Isten a helyén van

– A kínai és olaszországi hírek ellenére elég váratlanul érte az embereket a koronavírus-járvány. Sokan még mindig úgy érzik, olyan ez, mint egy rossz álom, amiből egyszer csak felébredünk. Az életünk megváltozott. Ön hogyan éli meg, hogy üres templomban kell miséznie?

– Nekem rendes körülmények között meglehetősen megterhelőek a vasárnapok. Kora reggeltől estig tartó igénybevétel ez a nap, olykor délutáni foglalkozással, a családokkal és külön a gyerekekkel történő személyes törődéssel, feszített ütemben. Most mégis sokkal jobban megpróbál ez a szükségállapot akkor is, ha az egyetlen elmondott szentmisét igyekszünk közzétenni a világhálón, tehát ilyenkor sem érzem magam egyedül a templomban. Viszont nagyon szeretem a dús programú vasárnapokat, és ez így mégiscsak pangással telik.

– Szerencsére az online közvetítést sikerült technikailag megoldani. Hányan kapcsolódnak be otthonukból a szentmisékbe?

– A szentmisénket felvételről „lőttük szét”, nagyon sok élő miseközvetítéssel találkoztam, nem akartam beállni ebbe a sorba, inkább azt szerettem volna, hogy a miénket bárki bármikor megtalálhassa. Így nem tudok pontos számot mondani a nézettségre. Mindenesetre bőven érkeztek visszajelzések olyan hívőktől, akik hálásak voltak ezért a megoldásért, főként amiatt, hogy a saját templomuk szertartásában mélyedhettek el. Azt pedig mindenki tudhatja rólam, hogy nem szoktam aktualitások kiértékelése nélkül, általánosságban beszélni az evangéliumról. Most sem tettem. Ez persze így még komolyabb támadási felületet jelent egész papi, irodalmi és közszereplői működésemen, de nem ez a fontos. Az embereknek a biológiai és ideológiai vírusokkal szemben egyaránt eligazítást kell adnunk.

– A természetben már tavasz van, mi azonban be vagyunk zárva. Felelős ember nem lézeng céltalanul az utcán, nem fertőz meg másokat. Felfogható ez egyfajta próbatételként?

– Nehéz hinni addig, amíg könnyű élni. A hit ereje valójában a próbatételekben, az önfegyelmezésben, a felebarátaink melletti, szükség diktálta helytállásban és a kényszerű bezártság idejének Istenre, lelki, szellemi értékekre fordításában mutatkozik meg. Elővehetjük régtől halogatott, komolyabb olvasmányainkat; most nem űznek bennünket úgy a teendőink, hogy ne ülhetnénk le klasszikus zenét hallgatni, ne lenne kiadósabb időnk az imádságra, a Bibliára. Természetesen várjuk a nehéz időszak elmúlását, de addig megpróbálhatjuk kiaknázni az előnyeit is.

– Mi vezethetett ön szerint egy világjárvány kitöréséhez? Milyen okok, milyen tendenciák? Nem orvosi, hanem teológiai, illetve spirituális értelemben.

– Egy kicsit az ószövetségi Jób szerepében érzem a világot. Mintha az Úr átengedett volna egy tartományt a külső, kényelmi és gazdasági szféránkból, testi egészségünk biztonságából a sötétség hatalmának, hogy felébresszen bennünket, és észrevegyük, ez az ember- és életellenes hatalom lelkileg már sokféle módon megfertőzött minket: nem fogtuk fel vírusként a liberalizmust, a globalizmust, a gendert, a multikulturális, valójában antikulturális invázió mesterséges gerjesztését, amelyek lelki és fizikai értelemben ugyanúgy rombolnak és irtanak, mint a koronavírus. Ebben a helyzetben mindenkinek jobban megmutatkozik az igazi arca.

– Nagyböjt negyedik vasárnapján szentbeszédében Jézus egyik csodatétele kapcsán, amikor megnyitotta egy vak ember szemét, a szellemi vakságról is beszélt. Milyen tünetei vannak ennek az eltompultságnak?

