Húsvét, az újjászületés öröme

Kereszténysége a visszaesés kísértése miatti fenyegetettség és öröklétének vonzása miatti ujjongás közötti feszültség. Vonzásban és taszításban él, mert erők hatnak rá. Életének természetfölötti biztonsága, emberségének természetes nehézkedése van. 

A választóvonal a régi és új keresztény között nem időbeli, hanem minőségi: A jót el kell hagynia a jobbért. 

Az „új ember” a változni akaró ember. A változás fájdalommal jár. Számolunk-e azzal, hogy az evangélium akkor is rólunk szól, amikor megfedd, elmarasztal, elítél, és félelemmel tölt el bennünket Jézus jósága is, mert ez a jóság parttalan. Mert a jézusi szabadság ára a szenvedés; mert magatartásunk nem ellenkezhet azzal, amit éppen mi nevezünk szeretetnek, mert tudatosan kell védekeznünk a kísértés ellen, amely a világ megvetésében tetszeleg, ahelyett, hogy kereszténységünk közkinccsé válna.

Világunkban nem hihetünk vallási „sikerekben”. Az újjászületés örömét éljük, az önmagát kiszolgáltató Krisztus isteni ölelésében.

Aki így él ma, az már nem a győzelmekben hisz, hanem az irgalomban.

Az elmerülés az emberek között nem megfoszt, hanem megajándékoz a másik ember élményével, a keresztény különösből emberi általános lesz. Aki ilyen feltételek között több jót tesz, az a jobb. Aki áldozatosabb, annak nagyobb szeretete van. Aki élesebben lát, irgalmasabb. 

Ha jól figyelünk a világban, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy Krisztus szegénységéhez képest fölöslegünk van, gazdagságunk terhe nyomaszt, a jóban pedig szegények vagyunk. 

Látnunk kell, hogy az igazi erőnk a szeretet folytonos kísérleteiben van. 

A világ megszólít bennünket, s felelnünk kell neki. Nem idejét múlt kedveskedő zsargonban, hanem a titkot titoknak nevezve, különbségeinket vagy különbözőségeinket nem elmosva elvtelen bólogatással, hanem világosan tudtára adva értékelésünket, és megértetve a világgal, hogy az egyetemesség őszinte vágyunk. Nem legyinthetünk a világ etikus törekvéseire azért, mert látjuk ellentmondásait. A világ igazi baja nem ez, hanem a cinizmusa, amely mindig alacsony tapasztalatokkal akarja leplezni, hogy nem lát semmit a jövőből, mert csak a mának él. 

Olykor lehangoló híreket hallunk arról, hogy az Egyházban megrekedt az újraeszmélés folyamata. Végül is, mi indult meg az Egyházban? Maga az evangélium, amelyért Krisztus a felelős, noha ránk bízta.

Látjuk-e világosan Krisztus szándékát? Hisszük-e, hogy tudatos és mély, napról napra átélt hitünkre a világnak szüksége van?! S ami mindennél fontosabb, szeretünk-e, tudunk-e úgy szeretni, hogy azt nem vonja kétségbe sem a kételkedés, sem a kétségbeesés, sem a felebarát, mert ez a szeretet izzik, átsüt az életünkön. 

Az újraeszmélés nem magatartáscsere, hanem elkülöníti a lényeget a lényegtelentől, az igazat a szerkesztettől, a nyíltat az álcázottól, a rangot a szolgálattól, a Krisztusban elveszített életet a markunkba szorított, magunknak megtartott élettől. 

Ma a világban gyakorlati elvallástalanodásról beszélnek, de az is igaz, hogy a legvonzóbb a világosan szeretetindítékú tett és élet. A társadalom ezt az erőt nem nélkülözheti, noha elég sokszor találkozunk betegesen individuális, tompa szellemű s közösségellenes erőkkel. 

Jézus Krisztus örök időkre jelölte ki a szeretetben való szabadság útját. A teljes ember teljes szabadsága ez. Magát a létet korlátozó erők elnyomása alól szabadít fel. Ettől kezdve minden pillanat átemelheti a lelket önmagán, s egyenesen Istenbe emelheti, ahová törekszik a világegyetemmel együtt. 

Milyen emberi szervezettség nélkülözheti az ilyen embert? Lehet-e másokra építeni a közösséget, mint azokra, akik önmagukon túl összegeződnek, a legmélyebb emberi érdekből, a közösségteremtés vágyától vezéreltetve? 

A világban már közöttünk van egy őszinte egység vágya. Kérdés, a tudósoknak, vagy a szenteknek lesz-e igazuk? A tudósoknak, hogy az ember csak a katasztrófa szélén döbben rá törékenységére, de ott rádöbben? A szenteknek, hogy Isten kijátszhatatlan? 

2022 húsvétján jöjjön el a szentek igazsága, s a kereszténység különösnek tartott ajándéka legyen az emberiség általános igazsága. 

P. Kozma Imre OH, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője