Az őskorban a Kárpát-medence több szempontból is „előrefutást” mutatott Európa többi részéhez képest – ahogy az az előző részből kiderült.

De vajon mit tudunk azokról, akik sok-sok évezreddel ezelőtt Közép-Európát lakták? A válaszért forduljunk először a modern természettudományokhoz.

A molekuláris biológia és biotechnológia fejlődésének köszönhetően egyre több olyan eredmény került napvilágra, amelyek más megvilágításba helyezték az addigi elképzeléseket a Kárpát-medence, illetve Európa jelenkori lakóinak őseiről.

Nem egy tudományos vizsgálat zárul azzal a megállapítással, hogy a Kárpát-medencei népesség felmenői nem az újkőkori, hanem az őskőkori csoportokból származtathatók, pontosabban a népesség mintegy nyolcvan százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség húsz százaléka származtatható.

Magyarul, a mai népesség döntő többsége az őskőkori ősöktől származik, tehát hosszú évezredeken generációkról generációkra ugyanazok lakták a vidéket. Gyakorlatilag ugyanerre a következtetésre jutott Jerzy Woszczyk lengyel szerológus is már évtizedekkel ezelőtt az úgynevezett haptoglobin szisztéma vizsgálata során: a Kárpát-medence mai lakói Európa őslakóinak leszármazottai.

Az antropológiai vizsgálatok is a fentieket erősítik meg: Evan Hadingham a Harvard egyetem embertantanára szerint a Kárpát-medence bizonyíthatóan folyamatos, békés életteret biztosított az itt élőknek, Közép-Európa embere minden más behatástól mentesen, önmagából kiindulva érte el az embertani és műveltségi fejlődés magasabb fokát.

Kiszely István szerint is a történelmi Magyarország őskőkori lakosságának leszármazottai folyamatosan lakták a vidéket, jelenlétük évezredeken át folyamatosan kimutatható.

2000-ben a világ egyik legautentikusabb folyóiratában, az Egyesült Államokban megjelenő Science-ben Semino és tizenhat genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé, amelyben kiterjedt összehasonlító populációgenetikai vizsgálataik alapján állást foglaltak az európai népek, így a magyarok genetikai rokonsági kapcsolatairól.

Megállapításaik megdöbbenthették azokat a történészeket, akik szerint a magyarok Árpádékkal „véletlenül estek be a Kárpát-medencébe, mert gyorsabban lovagoltak, mint az őket üldözők”… Nos, a genetikusok szerint a magyar nép ősei 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europoid őstelepesek között voltak, valamint a magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban elhatárolható népessége! Ez a tudósoktól származó kollektív állásfoglalás gyakorlatilag a magyarság őseurópai származását ismeri el, ami persze ellentmond a finnugor származáselméletnek. Az említett tudósok szerint mi őshonosak vagyunk a Kárpát-medencében!

Közelítsünk más oldalról a kérdéshez. Nézzük, mire jutunk, ha a nyelvünk oldaláról vizsgálódunk. Először is fel kell tennünk a kérdést: milyen nyelven, nyelveken beszéltek az őskori Európában? Egyelőre csak abban lehetünk biztosak, milyenen nem, ugyanis nem találni bizonyítható nyomát a mai Nyugat-Európában beszélt, úgynevezett indoeurópai nyelveknek a Kr. e. 2000 előtti Európában.

E nyelvek ma ismert formája csak a III–IV. század körül kezdett kialakulni, és fejlődésük a X. század után fejeződött be. Mivel valamilyen nyelven csak beszéltek előttük is, léteznie kellett valami másnak is, amit a szakkönyvek egyszerűen „latin előttinek” vagy „indoeurópai előttinek” neveznek. Egy ilyen létét támasztja alá az is, hogy Európa nyugati részében a legrégebbi helynevek a jelenleg beszélt angolszász nyelvekből nem magyarázhatók, ugyanis e nevekben olyan szavak, jelzők és képzők szerepelnek, amelyek egy egészen más nyelv sajátságai – tartja a szakember.

De mi lehet ez a másik? A válaszhoz nézzük, mit tudunk a nyelvek osztályozásáról. Ez meglehetősen bonyolult, és a nyelvészek korántsem egységesek, több kérdésben sem. Ebben azonban egyetértenek: a nyelveknek nyelvtani formájukat tekintve három csoportját különböztetik meg.

Az elsőbe tartoznak az úgynevezett szigetelő (izoláló) nyelvek. Ilyen például a kínai.

A másodikba a hajlító (flektáló vagy fuzionáló) nyelvek. A mai nyugat-európai nyelvek többsége ebbe a családba tartozik, valamint a szláv nyelveket is ide sorolják.

