A II. világháborút követően a magyar múlt tagadásának megfelelően ezt is megszüntette a kommunista rend, konkrétan gyermeknappá nyilvánította a meghatározott napot, május utolsó vasárnapját. (Erről ITT írtunk részletesen.) A rendszerváltást követően Boross Péter, Fehérvári István, Krasznay Béla, hajdani tisztiiskolások kezdeményezésre a parlament ismét elfogadta az ünnepet. Az 1956 Magyar Nemzetőrség ennek szellemében tartotta meg emlékező ünnepségét.

Hirdetés

Helyszínül a Rákoskeresztúri Köztemetőt választották. A temetőben 1889. évi megnyitása óta mintegy 25 ezer magyar és 6 ezer német hőst temettek el. A Magyar Királyi Honvédség ápolta a területet, kertészetet, térparancsnokságot rendelt ki a folyamatos ápolás érdekében. A „felszabadulást” követően megszüntették a sirhelyeket, eltüntették a szobrokat, a sírköveket, a katonai azonosulást jelentő rohamsisakokat. A sírhantokra semmi nem emlékeztetett, először szeméttelep, majd rátemetések feledtették el, hogy a föld alatt hősi csontok pihennek.

Jókai Anna mint a Kegyeleti Bizottság elnöke szívén viselte a hősök emlékét, így emlékművet emelt a hősök nyughelyének tiszteletére. Ehhez az emlékműhöz szervezték tiszteletadásukat a nemzetőrök.

Az ünnepségnek nem volt külön pompája, nem volt hangosítás, nem volt katonazene. Idős emberek állták körül az emlékművet és hallgatták meg Susa Éva antropológus emlékező szavait, Baranyi László színművész – mint ’56-os harcos – feledhetetlen versmondását.

Korábban írtuk

Az emlékezés befejezését jelentő magyar takaradó hangjai itt valóban a szívekhez szóltak, a koros résztvevők életük fiatalságara gondoltak, azokra az időkre, amikor ténylegesen helyt álltak nemzetünk szabadságáért.

Tisztelet a feledett hősöknek!

M-Konrád