Isten, haza, család

Vajon a családtámogatás rendszere maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket, elérte a népességfogyás értékelhető csökkenését? A cikkben látható táblázat alapján a KSH adatai azt bizonyítják, hogy a családtámogatási rendszer a kormány szándéka és növekvő erőfeszítése, a média családbarát műsorai ellenére a népességfogyás tekintetében számszerű eredménnyel eddig nem járt. Örvendetes tény ugyanakkor, hogy a házasságkötések száma emelkedett, és az abortuszoké csökkent. A tendencia jó, az áttörés azonban még várat magára.

A családok pénzügyi helyzetét sokan jelölik meg a népességfogyás legfőbb okaként, holott azt látjuk, hogy a legjobb anyagi körülmények között élő házaspárok mondanak le elsősorban a gyermekáldásról, és Európa leggazdagabb országai a migrációtól várják munkaerőgondjaik megoldását, mert a magas életszínvonalon élő, szekularizált, hedonista népesség már rég kivonta magát az élet tovább­adásából. Ezzel szemben a legszegényebb, páriasorban élő népek (Afrika, India, Pakisztán stb.) szaporodása messze megelőzi a gazdag európaiakét. A családok anyagi helyzete tehát csak részben magyarázza a gyermekáldás elutasítását.

A népességfogyás jelensége nem vezethető vissza egyetlen tényezőre, a kérdés összetett, és családonként más-más ok a meghatározó. Meggyőződésem, hogy a gyermekvállalás döntően a hittől, Isten parancsainak követésétől, a házasság stabilitásától, a nők érzelmi biztonságától, a gyermek utáni vágy erejétől, a család értékrendjétől, a jövő egzisztenciális biztonságától, valamint az anya munkavállalásától és teherbírásától függ.

Érdemes végigtekinteni, milyen okok játszanak szerepet az anyaság értékvesztésében.

Hit- és erkölcsrombolás

Istentagadó világban élünk, az ember letaszította trónjáról Istent, és önmagát állította a helyére. Az emberek évszázadokon keresztül hittek Isten létezésében, tudták, hogy ő teremtette ezt a világot, az övé minden hatalom mennyen és földön, akinek mindenki elszámolással tartozik. Volt egy abszolút igazság és egy kiforrott etika, amelyet az emberek követtek.

Az ember gondolkodását, magatartását a hit és az erkölcsi szabályok vezérlik. Régen a hívő ember számára Isten parancsa szent volt, gyermekeit Isten áldásának tekintette, és a legszegényebb családban is annyi gyermek született, amennyit Isten adott – nem pedig annyi, amennyit „vállaltak”. A hívő ember hisz a Gondviselésben, hisz a jövőben, hisz abban, hogy gyermekeit fel tudja nevelni, ezért nem lesz tevékeny részese az önpusztításnak sem méhen belül, sem azon kívül. Az ateizmus kifosztotta az embert: elvette a hit biztonságát, elvette a minden értelmet felülhaladó békességet, a bűnbocsánat üdvösségét és az örök élet reményét.

Pótolhatja-e önmagában a családtámogatás az istenhit hiányát, biztonságát, erejét és a tízparancsolat erkölcsi rendjét? A hit és az erkölcsi megújulás, a keresztény egyházak társadalmi tevékenységének, befolyásolásának növelése nem volna éppen olyan fontos, mint az anyagi támogatás?

A család leértékelődése

Az emberi társadalom szervezetének alapegysége a család. Ha a sejtek tönkremennek, a szervezet is elpusztul. A család és a társadalom egészsége kölcsönösen feltételezi egymást. Csak tiszta és jó családokból épülhet fel jó társadalom, elszigetelt, gyökértelen elemekből sohasem. Csak a jó család taníthatja meg a gyermekeket a jóra, az állam sohasem. A család a szülők értékrendje, hagyományai, szokásai és magatartása alapján a közvetett szocializáció legfőbb színtere. Ez a legkisebb közösség egyúttal modell, amely követendő példát nyújt, mert a gyermekek majdani, saját családja az átélt mintára fog hasonlítani. Ha ez a közösség sérül, a torz modell adódik tovább, mert nem csak az arcvonások, a családi bűnök is öröklődnek.