– A prédikációmban Jézus szavaihoz kapcsolódtam. A vak meggyógyításakor kiderül, hogy a megváltás valóságának ellenálló, akkori, hivatalos ószövetségi vallási vezetők elvakultabbak, mint az éppen meggyógyított ember. A mai magyar társadalmunkat három részre osztanám: vannak a gondolkodva látók, vannak a látásukban elhomályosult, felheccelt lázadozók, és vannak a tudatosan vakítók, akiknek ez valami miatt nagyon megéri, azaz mégsem, mert ezért a lelküket bocsátották áruba, de ennek észrevételéhez már ők is vakok.

– Nagyobb fokozatra kapcsolt a világosság és a sötétség küzdelme?

– Nagyjából minden korban ezt gondoljuk, mert ez minden korra igaz. Egy biológiai világjárvány idején, amelynek elterjedéséből persze nem zárható ki a sötét szándékosság, mégiscsak felnyílik a szemünk az ennél is komolyabb veszélyekre, a lelki járványokra. Ha azt várjuk, hogy az Istentől eredő világosság győzzön, akkor jó tudatosítanunk, mint minden világméretű megpróbáltatás után, hogy ennek rajtunk, felébredt, hívő embereken keresztül kell megvalósulnia.

– A vakítás, más szóval a megtévesztés ezer módon nyilvánul meg álhírek, rémhírek, félelemkeltés formájában. Papként mit gondol, hogyan értékeli az ellenzék, illetve a baloldali sajtó viselkedését a járványügyi intézkedések kapcsán?

– Ezzel a beszélgetéssel egy időben szavazta le az ellenzék a koronavírustörvény lehetőségét. Ráadásul elég különös érveléssel: meg akarták akadályozni a miniszterelnök korlátlan „tejhatalmát”, nem mintha a kormányfő korlátlan hatalmat akart volna gyakorolni a tejfogyasztás felett, de ez a hivatkozás már az ő intellektuális sajátságuk. Bármilyen érv hangzik is el, világossá vált, hogy egy bizonyos, rendkívül jól élő politikai elitnek nem az emberek, az iskolától eltiltott gyerekek, az életveszélyben élő idősek és a gazdasági hátrányoktól egyéni hátrányba kerülő családok fontosak, hanem egy kisszerű politikai játék, amelynek előnyeit persze ők is csak akkor élvezhetik majd, ha a kormány beleszakad a munkába, de eredményesen juttatja túl az országot a járványon.

– Nagyböjt az elcsendesülés időszaka, de a kísértéseké is. Sokan azt kérdezik most: hol van ilyenkor az Isten? Mit üzen nekik?

– Isten a helyén van. És éppen azt kérdezi tőlünk, hogy mi hol vagyunk: „Ádám, hol vagy?” A helyünkön vagyunk-e? Lakásajtón, kertkapun belül maradunk-e, aztán jó oldalon állunk-e, amikor próbatétel ér bennünket? A lelkünk nyitott-e a hitre, amikor az egészségünk és az életünk veszélybe kerül? Otthon vagyunk-e az egyházban, amikor a templomkapuk nyitva vannak ugyan, de a közösségi liturgiák zárt körülmények közt folynak? Ami persze megint a vészhelyzet ébresztő kérdése: itthon vagyunk-e a hazánkban tudatos magyarokként, vagy csak akkor menekülünk haza az agyonkritizált Magyarországra, ha érzékeljük, hogy mégiscsak ez a legbiztonságosabb hely?

– Lesz-e még ugyanolyan a világ, mint a járvány előtt volt? Képesek leszünk-e tanulni?

– Remélem, nem lesz ugyanolyan. Ha igen, akkor az egyik vészhelyzetet követi majd a másik, és csak annyi hitünk marad, hogy mindenért Istent kérjük számon önmagunk ernyedtsége, kényelemszeretete, megalkuvásai helyett. Ha újra nyugodt szívvel az utcára léphetünk, misére, dolgozni, nyaralni mehetünk, fontos megkérdeznünk magunktól: mi hiányzott az életemből a járvány előtt, hogy most teljesebben élhessek, az igazi, örök értékek szerint?