2002. április 29-én londoni otthonában készült a felvétel a tolószékben ülő, gyógyíthatatlan izomsorvadásban szenvedő, magatehetetlen brit Diane Prettyről, aki a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) fordult az eutanáziáról szóló kérelmével. Az Európa Tanács legfelsőbb jogi fóruma egyhangú határozattal utasította el az asszony azon kérését, hogy férje halálba segíthesse.

Kmetty Ildikó ügyvédnő és Takács Albert jelenlegi ombudsmanhelyettes először 1993-ban fordult az Alkotmánybírósághoz az eutanáziáról szóló beadvánnyal. A kegyes halál kérdése akkoriban egy gyógyíthatatlan beteg kislány esete miatt kapott nagy sajtónyilvánosságot, akit édesanyja a fürdőkádba fojtott. Akkor az anyát a Legfelsőbb Bíróság emberölésért végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte. Azóta több, a kegyes halállal kapcsolatos bírói döntés is született. Magyarországon a Fekete Angyalként ismert Faludi Tímeát 9 év börtönbüntetésre ítélték, az osztrák bíróság pedig életfogytig tartó szabadságvesztést szabott ki két ápolónőre, akiket 42 ember megölésével vádoltak. A strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság is nemet mondott az eutanáziára. Egy 43 éves, tolószékbe kényszerült és fejtől lefelé megbénult asszony keresetében azt kérte az unió bíróságától, hogy betegsége előrehaladott állapotára való tekintettel engedélyezze számára az eutanáziát. A bíróság azonban tavaly áprilisban úgy döntött, hogy a brit asszony nem kérheti a férjét arra, hogy a halálba segítse. Nagy-Britanniában egyébként a halálba segítés 14 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Az Európai Unióban csak Hollandiában és Belgiumban engedélyezett az eutanázia. A belga törvény szerint minden nagykorú józan ítélőképessége birtokában kérheti orvosától életfolyamatainak szándékos leállítását, ha olyan gyógyíthatatlan betegsége van, amelytől állandó és elviselhetetlen testi és lelki fájdalmakban szenved. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ember nemcsak a betegség végső szakaszában, hanem a korábbi stádiumban is kérheti orvosától az aktív beavatkozást. Ebben az esetben a kezelőorvosnak ki kell kérnie egy pszichiáter vagy egy saját szakmabeli orvos véleményét is, és a beteg kívánságának teljesítéséig legalább egy hónap gondolkodási időnek kell eltelnie.

A nem uniótag Svájcban és Észtországban eltűrik az eutanáziában való közreműködést. Dániában tiltják ugyan az aktív eutanáziát, a betegnek azonban jogában áll leállíttatni a kezeléseket. Norvégiában, Svédországban, Franciaországban, Görögországban és Törökországban az eutanázia bármilyen formája bűncselekmény.

A halál civilizációja

Az eutanázia nem jogi fogalom. Ez olyannyira igaz, hogy hiába is keresnénk a kifejezést, jogszabályaink nem használják. Maga az euthanasia szó a görög mitológiából ered, Thanatosz, az éjszaka istennőjének egyik fia, a Halál megtestesítője volt, az eu pedig görögül jót, könnyűt jelent, így az eutanáziát könnyű vagy jó halálnak fordítjuk. A Legfelsőbb Bíróság a 11 éves kislányát a fürdőkádba fojtó anya büntetőügyében kimondta, hogy az eutanázia csak az orvos-beteg kapcsolatában értendő, más személy – például hozzátartozó – esetében nem értelmezhető a halálba segítés fogalma, ez nem eutanáziának, hanem emberölésnek számít.

A szakirodalom megkülönbözteti az aktív és a passzív eutanázia fogalmát. Az aktív eutanázia esetén a halál aktív beavatkozás eredménye, például az orvos egy olyan szert ad be a betegnek, amely a halálát okozza. Ezt a formát kevés kivételtől eltekintve a jogállamok világszerte gyilkosságnak tekintik és büntetik.

Más a helyzet a passzív eutanáziával, amit halni hagyásnak is szoktak nevezni. Ilyenkor a halál az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás elmaradása miatt áll be. Ezt a kérdést az államok törvényei az orvos-beteg kapcsolatában szabályozzák, és elsősorban orvos szakmai kérdésnek tekintik. Ma eutanázia alatt elsősorban az aktív eutanáziát értjük, ez a forma az, amiről heves vitákat folytatnak a szakemberek évek óta.

Lábady Tamás volt alkotmánybíró elmondta, hogy a modern demokráciákban, a szekularizált, neoliberális világban az aktív eutanázia jelenti az alapvetően jogi és alkotmányos kérdést. A modern jogok az úgynevezett aktív eutanázia kérdéskörére koncentrálnak. Meggyőződése szerint a passzív eutanázia alapvetően nem jogi, hanem orvosetikai kérdés. A magas szintű etikai alapokon álló orvos el tudja dönteni ugyanis, hogy valakit mesterséges úton életben tartson, például gépi lélegeztetéssel a szívműködés és a vérkeringés fenntartásával vagy pedig lehet hagyni, hogy a halál természetes folyamata bekövetkezzen.

A volt alkotmánybíró szerint az eutanázia aktív formájának felvetése alapvetően demográfiai indíttatású, és mai világunkban a születések drasztikus csökkenésével, a korlátlan fogamzásgátlás és korlátlan terhességmegszakítások folytán a születések drasztikus csökkenésével és az ezzel összefüggésben kialakult demográfiai válsághelyzettel magyarázható. A modern társadalmak elöregedése olyan egészségtelen társadalmi és gazdasági helyzetet eredményez, ami más módon, mint az eutanázia legalizálása nem hozható egyensúlyba. Az idős betegek száma óriási mértékben növekszik, vagyis kialakul egyfajta aránytalanság. A reprodukció csökkenése folytán az idősek és munkaképtelenek eltartását biztosító társadalmi erők száma nagymértékben csökken, ennek okszerű következménye az idős generációk halálba segítésének a – fogalmazzunk finoman – biztosítása.

Ez az ördögi folyamat szoros összefüggésben van a szekularizáció (elvilágiasodás) olyan mértékű előrehaladásával, amilyennel a történelem folyamán még soha nem találkoztunk: az emberi élet aggasztó tempójú elértéktelenedésének lehetünk tanúi. A volt alkotmánybíró egy 1991-ben kifejtett különvéleménye szerint az emberi méltóság és ezzel összefüggésben az ember élete olyan elsődleges érték, amely megelőz minden más értéket. Ez az egyetlen abszolút jog, amelyből az következik, hogy efelett álló jogosultságot semmilyen hatalom nem gyakorolhat. Tehát semmilyen erőnek, csoportnak – beleértve az államhatalmat is – nincs jogosultsága, hatalma arra, hogy élet és emberi méltóság felett rendelkezzen. Az emberi élet Isten ajándéka, ezt pedig csak az ajándékozó veheti vissza. Vagyis az eutanáziát jogszerűen semmilyen alkotmányos rend nem engedheti meg, mert a törvényhozónak erre nincs jogosultsága.

Minden olyan törvényhozás tehát, amely lehetővé teszi a halálba segítést és a halál természetes folyamatának orvosi vagy egyéb eszközökkel való meggyorsítását, elősegítését, az nemcsak hogy alkotmányellenes, hanem jogrendellenes és megengedhetetlen. Lábady Tamás utalva az alkotmánybírósági beadványra hangsúlyozta, hogy az emberi méltóságot nem lehet szembeállítani az élethez való joggal, mert az emberi méltóság és az élet egymással szorosan összefügg, egymást feltételezi, az egyik a másik nélkül nem létezik. Az élet megszűnésével megszűnik a méltóság is. Nem lehet tehát az emberi méltóság nevében a halál mellett dönteni. Az ember méltósága azt jelenti, hogy az élethez van joga, nem a halálhoz. Véleménye szerint törést okozna az alkotmányos rendben, ha az Alkotmánybíróság kikerülné az emberi élethez és méltósághoz való jog abszolút jellegét kimondó alkotmánybírósági alkotmányértelmezést, és kimondaná, hogy a törvényhozó felelőssége az eutanáziáról dönteni. Ebben az esetben ugyanis az Országgyűlés hozhat olyan törvényt, amely megfelelő orvosi garancia mellett lehetővé teszi az eutanáziát, úgy mint például Hollandia esetében.

A jogász szerint a technikai és tudományos fejlődés megállíthatatlan folyamata isteni hatalmat adott a kezünkbe még mielőtt megtanultunk volna embernek lenni. A mai orvostudomány, amely mintegy fél évszázad óta átlépte a maga hippokratesi határait, új lehetőségeket teremtett a tudomány és a technika fejlődése területén, ami nagy veszélyeket rejt. Az embernek ez az úgynevezett isteni hatalma nem más, mint a modern ember másodszori Bábel tornyának építése. Az ember az égig akar törni, de ennek nyilvánvalóan összeomlás lesz a vége.

Nincs értéktelen élet

A büntetőjog úgy teszi fel a kérdést, megengedhető-e, hogy az egyik ember elvehesse a másik ember életét? Joga van-e az egyik embernek a másik, általa már „értéktelennek” vallott vagy mások által annak tartott életét kioltani? S ha kivételesen igen, akkor milyen feltételek mellett és mikor teheti ezt meg?

