A történetírásnak nem a történelmi szereplők minősítése, hanem tetteik és hatásaik minél szélesebb körű dokumentálása és elemzése a feladata. Semmivel sem magyarázható például, hogy Horthy levelezéséből mindössze egy „Horthy Miklós titkos iratai” csali címmel ellátott, tendenciózus válogatás jelent meg 1962-ben, a szakszerű feldolgozás még csak meg sem kezdődött.

Nincsenek elmélyült elemzések, mintha a történetírók félnének hozzányúlni a témához. A politika és a kultúra meghatározó személyiségei hasonlóan óvatoskodóak: inkább nem mondanak semmit, mint hogy véleményt nyilvánítsanak.

Ez a hallgatás azonban súlyos károkat okoz. Átengedi a terepet a szélsőbalnak és a szélsőjobbnak, amelyek képviselői egymást hergelve használják fel Horthyt saját politikai céljaik szolgálatában: a szélsőbal „Horthy-fasizmusról” vizionál, és e vízió segítségével szervezett rettegés-szeánszokon igyekszik lejáratni minden jobboldali politikai törekvést, a szélsőjobb pedig saját eszelős politikai ideáinak hőseként próbálja kisajátítani, magához vonzva mindazokat, akik Horthyban pozitív történelmi személyiséget látnak.

A centrum nem engedheti meg tovább, hogy átengedje a terepet ezeknek a szélsőségeknek. Meg kell kezdenie a munkát, el kell végeznie a feladatot, amelynek során Horthy Miklós politikai életműve a helyére kerül, és ezt az életművet ki kell csavarnia a szélsőségesek kezéből. Nem tiltakozásra és nem ünnepre, nem szoborállításra és nem szobordöntésre van most szükség, hanem higgadt elemzésre.

Lapunk természetesen nem hivatott ezt a munkát teljes egészében elvégezni, de a kezdő lépéseket mégis megtesszük. Bízva és remélve, hogy az arra hivatottak tovább haladnak a megkezdett úton.

Az aktuálpolitikai események arra kényszerítenek, hogy mindenekelőtt három kérdésre keressünk választ.

– Milyen volt Horthy személyisége, konzervativizmusa?

– Milyen hatása volt a két háború közötti politikai folyamatokra?

– Milyen felelősséget visel a második világháború során történtekért?

Cikksorozatunk első részében a kormányzó személyiségfejlődését, alapvető szellemi vonásait igyekszünk feltárni. A széles körben elterjed vélekedéstől (kisnemesi származás) eltérően Horthy kifejezetten jómódú középnemes családba született, a családi birtok elérte az 1500 holdat, amelynek központja volt a ma is álló kenderesi Horthy-kastély.

A család Szolnok megyében jelentős szerepet vitt, a kormányzó édesapja a kormánypárt megyei elnökeként nyert főrendiházi tagságot, Szabolcs öccse a megye főispánja lett, István bátyja pedig a hadseregben futott be karriert, lovassági tábornok lett. Öntudatos, magát sokra tartó családról van tehát szó, amelyben mindenki természetesnek tartotta, hogy a legmagasabb körökben is otthon van.

Apja, Horthy István nem lehetett szívélyes ember. Ahogy a kormányzó Emlékirataiban írja: „…még gyermekei részéről sem tűrt semmiféle fegyelmezetlenséget. Bizony, gyakorta félelmet ébresztett bennünk.” Másutt így emlékezett: „Atyám nem sok megértést tanúsított csínytetteim iránt sem, pedig élénk képzeletem és kalandvágyam el-elcsábított. Így történt azután, hogy elnéző édesanyám vonakodása ellenére már nyolcéves koromban elszakadtam a meleg családi körtől. Debrecenbe kerültem két bátyámmal közös szállásra. (…) Azóta élek kint a világban, és korán megtanultam önállóan cselekedni, és tetteimért felelősséget viselni.”

Mindebből két fontos személyiségjegyre következtethetünk. Az egyik az önfegyelem, a másik az apahiány, amelyet – ma már tudjuk – egészen váratlan módon kompenzált.

Horthy életének főbb állomásai ismertek. A soproni gimnáziumi évek, majd a fiumei haditengerészeti akadémia, annak elvégzése után a tengerésztiszti karrier első állomásai, megszakítva egy Verne tollára kívánkozó, világ körüli hajóúttal. Diplomáciai szolgálat a török birodalom fővárosában, ismét a hadiflotta, fokozatos előmenetel. Minden a legnagyobb rendben, de semmi rendkívüli. Valami mégis.