A harmadik csoportba tartoznak a ragozó (agglutináló) nyelvek. Ilyen például a magyar, a török, a baszk, a sumir.

Mindezek ismeretében képzeletben pillantsunk most rá Európa nyelvi térképére. Érdekes dolgot tapasztalunk: gyakorlatilag az egész kontinens a hajlító csoportba tartozó nyelvek valamelyikén beszél (Nyugat-Európában többnyire az indoeurópaiak egyikén, a kontinens keleti részén pedig szláv nyelveken), és mint egy nyelvi sziget emelkedik ki a Kárpát-medence, ahol ragozó nyelvűek élnek.

A magyar tehát eléggé különös módon egymagában áll Európa közepén, a másik csoportba tartozó nyelvek tengerében! Vajon mi ennek az oka? A válaszhoz csak a logikánkra hagyatkozhatunk, hiszen az őskorból nyilvánvalóan nem állnak rendelkezésre magnófelvételek. Fel kell tennünk a kérdést: talán csak nem azért nem tudott a hajlító nyelvek valamelyike gyökeret verni a Kárpát-medencében, mert amikor ezek megjelentek Európában, akkor e vidéken már évezredek óta laktak és beszéltek valamilyen nyelven?

G. S. Krantz amerikai antropológus pontosan ezt állítja. Szerinte az összes helyben maradó európai nyelv közül a magyar a legrégibb, ő az átmeneti kőkorszakból származónak tartja. Könyve magyar fordításában ugyan módosítja ezt (ki tudja, miért), de még így is Európában a legrégibbnek, tízezer évesnek mondja.

Krantz szerint a Kárpát-medence őskorban beszélt nyelve ugyanaz, mint amit a X. századtól magyarnak nevezünk. A „hivatalos” elmélet szerint viszont a magyar nyelv az árpádi bejövetellel érkezett a Kárpát-medencébe. Ez azonban képtelenség. Az ellenmondás feloldásához gondolkodjunk el a következőkön. A IX. századi Kárpát-medence lakosságát egymillióra teszik, Árpád népét mintegy százezerre. Krantz szerint lehetetlenség, hogy a magyar nyelv csak Árpádékkal érkezett ide, ugyanis az itt élő többség nem vehette át a nagyságrenddel kisebb létszámú „honfoglalók” nyelvét. Akár uralja, akár szolgálja a kisebbség mindig átveszi a többség nyelvét. Erre mondta László Gyula professzor, hogy az avarok vagy magyarul beszéltek, vagy mi most mind avarul beszélünk.

Lehetetlen, hogy a IX. században egy olyan jól benépesült mezőgazdasági vidéken, mint a Kárpát-medence, nyelvcsere történt volna. Mindebből következik, hogy Árpádék a Kárpát-medencébe érkezve hasonló nyelven beszélőket találtak. Krantz felvetése megalapozottabbnak tűnik, ha tudjuk, több kutató úgy látja, évezredekkel ezelőtt a hatalmas újkőkori kultúrkörben – amely a Kárpát-medencétől Mezopotámián át Belső-Ázsiáig terjedt – egy nyelvet beszéltek.

Gordon Childe is több helyen hangsúlyozza, hogy a neolitikum embere egy nyelven beszélt. A nyelvészek egy része szerint létezhetett valamikor egy ősnyelv, amiből az évezredek folyamán – a családfák elágazásaihoz hasonlóan – újabb és újabb nyelvek jöttek létre, amelyekben azonban nyilvánvalóan fellelhető az ősnyelv több sajátossága is. Ezen elmélet szerint Európa és részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett makronyelvcsaládot alkotnak, az ebbe tartozó nyelvcsaládok pedig egy ősi nyelvből származnak.

Vajon milyen lehetett ez az ősi nyelv? A szakemberek egy része szerint az őskori nyelvcsoportokat rekonstruálni lehet a belőlük később kialakult, leszármazott nyelvek alapján. Érdekes módon, ha néhány ma még ismert, régen beszélt nyelvet nézünk, azt látjuk, ragozók voltak és a magyarhoz valamiképpen hasonlítottak.

Kezdjük a szankszrittal, India ősi nyelvével, amely egy szakember szerint korai formájában erősen ragozó volt. Kőrösi Csoma Sándor írta: „…ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között”.

