Hova szavaznak a cigányok?
Nobel-díjat kellene adni annak, aki a közmunkát kitalálta! A Somogy megyei Kaposmérő község plébánosa mondta ezt egy beszélgetés során, amikor a cigányok beilleszkedéséről folyt a szó.
Papi feladatainak ellátása mellett Somos László atya immár több mint két évtizede foglalkozik elkötelezetten és hozzáértően a település szegregátumokban élő cigányainak társadalmi beilleszkedésével. Főállású pedagógusokkal tanodát vezet, szociális munkatársak tevékenységét irányítja, segít a cigányok napi ügyeinek intézésében. Tapasztalatból tudja, hogyan mozdította ki a közmunka a telepen élő embereket a kilátástalanságból, és hogyan segítette őket hozzá, hogy néhány év után továbblépve rendes munkát találjanak, zömmel a közeli Kaposváron. Közmunkás újra kevés van a faluban, de most már azért, mert az emberek eljárnak dolgozni, magasabb bérért, mint amennyit a közmunka fizet.
Már a 2018-as országgyűlési választások után is sokan fölhívták a figyelmet egy érdekes összefüggésre: minél magasabb volt egy településen a cigányok aránya, annál magasabb volt a kormánypártok támogatottsága is. A baloldal már akkor azzal magyarázta a jelenséget, hogy a kormány egyebek mellett a közmunka révén megvásárolta és megfélemlítette a cigányságot mint a legkiszolgáltatottabb népességet. Holott már akkor egyértelmű volt, hogy valójában történelminek nevezhető fordulat vette kezdetét: a magyarországi cigányság az előítéletekre rácáfolva azt hálálta meg, hogy a kormány munkalehetőséget nyújtott számára. Ez természetesen nem mindenkire igaz, egészében mégis bebizonyosodott, hogy a magyar cigányságban is többségben vannak azok, akik munkából szeretnének megélni. Ez nem túlzás, ez az igazság.
Amikor 1990-ben a szabad választásokkal visszatért a demokrácia Magyarországra, a cigányságra mint választói közösségre alig jutott figyelem. A rendszerváltásnak ők, közöttük az alacsonyan képzettek voltak a legnagyobb vesztesei, a munkanélküliség először őket sújtotta, az életkörülményeik megnehezültek. Bár az első ciklusban három roma képviselőt is megválasztottak (Horváth Aladár és Hága Antónia, SZDSZ, Péli Tamás, MSZP), az általuk vitt polgárjogi megközelítés kevés visszhangot keltett a cigányság körében. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy semmilyen visszhangot nem keltett.
A következő két választáson, 1994-ben és 1998-ban kevésbé központi, inkább helyi kezdeményezésre zajlott némi toborzás a köreikben, de alapvetően a politikai passzivitás volt rájuk a jellemző. Bár bizonyíték egyetlen ügyben sem került elő, ekkoriban széltében-hosszában elterjedt az a föltételezés, hogy a legkülönbözőbb pártok ügyeskedő aktivistái nevetségesen csekély juttatásokért, élelmiszercsomagért, pár ezer forintért láncszavazásos módszerrel szavazatokat vásároltak a telepi cigányok között. Ugyanakkor a létrejött több száz roma szervezet vezetői a különböző pártok központjait járták, pozíciókért cserébe szolgálataikat ajánlva.
Senki nem tudja, hogy ezek a szavazatvásárlások és felajánlkozások mit hoztak a pártok konyhájára, de a legvalószínűbb, hogy jószerével semmit. Ahogy a tucatjával alakult roma pártok sem értek el értékelhető eredményt, még olyan körzetekben sem, ahol számottevő volt a cigány lakosság aránya. Egy időre kialakult viszont egy érdekes megosztottság: a legnagyobbrészt Dél-Dunántúlon élő beások inkább balra, a szocialistákra szavaztak, a kelet-magyarországi oláh cigányok inkább jobbra, a Fideszre. Emögött nem társadalompolitikai megfontolások álltak, inkább a cigány vezetők személyes kötődései. A jelenség rávilágított arra is, hogy alapvető tévedés a magyar cigányságot egységes tömbként felfogni.
Az 1998 és 2002 között hivatalban volt polgári kormány igyekezett becsatornázni a cigány érdekképviseletet a közéletbe. Elnyerték a legnagyobb roma szervezet, a Lungo Drom támogatását, ebben a ciklusban azonban cigány képviselő nem került be a parlamentbe, és a megélhetési problémák kezelésében sem sikerült áttörést elérni. A cigányság politikailag továbbra is passzív maradt, tartották viszont magukat azok a föltételezések, hogy folytatódik köreikben a szavazatvásárlás.
