztül ott ültem a képernyőn keresztül a szoba sarkában, ily módon talán nagyobb bizalommal fordultak hozzám, nyíltabbak voltak velem.

– Sok, a politikai árok túlsó feléről érkezett emberrel volt lehetősége találkozni az utóbbi hónapokban?

– Az egyik legfontosabb dolog, hogy baloldali, liberális, magukat szélsőségesnek nevező vagy nem parlamenti pártok hívei is fontosnak tartották, hogy eljuttassák hozzánk a véleményüket. Soha nem kérdeztem, kinek milyen a politikai beállítottsága, jár-e templomba vagy taggyűlésre, imádkozik-e. Sokkal inkább érdekelt maga az ember, és az, amit el akar mondani, meg akar osztani velünk. Kellemes tapasztalat volt, hogy nem igazán találkoztam olyannal, akiről úgy éreztem, hogy ne lenne őszinte, ne azt mondaná, amit valójában gondol. Jó tudni, hogy az emberekben megvan az igény arra, hogy változtassanak a sorsukon. Sőt az emberek pontosan tudják, hogy hogyan és min kellene változtatni, csak eddig erre senki nem volt kíváncsi.

– Hogyan működik ennek a rengeteg beérkezett információnak, ötletnek, javaslatnak a feldolgozása?

– A beérkezett kérdőívek értékelésén lázasan dolgoznak, a konzultáció eredményeit egy október 16-i rendezvényen szeretnénk megosztani az érdeklődőkkel.

– A politikusok is megkapják majd ezt az összeállítást?

– A konzultációs testület szándéka és akarata szerint az elkészült összefoglalót a jövőre megalakuló kabinet asztalára teszik. Orbán Viktor elnök úr már most is igen jól ismeri a felvetődött problémákat. A konzultáció kapcsán szervezett országjárás során – amely egy hónapon keresztül hétszáz településen zajlott – a testület meghívására hat helyszínen személyesen konzultált az emberekkel. Jómagam ebből száz településen jártam, megesett, hogy napi 7-8 konzultációt tartottam.

– Ez fizikailag hogyan lehetséges?

– Volt olyan nap, amikor hajnali 2 óra után megérkeztem Simontornyáról, gyorsan letusoltam, majd felhúztam az órát fél 5-re, hiszen másnap reggel 9-re már Sátoraljaújhelyen kellett lennem, és akkor jöttem rá, hogy szinte felesleges is lefeküdnöm. Ezt természetesen nem panaszként mondom, hiszen vállaltam a feladatot, azt azonban el kell ismerni, hogy néha nagyon elfáradtunk. A személyes találkozások és beszélgetések során az derült ki számomra, hogy ma egyetlen biztos dolog van Magyarországon: a bizonytalanság. Az emberek tartanak a holnaptól, nincs egyértelmű elképzelésük arról, merre tovább? Igen szomorúan szembesültem azzal, hogy ebben az országban az emberek nagyobbik része nem emberhez méltó módon kénytelen élni. És ez felöleli az élet minden területét. Talán még ennél is szomorúbb tapasztalásom, hogy Magyarországon nem a magyar ember az első és legfontosabb. Ugyanakkor azt kérdezem, hogy ezeket helyettünk, nekünk ki fogja megoldani, kiharcolni, megteremteni? A választ is elmondom: Senki! Ezeket csakis mi, együtt, közösen, egymás kezét megfogva, megszorítva, árkot, gödröt átugorva, egymást segítve, támogatva tudjuk magunknak, magunkért és egymásért megcsinálni. Hittel, akarattal, elszántsággal, úgy, hogy azt vesszük végre szemügyre, ami összeköt bennünket, és nem azt, ami elválaszt. A konzultáció kapcsán szerzett tapasztalataim megerősítettek abban, hogy az előbbi sokkal erősebb dolog, mint az utóbbi, ami kevesebb ugyan, de annál harsányabb és agresszívabb. Meggyőződésem, hogy mernünk kell megszólítani a másikat, merni kell kitűzni közös célokat és nyújtani kell a karunkat a másik felé. Ha ő is nyújtja, ez egy kis siker, ha meg is fogja, egy másik kis siker, ha meg is szorítjuk egymás kezét, már egy harmadik kis siker. Minden igazi nagy siker sok kicsi sikerből áll össze, és sok résztvevője van, mert csak így lehet tartós is.

– Mennyire változtatta meg az életét ez a felkérés és az, hogy a felkérést elfogadta?

– Eredendően azért vállaltam el a feladatot, mert bár úgy tűnik, itt mindenki magyarul beszél, halljuk is egymást, mégsem értjük, s úgy éreztem, a Nemzeti Konzultáció során végre megváltoztathatjuk ezt a helyzetet. Hogy sikerült-e végre megértenünk egymást, később derül ki, az azonban biztos, hogy egy pozitív változás indult el, és jó lenne, ha ez valamilyen módon és valamilyen szinten folytatódna is. Egy fontos dolgot még megemlítenék. A személyes konzultációk során, illetve a levélben vagy telefonon érdeklődők között 75 százalék volt a nő. Azon túl, hogy ez rendkívüli büszkeséggel tölt el, jelzés értékűnek tartom. A hölgyek mintha a közéleti kérdésekkel kapcsolatban egyre érzékenyebbek és fogékonyabbak lennének. Ha ilyen tekintetben a család férfi tagjaira is hatással tudnának lenni, akkor egyre többen lennénk. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy talán ideje lenne, ha a nők egy kicsit jobban részt vállalnának azokból a feladatokból, amelyek szép számmal sorakoznak a közélet színpadán. Jó lenne, ha még erre is jutna erejük és energiájuk a rájuk nehezedő kötelezettségek mellett, ha nem is az élvonalban, kivont karddal menetelve, de talán a háttérből remek ötletekkel tudnák szolgálni és befolyásolni mindazt, aminek befolyásolására hatalmas szükség van. A konzultációk során megerősödött az a hitem, hogy a nőknek Magyarországon igen nehéz sorsuk van; akár az elhelyezkedéssel, akár a gyermekvállalással és a család összetartásával kapcsolatban. Jobban oda kellene rájuk figyelni, s engedni, hogy a közéletben is mozgolódjanak. Ez ügyben talán még lenne tennivalónk

– Tervezi a konzultáció végeztével valamiféle újabb feladat elvállalását?

– Ígérgetni szeretek a legkevésbé. Egy konkrét feladatra kértek fel, a 8 hónapra szóló megbízatásom lassan letelik. Hogy ezután mi következik, nem tudom. Ami tőlem telt, mindent megtettem; örülök, hogy elvállaltam ezt a megtisztelő feladatot, és boldogsággal tölt el, ha segíteni tudtam. Úgy érzem, fontos elmondani, hogy a Nemzeti Konzultáció és a testületben dolgozó tudósok szakértelmét és függetlenségét senki sem kérdőjelezte meg. A konzultáció nem lett politikai támadások célpontja. Nem folyt ellene a ma egyébként népszerű lejárató vagy negatív kampány. Ez azt jelzi, hogy a politikai erők is elismerik a konzultáció jelentőségét és fontosságát.