Tóth Mihály büntetőjogász szerint a beszámítható beteg határozott kívánsága kiindulási alap lehet a kérdés megválaszolásához. A beteg azonban csak a kezelés elfogadásáról, illetve visszautasításáról dönthet, önrendelkezési joga a halált okozó beavatkozás igénylésére nem terjed és nem is terjedhet ki. A fájdalomnak az élet kioltása révén történő megszüntetése nézete szerint értelmezhetetlen. Az elviselhetetlennek tűnő fájdalom egyébként is kizárja a józan megfontolást, és ha elfogadjuk, hogy a beteg ilyenkor nem beszámítható, olyan veszélyes területre tévedünk, ahol az élet „értékességének” vagy „értéktelenségének” megítélése a betegtől független, külső döntés függvénye.

A szakirodalomban többen felhívták a figyelmet azokra a csapdákra, amelyekbe az emberiség történelme folyamán már beleesett. Előfordult ugyanis, hogy nem csupán a halálkínok között vergődőket minősítették „értéktelennek”, hanem másokat is. Arisztotelész Politika című munkájában arról ír, törvénynek kell biztosítani azt, hogy semmiféle korcsszülött ne nevelkedhessen fel. Karl Binding, a XX. század első felének nagy német büntetőjogásza „még csak a gyógyíthatatlan elmebetegek halálba segítését támogatta, röviddel később” egy csoport „már a születési rendellenességgel világrajött gyerekek, még később bizonyos alsóbbrendűnek minősített faji csoport likvidálását is szorgalmazta. Ismeretes, hogy milyen eredménnyel”…

Szóval vigyázzunk, hogyan fogjuk fel az akár „kegyesen”, akár racionálisabban, „értékszempontok alapján” a „halálba segítésnek” nevezett fogalmat. Tóth Mihály tanulmányában kiemeli, a jog azon a területen, amelynek a tárgya az egyetlen és pótolhatatlan emberi élet, csak óvatosan, csak nagyon körültekintően, a jóvátehetetlenség tudatában járhat el. S ha fennáll akár egyetlen tévedés lehetősége is, éppen a jóvátehetetlenség ténye kérdőjelezi meg az elvet. A büntetőjogász szerint ezért megengedhetetlen az aktív eutanáziát hivatalos lehetőséggé emelni, és nem szabad a leendő tetteseknek indokaiktól függetlenül előre menlevelet adni.

Minden orvosi eset más

Bélai Ferenc belgyógyász főorvos szerint az eutanáziáról általában egészséges emberek vitatkoznak. Egy haldokló, szenvedő betegről mindig mások mondják azt, hogy így már nem érdemes élni. De honnan tudhatná ezt egy külső szemlélő, egy egészséges ember? A főorvos tapasztalatai szerint az emberekben az utolsó pillanatig erős az életösztön, amikor a beteg kimondja, akkor sem biztos, hogy valóban a saját halálát kívánja, talán éppen az ellenkezőjét, támaszt és reményt vár. Ha ezt a reményt és támogatást elvesszük tőle, hogyan lehetne azt kegyes halálnak nevezni? A belgyógyász példaként a krónikus légzési elégtelenséget és tüdőtágulást hozta fel, amely többször idézhet elő halálközeli állapotot, elviselhetetlennek tűnő fájdalmat, amit aztán jobbulás követ.

Ez a jelenség a valóban halálos daganatos megbetegedésekre is igaz lehet. Az 1997. évi CLIV. egészségügyi törvény szerint a kezelést visszautasíthatja a páciens. Az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására azonban csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. A visszautasítás jogát a törvény feltételekhez köti. Eszerint az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítása csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság megállapítja, hogy a beteg döntése következményeivel tisztában van, továbbá a beteg az orvoscsoport nyilatkozatát követő harmadik napon ismételten kinyilvánítja a visszautasítási szándékát.

A hazai jogszabály tehát a betegjogok lefektetésével megteremtette annak a lehetőségét, hogy a rövid időn belül halálhoz vezető, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg – a várandós nők kivételével – lemondhasson a heroikus életfenntartó kezelésekről. Sokak szerint a törvényalkotó ezzel a szabállyal kimondatlanul ugyan, de egy bizonyos körben legalizálta a passzív eutanáziát. Egészségügyi törvényünk szerint szigorú és gondosan körülhatárolt feltételek esetén a haldoklás meghosszabbítása elmaradhat. Ez a szabályozás más jogállamokban is többé-kevésbé azonos: az élet kioltását nem kérheti a beteg, az élet fenntartása azonban visszautasítható. Orvosi körökben azonban tiltakoznak a passzív eutanázia minősítés miatt, valószínűleg a kifejezés „kompromittálódott” jellege miatt. A különböző jogállamok törvényei egyetértenek abban, hogy a passzív eutanázia az orvosszakma etikai és egyéb előírásaira figyelemmel meg tudja állapítani, hogy a halál folyamata elkerülhetetlen, illetve hogy valamilyen mesterséges úton köteles-e a modern technika adta lehetőségek mellett fenntartani a beteg életét, vagy pedig orvosi szempontból megengedett a halál természetes bekövetkezése. Ez az állásfoglalása a Vatikánnak is.