Ha a személyiséget igyekszünk megismerni, a legjobban az apró momentumok árulkodnak. Ismét idézet az Emlékirataimból. A föld körüli hajóutat követő szabadságot otthon töltvén, egyebek mellett színházba is ment Budapesten. Így emlékezik a tapasztalataira: „Az első sorban ültem, kifogástalan hallásom volt, mégis alig értettem meg valamit. Három éven át alig egy-két esetben hallottam magyar szót, nem csoda tehát, hogy időbe tellett, míg édes anyanyelvem soká nélkülözött hangjaihoz ismét hozzászokhattam.”

Itt valami nem stimmel: az ember három év alatt nem felejti el az anyanyelvét. A színmagyar környezetben született, tizennégy éves koráig magyar környezetben élő, magyarul tanuló Horthy meglepő „nyelvvesztésére” egyetlen magyarázat lehetséges: a flotta kötelékében testestül-lelkestül homo monarchicussá vált; benne megvalósult a Ferenc József-i idea a katonáról, aki érzelmileg is az összmonarchia polgára.

Egyáltalán nem arról van szó, hogy nemzeti identitást váltott, magyar öntudatával soha nem volt probléma, és nem is várta tőle senki, hogy azt megtagadja. Őfelsége nyelvét, a német nyelvet nem az osztrák nemzet, hanem az uralkodó nyelveként vette át, akinek hite szerint minden álma megvalósulását köszönhette. Horthyt az apja kisgyerekkorában eltávolította a saját családjából.

Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy az ifjú tengerész a hadiflottában új családot talált, amely befogadta és elismerte. És jött az igazi csoda: az immár korvettkapitánnyá előlépő Horthy fegyverneme képviselőjeként Ferenc József szárnysegédje lett. Ez ténylegesen az uralkodóval való napi találkozást, titkári feladatok ellátását jelentette. A másik három fegyvernem (gyalogság, tüzérség, lovasság) szárnysegédeivel váltásban Horthy ott ült Ferenc József dolgozószobája előtt, vagy kísérte az uralkodót, szigorúan szorítkozva arra, hogy csak akkor szólaljon meg, ha kérdezik.

Az ekkor 41 éves tengerésztiszt a sors egészen különleges kegyének tekinthette, hogy éppen annak az embernek állhat a személyes szolgálatában, akit a legtöbbre tartott a világon. Egyáltalán nem kell félnünk kijelenteni, hogy Ferenc József az ő számára az apaideált testesítette meg (érdekes egybeesés: Horthy Miklós apja és Ferenc József egyidősek voltak). Apaideál, akire felnézhet, akihez hasonlóvá lehet.

Ha tehát Horthy személyiségét meg akarjuk érteni, Ferenc József személyiségét kell megismernünk. A Habsburg uralkodóról pedig tudjuk, hogy mélyen konzervatív, kötelességtudó, a részletekbe beleveszni hajlamos, az újításoktól idegenkedő, kreatívnak kevéssé nevezhető, a politikusi kvalitásokat megbecsülő, méltóságot sugárzó, vadászatot kedvelő, szokásaihoz ragaszkodó ember volt.

Horthyban több volt a kezdeményezőkészség és kevesebb az arisztokratikus felsőbbségérzet, de egyebekben az uralkodó hű képe. Íme a magyarázat arra, hogy Horthy miért tekintett olyan ellenszenvvel minden politikai szélsőségre, legyen az akár bal-, akár jobboldali.

Idős korában felidézte, hogy élete kritikus pillanataiban mindig feltette magának a kérdést: ebben a helyzetben hogyan döntött volna Ferenc József. És eszerint döntött maga is. Végül még egy fontos szempont. Horthy Miklós nem származása, hanem saját képességei alapján lett a hadiflotta admirálisa, majd parancsnoka. Ilyen pozíciót csak erős személyiség képes kivívni, és ez a pozíció tovább erősíti a személyiséget.

Horthy egész életében csupán egyetlen embert ismert el fölötte állónak: Ferenc Józsefet, mindenki mással legalábbis egyenrangúnak tekintette magát. Önbecsülésének nem volt szüksége rangokra, azoknak már birtokosa volt, amikor véget ért az első világháború, és az ország káoszba süllyedt.

Mindezek után a legkevésbé sem tekinthető véletlennek, hogy belföldön és külföldön egyaránt benne találták meg azt az embert, aki úrrá lehet ezen a káoszon.

(Folytatjuk)

Bencsik Gábor