– Önt elsősorban színészként ismerik, és kevesen tudják, hogy világjáró utazó, aki barátaival a magyarság eredetét kutatja.

– Csak szerényen a szavakkal. Németh Lászlót idézném: „Először ember vagyok, és csak utána magyar!” Ki számít magyarnak? Erről írtam „Az én hazám” című versemben: „A nemzetem sose nézte, ki honnan jött, s mi a vére, / Nem nézte a származásod, csak hogy mi tett uraságod! / Magyar Kapisztrán Szent János, tours-i püspök, Szent Márton, / ezért magyar Bem tábornok, s az Aradi Tizenhárom! / De brigadéros Ocskay nem magyar! Sem Károlyi, / s áruló utódai!” Magyarnak lenni nem vér vagy származás, hanem lélekminőség kérdése. A magyar nép soha nem volt pogány, a monofita vallást követtük. A pogány szó a latin paganusból ered, ami birodalmon kívülit jelent. Nem azt, hogy hitetlen, hanem azt, hogy nem tartozik bele a birodalom bűvkörébe. A magyarok monofita vallása elismerte ugyan a Szentháromságot, de a Fiút nem emberi, hanem isteni természetűnek tekintette. Ezért átkozott ki minket az egyház. Koppány sem pravoszláv volt, és ő ugyanazt a kereszténységet vette fel, mint Szent István. Ráadásul abban az évben még ketten kapták meg a Stephanus nevet, Gyula és Géza fejedelem. Géza szintén Rex volt, nem tudom miért hívjuk fejedelemnek. Sokat tanulmányozom az ezzel kapcsolatos írásokat, főleg Csomor Lajost, a Tárih Üngürüszt, vagy dr. Varga Tibort. Véget kell venni a szándékos történelemhamisításnak, mert amíg nem tudjuk honnan jöttünk, addig nem tudjuk, hol vagyunk. Egy totálisan lebutított országban élünk. Félrevezetik, elterelik az emberek gondolatait, majd el is altatnak bennünket, hogy ne vegyük észre, mi zajlik az országban. Az ősi népektől, akiknek a tudását már elfelejtettük, nagyon sokat tanulhatunk. Például a székelyektől, vagy éppen az indiánoktól, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Hamarosan újra útra kelek, Bolíviába, fel a hegyekbe, az indiánok közé. Történt nemrég, hogy egy bolíviai barátommal elkezdtünk beszélgetni spanyolul, és kis idő múlva azt vettem észre, hogy nem spanyolul, hanem magyarul beszélünk. Megkérdeztem, hol tanult meg magyarul. Azt mondta, a dédszüleivel, fent a hegyekben is így beszélgetett. Móricz János kutatásai is arról szólnak, hogy Ecuadorban vannak indián törzsek, amelyek magyarul beszélnek. Ezért megyünk oda hamarosan pár barátommal. A világban nem csak tizenötmillió magyar él.

– Tudna még példát mondani a szándékos történelemhamisításra?

– Trefort Ágoston, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke felhívta mindenki figyelmét, hogy aki nem a finnugor elméletet támogatja, annak nem adnak állami támogatást. Megszüntették a keleti származástanunkat. Természetesen nagyon szeretjük a finn népet, de mi nem tartozunk közéjük. Másrészt hazánkat mindig kelet-európai országként emlegetik, miközben Közép-Európában vagyunk, Európa szívében. A történelemhamisítás folyamatosan és tudatosan zajlik. A jelenlegi kormány sokat hivatkozik a harmadik köztáraságra, pedig ez nem a harmadik. Az 1848–49-es szabadságharc idején volt az első, 1918-ban a Népköztársaság volt a második, majd a Tanácsköztársaság a harmadik. 1949-ben volt az ötödik, majd 1956-ban volt egy rövid életű köztársaságunk, és csak ezután jött az 1989-ben kikiáltott köztársaság. A mai rendszer legitimitásával alapvető probléma van. Egyrészt katonai megszállás alatt nem szokás köztársaságot kikiáltani, másrészt a jelenlegi alkotmányban benne van, hogy „ideiglenes alkotmány”. Van egy Szent Korona-tanon alapuló történelmi alkotmányunk, amely egészen a vérszerződésig nyúlik vissza. Sajnos ma már egyre kevésbé olvasnak az emberek, ezért szeretnék egy digitalizált hangoskönyvet készíteni történelmi alkotmányunk jogi hátteréről. Ha már könyvet nem vesznek kézbe az emberek, lehet, hogy az autóban ülve többen meghallgatnák.

– Azt nyilatkozta 2002-ben, hogy tíz év múlva visszatérhetünk a Szent Korona eszmeiségéhez. Nem volt túl optimista?

– A Rapülők zenekar egyik dalszövege szerint „művirágot ad a művilág.” Most ebben élünk. Viszont van egy jó hírem. Ez a világ már a végét járja. Sok okos ember mondja, hogy a globalizmusnak nem lehet ellenállni. Örömhírem nekik, hogy nem is kell, mert önmagától is meg fog szűnni. Vajon akik a globalizmust hirdetik, azoknak feltűnt-e, hogy most vannak születőben a nemzetállamok? Mostanában sokat halljuk, hogy 2012-ben itt a világvége. Ezt mondják a különböző jóslatok is: a maják jóslata, a nyirkai jóslat, Pio atya jóslatai, a nepáli papok jóslatai, és a dalai láma üzenete is. Persze a világvégét nem szó szerint kell értenünk. A virtuális pénzzel a finánctőke már az utolsókat rúgja. Vissza kell, és vissza is fogunk térni a gyökerekig, a tiszta, ősi világba. Mindig vissza kell térnünk a gyökerekhez, hogy valami újat teremthessünk. Egyébként a válság, amiben most élünk, még nem az igazi válság. Ez még csak „Előjáték a Lear Királyhoz”, valaminek a kezdete. Pedig a válság már az élet minden területén ott van. Például a családokban is, ahol az ember a saját szüleit, gyermekeit vagy nagyszüleit nyűgnek és tehernek érzi. Ha az igazi válság bekövetkezik, akkor lesz majd értéke annak, hogy egy családban három generáció együtt él. Nemcsak vasárnaponként, vagy karácsonykor, amikor egy kis időre együtt vagyunk, hanem amikor egy egész életet együtt töltünk. Mikor Kubában voltam, meghatott, hogy ott a család beköltözik a kórházba, ahol a családtagja haldoklik. Hogy a szerette még halálában se legyen egyedül.