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma egy 1993-ban kiadott állásfoglalása is egyértelműen fogalmaz, amikor megállapítja, hogy az eutanáziát végző orvos a halál bekövetkeztét a természetes végnél korábbra helyezi át. „Az orvos a gyógyításra tett esküt és kapott felhatalmazást, s nem arra, hogy kioltsa más ember életét. Az ember életének kioltását célzó tevékenység mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztethetetlen. A Magyar Orvosi Kamara ezért az euthanásia minden formáját elutasítja.”

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a passzív eutanáziafogalom meghatározása is különböző. A MOK például állásfoglalásában kezdettől fogva tagadta a passzív eutanázia fogalmának értelmezhetőségét, nem sorolja a passzív eutanázia körébe, hanem orvosszakmai kérdésként kezeli a következőket: „az orvosnak joga kellő mérlegelés alapján a helyes kezelés megválasztása és az eredménytelennek ítélt gyógymód mellőzése”, amely „nem jogellenes mulasztás, hanem a gyógyítás kompetenciájába tartozó kérdés”.

Kinek az élete?

Az államnak kétségtelenül feladata az élet és az emberi méltóság alkotmányos védelme, de mehet-e ennél tovább a törvényhozó, legalizálhatja-e az aktív eutanáziát a mindenkori Országgyűlés? Lehet-e élet és halál ura az orvos, a hozzátartozó vagy akár maga a beteg? Kié a végső döntés?

Hollandiában egy tavaly áprilisában elfogadott törvény szerint az orvos bizonyos feltételek teljesülése esetén mentesülhet az aktív eutanázia büntetőjogi következményei alól. Ilyenkor egy jogászból, egy orvosból és egy etikai szakértőből álló független bizottság vizsgálja, hogy az orvos a kellő gondossággal járt-e el az adott esetben. De kimondhatja-e bármely orvosi konzílium tökéletes biztonsággal a beteg menthetetlenségét?

Szilárd János, a Szegedi Orvostudományi Egyetem professzora is felhívta a figyelmet arra, hogy az új gyógyeljárások felfedezése mindig fennálló lehetőség. Általában nincs teljesen reménytelen eset, hiszen minden orvos ismer látszólag reménytelen állapotot, melyből a beteg kikerülhet.

– Gondoljunk Pasteur első, veszettség ellen kezelt páciensére, az inzulin, az antibiotikumok első alkalmazására stb. Új eljárások bevezetésének mindennap tanúi vagyunk. Az orvostudomány régen felismerte az emberek egyediségét, amiből következik, hogy a legmegszokottabb kezelés során is érheti az orvost meglepetés.

Tanulságos Christian Barnard orvos története is, amellyel az aktív eutanázia ellen érvel: „Csendben volt, amikor az injekciós tűvel beléptem. Rám nézett szótlanul, sötét szemeiben bizalom és fájdalom tükröződött. Rájöttem, hogy nem tudom beadni neki az injekciót. Az akarat cserbenhagyott. Olyan volt Maria, mint egy ártatlan áldozati bárány, amely azt várja, hogy lemészárolják. Az injekciós tű beszúrása olyan lett volna, mintha késsel elvágom a torkát. Megfordultam, a mosdóhoz mentem, és az injekciós tű tartalmát a mosdókagylóba fecskendeztem. Néhány perccel később az orvosi szobában fejemet a falnak szorítva éreztem, hogy lüktetnek benne az erek. Reszkettem a stressz hirtelen elmúlása miatt – lenyűgöző érzés volt. Két vagy három héttel később láttam, amint a beteg elhagyja a kórházat férje karjai közt, két gyermeke pedig fürdőköpenyébe kapaszkodva követte. Radioterápia segítségével ragyogó átmeneti javulás állt be. Semmi kétség afelől, hogy Mariának végstádiumba jutott rákos megbetegedése volt. De amint ilyen esetekben gyakran történik, állapota egy időre javult, amely lehetővé tette számára, hogy egy kis időt még eltöltsön szeretteivel.”

* * *

Felhasznált irodalom: 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről; Filó Mihály: Az eutanáziáról, Collega 12/2000; Tóth Mihály: Gondolatok az eutanáziáról, Jura 1/2001; Blasszauer Béla: Jó halál, Gondolat, 1984