Folytassuk a szintén ragozó baszkkal! Hancock szerint az európai ősnyelv nyomai a baszkoknál – akik saját állításuk szerint tizenötezer éve élnek a Pireneusok nyugati felén – lelhetők fel (a magyart nem vizsgálta), szerinte az ősi Európának e csoportba tartozó nyelvet kellett beszélnie. Ha megvizsgáljuk a baszk nyelvet a mondattana alapján, azt látjuk, hogy a magyarral való rokonsága nagymértékű.

Mi a helyzet a sumirral? Ragozó nyelv. Gosztonyi a Sorbonne tanára volt, aki egész életét a sumir nyelv tanulmányozásával töltötte. Könyvében felsorol körülbelül ezer szót, amelyek hangtanilag és jelentésben a mai magyar nyelvvel hetven százalékos egyezést mutatnak. Műve tartalmaz egy sumérral való nyelvtani egyezésekről készített táblázatot. Eszerint a sumér nyelvtan 53 jellemzője közül a magyar 51-et, a török nyelvek 29-et, és például a finnugor nyelvek 21-et tartalmaznak.

Bobula Ida pedig megállapította, hogy az ismert szótövekből származtatható magyar szavak és nevek száma több, mint kétezer, így több mint elég a rokonság bizonyításhoz. Krantz szerint a magyar és a sumir nyelv hasonlósága abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.

Tegyük fel a kérdést, a magyar nyelv valóban olyan ősi lenne? Úgy tűnik, igen, legalábbis ezt bizonyítja a Sorbonne egyik vizsgálata, amely szerint szókészletünk 68 százaléka őselem; a türkben ez 26, a tibetiben és a szankszritban 9, és például az angolban 4 százalék. (Talán igaza lehet Jókai Mórnak, aki szerint „a magyarok nyelve mindig magyar volt.”)

Mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy az újkőkor nyelve ragozó volt. Tény továbbá, hogy más nyelvekkel összehasonlítva, a magyar erős állandóságot mutat, így gyaníthatjuk, hogy nem állhatott messze a ma ismert formájától. Mindez pedig választ adna arra a kérdésre is, hogy az elmúlt évezredek során miért csak a szkítáknak, a hunoknak, az avaroknak, majd Árpád magyarjainak sikerült tartósan megtelepedniük a Kárpát-medencében? Csak nem azért, mert az említett népek egymás leszármazottainak, rokonainak tekintették magukat – amint azt krónikáink pontosan le is írják –, értették egymás nyelvét? Vajon az említetteken kívül van-e valami más is, ami alátámasztja ősiségünket? Igen, van.

Az újkőkor hitének középpontjában a női szakralitás állt. Sokak szerint az Anyaistennő korszaka egyet jelentett az Aranykorral, amikor még tökéletes harmóniában éltünk a természettel, a Szent Univerzummal; a béke és a jólét jellemezte ezt az időszakot. A paleolitikum, de főképp a neolitikum idejéből tízezrével kerültek elő istennő szobrocskák az egész újkőkori kultúrkörből, a Kárpát-medencében is nyakban viselhető anyaszobrokra bukkantak a Kr. e. 7000–8000 körüli időkből.

Gimbutas szerint a Kárpát-medencei Istennő-kultusz őshonos, és olyan ősiségbe vezet, amely évezredekkel megelőzi a mai egyistenhitű vallások kialakulását. Nos, ez a sok ezer éves hagyomány máig él a néphitben a Boldogasszony képében, ráadásul a sumir Inanna, illetve Bau istennő és a magyar Boldogasszony szerepe között olyan hasonlóságok vannak, amelyeket nehéz a véletlennel magyarázni (nyelvtanunk pedig ezt azzal igazolja vissza, hogy az európai nyelvektől eltérően nem tesz különbséget a nemek között – a szerk.).

Ősiségünknek van még egy fontos bizonyítéka, a pentatónia. Szabolcsi Bence kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy a pentatónia mindig magaskultúrát jelent. Szerinte a legrégebbi műveltségek helyszíne szinte megegyezik a legrégebbi pentaton kultúrák elterjedési területével. A pentatónia elterjedése alapján megállapítja, hogy „az emberiség első kultúrái szinte láncba fonódva, majdnem egy időben jelennek meg”. Lehetségesnek tartja továbbá, hogy közel egyidejű feltűnésük egy ismeretlen anyaország létére utal. A magyar népzenére a pentatónia jellemző.

Ha összefoglaljuk az eddigieket, arra a következtetésre kell jutnunk, még ha ez ellentétben is áll az aktuális tudományos megállapításokkal, hogy a mai Kárpát-medencei lakosság ősei évezredek óta lakták e vidéket, a kontinens legtöbb népe előtt mi már itt voltunk. Elsőként itthon, Európában.

Bunyevácz Zsuzsa