A hatalomba 2002-ben visszakerülő szocialisták, oldalukon a szabad demokratákkal, a cigánysággal kapcsolatban folytatták a jogvédőnek nevezett látszatpolitizálást anélkül, hogy különösen a szegregációkban élők életkörülményein változtatni tudtak volna. A nyilvánvaló kettős beszéd, a többség rasszizmussal vádolása, ugyanakkor a nyomorban élő cigányság törvénysértéseinek fokozódása mély feszültséget keltett a társadalomban. Ennek a feszültségnek a kivetülései voltak a 2008 júliusa és 2009 augusztusa között elkövetett romagyilkosságok, amelyek számos sebesülés mellett hat halálos áldozatot követeltek.
A Jobbik ugyanennek a feszültségnek a hullámán, nyílt cigányellenességgel jutott be 2010-ben az Országgyűlésbe, közel 17 százalékkal. Bár ekkor a Fidesz három (Berényi László, Farkas Flórián és Varga József), az LMP pedig egy (Osztolykán Ágnes) roma képviselőt vitt be listán a parlamentbe, a 2006-os események miatt is felfokozott hangulatban a cigányság megnyerésére egyik párt sem tudott komoly figyelmet fordítani. Nincs is nyoma annak, hogy a magyar cigányság ekkor bármelyik irányban elköteleződött volna.
Az új kormány azonban, a rendszerváltás óta először, komolyan hozzálátott a leszakadó cigányság helyzetének javításához. Ehhez két fő eszközt vettek igénybe. Az egyik az oktatás volt, az alapjaiban már meglévő tanodarendszer jelentős kibővítésével, valamint a továbbtanulást segítő kollégiumok létrehozásával. A másik pedig a munkahelyteremtés, mindenekelőtt a közmunkaprogram fölfuttatása, de természetesen az általános munkahelyteremtés is megtette a jótékony hatását, a fellendülő építőipar pedig még a képzetleneknek is újra megélhetést kínált.
A közmunka elsősorban a szegény vidékeken valóságos jótéteménynek bizonyult, pedig a baloldal mindent megtett az elgáncsolásáért. Még nemzetközi médiatiltakozást is szerveztek ellene, azt állítva, hogy Magyarországon egyfajta kényszermunkára szorítják a szegény embereket, kiszolgáltatva őket a helyi kiskirályoknak. A valóságban ezzel szemben az, hogy gyakorlatilag mindenki örömmel, önként vállalkozott a segélynél lényegesen jobb jövedelmet hozó munkára.
A Magyar Demokrata január 23-i számában elemzést közölt a program alakulásáról az elmúlt tizenöt évben. A cikkhez mellékelt grafikonról világosan leolvasható, hogy 2011-től hogyan nőtt a közfoglalkoztatottak száma, és hogy 2016-tól, immár több százezer új rendes munkahely létesítése után hogyan csökkent vissza a korábbi szintre. A csúcson közel negyedmillió honfitársunk élt a közmunka lehetőségével, rendszeres munkáért rendszeres jövedelmet szerezve. Ma már kevesebb mint százezren végeznek közmunkát.
Sokszor leírták már, mégsem fölösleges újra elmondani, hogy a program nem csupán a megélhetés segítését célozta. Ennél is fontosabb eredmény, hogy százezreket sikerült az évtizedes munkanélküliségből kimozdítani és képessé tenni arra, hogy most már a rendes munkaerőpiacon is megtalálják a helyüket.
Önmagát csapja be, aki azt állítja, hogy ezzel rendeződött a hazai cigányság ügye. Az Országos Roma Önkormányzat a belső feszültségek miatt képtelennek bizonyult arra, hogy nemzetiségi listát állítson, ezért a hatszázezres magyar cigányságnak még szószólója sem lesz a parlamentben. A szegregátumokban ma is sokan élnek olyanok, akik könnyű prédái a szavazatvásárló próbálkozásoknak. A roma értelmiség képtelen megszervezni önmagát, a vezetők inkább száz súlytalan egyesületet alapítanak, mint hogy egy-két komoly szervezetben összefognának a saját érdekeikért. A magyar roma többség azonban képessé vált annak fölismerésére, hogy melyik politikai csoportosulástól várhatja sorsa jobbra fordulását. Több más mellett ennek a fölismerésnek is köszönhető a polgári pártok átütő győzelme április 3-án.
A Cigányság a választáson című mellékletünk további cikkei ide kattintva olvashatók.