Az ateizmus, a liberalizmus és az individualizmus erősödése elősegítette a házasság és a család szerepének leértékelődését. A háború után alkotott családjogi törvény megteremtette a válás jogi feltételeit, és ezzel lehetővé tette a holtomiglan-holtodiglan házasság felbontását. A házasság intézményének a válságát az erkölcsi hanyatlás, a szabad szerelem és az abortusz liberalizálása fokozatosan elmélyítette. A korábbi normákat lerombolták: a család nem szent, a család hosszú távú érdekeit biztosító hűséget a pillanatnak élő hűtlenség váltotta fel. A felelősségvállalással járó, holtig tartó házasság helyére bármikor felbontható, rövid életű, egymást követő monogám együttélés és korlátlan nemi szabadosság lépett. Pedig a társadalom ellenálló képessége elsősorban a család, a társadalom legfőbb önvédelmi egységének a szilárdságán múlik.

Az értékrend torzulásai

Értéknek nevezzük mindazt, ami fontos, ami szükséges, ami gondolkodásun­kat, magatartásunkat, vágyainkat, cselekedeteinket irányítja. Az értékrend: az emberi cselekvést szabályozó elvek és eszmék hierarchiája. A hagyományos, keresz­tény értékrend – Isten, haza, család – magában foglalja Isten parancsainak követését, a nemzeti, közösségi értékek tiszteletben tartását és a család, a gyermekek jövőjét szolgáló, hosszú távú érdekek szerint történő cselekvést.

Amikor a régi rendet végképp eltörölték, az új értékek alapja a modern ateizmus lett, amely szerint a világmindenséget teremtő, élő Isten nem létezik. Ha az ember lelkében Isten helyét önmaga, a hazáét a környezet, a családét az egyén elsődlegessége foglalja el, a legfőbb parancsok helyére a „szeresd önmagadat” eszmeisége épül, akkor az embert semmi sem tartja vissza a magzatgyilkosságtól.

Ha nem Isten áll az értékrend csúcsán, akkor minden megengedett. Ha a tisztesség és a becsület nem érték, az egyén megvásárolható, és a közéletet átitatja a becstelenség. Ha az igazság nem érték, szemrebbenés nélkül lehet hazudni, és el lehet tűrni az igazságszolgáltatás megcsúfolását. Ha a nemzet nem érték, idegen hatalmak zsoldjába lehet szegődni. Ha a hűség nem érték, a házastársat el lehet hagyni, ha a család nem érték, a házasságot fel lehet bontani, vagy meg sem kell kötni. Ha az emberi élet nem érték, akkor meg lehet rövidíteni, és a gyermek­áldást a vödörbe lehet takarítani.

A nők átnevelése

A teremtés óta semmi nem változott, a Gonosz megkísérti az embert, az ember elbukik és bűnhődik. A modern világban a női egyenjogúság és felszabadítás almáival a Sátán ugyanúgy rászedte a nőket, mint egykor, és ugyanúgy megszerezte az együttműködésüket. A hazug állítással, miszerint a nők a nemek közötti konkurenciaharcban hátrányban vannak, a nőket a férfiak ellen uszították. A férfiak és a nők ugyanis nem vetélytársak, hanem különböző feladatot ellátó szövetségesek. „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) A magyar nyelv gyönyörűen fogalmazza meg ezt az egységet, az asszony a férfi fele-sége, tehát ketten együtt alkotnak egy egészet. Ennek az egységnek közös célja a gyermek. Ezt az egységet bomlasztja a liberalizmus az önmegvalósítás maszlagával és a feminizmus a férfiak és a nők szembefordításával.