– Gyerekként mi szeretett volna lenni?

– Keresztapám hatására, aki Sitkén volt plébános, sokáig pap akartam lenni. Később építészmérnök. Tulajdonképpen a mérnöki álmom részben megvalósult, mert a Hilton statikáján tizennyolc évesen dolgoztam. Tizenkét éves koromban volt egy dackorszakom. Amikor édesapám megkérdezte, hogy „fiam, mégis kivel vagy hajlandó szóba állni?”, azt válaszoltam: „Egy ilyen ember van, Latinovits Zoltán.” Zoli bácsi azt mondta, először legyen egy tisztességes polgári foglalkozásom, szerezzek építész diplomát, és ha úgy alakul az életem, később még lehetek színész. Emlékszem, egyszer felhívott, hogy találkozzunk az Állatkertben. Leültünk a fekete párduc ketrece elé, és négy órán keresztül ültünk néma csendben, bámultuk a párducot. Később, már színész koromban, a Veszprémi Színházban játszottam Almaviva grófot, a Figaro házasságából. A darabot a kaposvári színház rendezője is megnézte, aki később elmondta, hogy semmire nem emlékszik az előadásból, csak arra, hogy bejövök a színpadra, és úgy vetődöm az ágy alá, mint egy fekete párduc.

– Ezek szerint nem édesapja, Sinkovits Imre hatására lett színész?

– Nem, ő kifejezetten tiltott a színészettől. Ezt sok mindennel indokolta, de az igazi ok az lehetett, hogy féltett engem. Kilenc évembe telt, amíg ismét felfedeztem őt. Megéltem, milyen csodás az, amikor az ember rátalál az édesapjára, és nem az édesapját találja meg, hanem a legjobb barátját és kollégáját, és utána esték százait vele együtt tölti. Volt egy közös, önálló estünk. Édesapám egyik bölcs mondása volt, hogy az élet nagyon egyszerű, de mire erre rádöbbenünk, addigra már régen túlkomplikáltuk. Érdekes módon nekem mindig azok voltak a barátaim, akik mások számára nehéz emberek voltak. Például Kálmán György, Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Bubik István, Bessenyei Ferenc, Szakácsi Sándor. Ha van, akitől irtózom, az a simulékony jellemű ember, aki mindenkinek meg akar felelni. Az ember csak az Úristennek, és ezáltal önmagának akarjon megfelelni. Sokan mondják azt, hogy „Isten a szívemben él.” Ez óriási tévedés. Nem ő él a szívünkben, hanem mi élünk Isten szívében.

– Hogyan élte meg a rendszerváltozást?

– Elég aktívan. Amikor megkezdődtek a Bős-Nagymaros elleni tüntetések, az Országháznál, négyszázezer ember előtt olvastam fel egy petíciót. Majd 1989. március 15-én a Petőfi szobornál elszavaltam a Nemzeti Dalt. Édesapám nagyon aggódott értem. Akkor azt hittem, eljön az igazság országa, a mi országunk. Erre még várnunk kell, de született optimista vagyok. Belőlem a remény hal ki utoljára. 2002-ben, az MSZP választási győzelme után barátaimmal megalapítottuk a Magyar Megújulásért, Megmaradásért és Megtisztulásért Mozgalmat. Alig bontottunk zászlót, megjelentek a beépített emberek. Azóta mozgalmakban, szervezetekben, pártokban nem tudok gondolkodni. Csak Istenben, nemzetben és az egyes emberben.

– Milyennek kell lennie egy Nemzeti Színháznak?

– A Nemzeti Színháznak nem az lenne a feladata, hogy modern legyen, hanem hogy rendszeresen játssza nemzeti drámáinkat, amelyeknek egyáltalán nem vagyunk szűkében. Például a Segítsd a királyt, Ratkó József drámáját sehol nem játsszák, pedig micsoda filozófia van benne. Ha egy népnek a világon akkora történelme lenne, mint a magyarságnak, akkor egy húsz éven át tartó szappanoperában adnák minden este. És az is igaz, ha a francia forradalomról egy gúnyolódó filmet csinálnának, másnap kitörne a francia parasztlázadás. Nem hinném, hogy Magyarországon kívül ilyet bárhol a világon meg lehetne tenni.

– Milyen országban szeretne élni?

– Ahol értékek, és nem érdekek iránt vannak elkötelezve az emberek. Amikor tudjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, és hol vagyunk. Engem mindig maga az út érdekel, hogy az út során hogyan alakulunk át. Nem szenvedni jöttünk a földre, hanem hogy jól érezzük magunkat, de a feladatot teljesíteni kell, és az úton végig kell menni. Persze a cél, az Isteni Terv beteljesítése. Nálunk a legtöbb ember az „én”-nel kezdi a mondatot. Szeretném, ha azzal kezdenénk, hogy „te”. Vagy „mi”. Vagy a „nemzet”.

Lass Gábor