A női egyenjogúság széles körű értelmezése ütközik a természettel, a nők biológiai hivatásával. Nyilvánvaló, hogy a nők jogi egyenlősége, elméleti esélyegyenlősége kimondható, de tényleges megvalósítása objektív akadályokba ütközik. A munkavállalás területén a nők férfiakhoz viszonyított „hátrányos helyzete” az életből fakad, és a férfiakéval azonos, egyenlő esélyeket követelni a nők számára lehetséges, de értelmetlen. A nőknek más a feladatuk: ki kell hordaniuk, világra kell hozniuk, szoptatniuk kell és fel kell nevelniük gyermekeiket. Az alapvető baj éppen az, hogy a nőknek legfontosabb hivatásuk, az anyaság betöltésére csak korlátozott lehetőségük van. Tőlük nem azt kellene elvárni, mint a férfiaktól, hanem női és anyai mivoltukban a legtöbbet, a legmagasabb minőséget, mert tőlük függ a család, a nemzet jövője.

A természettudományok fejlődése az emancipáció segítségére sietett, mert lehetővé tette a születésszabályozást. A fogamzásgátló tabletták és az abortusz liberalizálása együtt megnyitotta a sorompót a nők szexuális szabadsága előtt, az előtt, hogy a nő megtagadja Istentől nyert hivatását, és felszabadítsa magát a „természet igája” alól. A természetbe való durva és veszélyes beavatkozással az anyai tevékenységet sikerült visszaszorítani: a termékenység Európa-szerte házaspáronként kettő alatti értékre, a szoptatási idő néhány hónapra csökkent, és ma már kampány folyik a genderideológia és a végleges sterilizáció érdekében.

A főállású anyaság megadhatná a nőknek a család és munkavállalás közti választás lehetőségét, ezáltal növelné a családtámogatási rendszer hatékonyságát.

A „magzatvédelem” következményei

Hazánkban 1956 óta kormányrendelet, 1992 óta pedig a parlament által szentesített törvény biztosítja a művi terhességmegszakítás szabadságát. A két világháború, az 1956-os megtorlás és kivándorlás 2,5 milliós együttes vesztesége eltörpül az 1956 óta végzett közel hétmillió abortuszéhoz képest!

A terhességmegszakítások évenkénti száma csökkenő tendenciát mutat, de a családtámogatások ellenére még mindig 25 ezer körül mozog, és igen magas a magzati halálozások száma is. 2019-ben az élve születések száma 89 200, a halálozások száma 129 600, az abortuszoké 25 800, a magzati halálozásé 16 500 volt. A magzati veszteség együttesen: 42 300 volt! Ha abortusz helyett az édesanyák megszülnék megfogant gyermeküket, és a magzati halálozások (vetélések, koraszülések stb.) száma jelentősen csökkenne, a népesség szaporodása és fogyása közel egyensúlyba kerülne.

Bár az embergyilkosságot Isten parancsa határozottan tiltja, és a földi törvény is szigorúan bünteti, a magzatgyilkosságot a jog mégis megengedhetőnek tartja. A lényeget elfedő, hamis indoklás az, hogy a törvény „a magzat életjoga és az anya önrendelkezési joga” közötti kompromisszumot fejezi ki, mivel a jogalkotás bizonyos korlátozásokkal (indikációs és időbeli) kozmetikázza a legalizált abortuszt. Lehet-e fontosabb az önrendelkezés, mint az élet? Lehet-e kompromisszum bárki számára a halál?

Bár az Alkotmánybíróság újabb határozata (1998. IX. 23.) lehetővé tette volna a magzati élet védelme érdekében a törvény módosítását, 2000-ben a Ház mégis a törvény további liberalizálását fogadta el. Ebben a határozatban az szerepel, hogy „a jogrend büntetőjogon kívüli megfontolások alapján csupán megtűri a társadalomra veszélyes és káros cselekményt”. Ha az abortusz „veszélyes és káros cselekmény”, a jogrend miért tűri meg? Milyen megfontolások szólhatnak a magzatgyilkosság megtűrése mellett? A törvényhozás miért nem tudja érvényesíteni a magzat életjogát?

A családtámogatásra a jövőt építő házaspároknak, a házasságot tervező fiataloknak elengedhetetlen szükségük van. De megoldja-e az anyagi segítség a válsághelyzeteket, megelőzi-e a művi terhességmegszakítások sokaságát? A liberális magzatvédelmi törvény módosítása nem volna időszerű? Nem volna ideje Istent rehabilitálni?

A szerző az orvostudományok kandidátusa.