Készen állunk, hogy csatlakozzunk Európához, hallhatjuk a kormányzati szólamokat naponta. Tudjuk, nyithatunk majd Bécsben cukrászdát és ehetünk mákos gubát is. Egyetlen dologról azonban nem beszél a jelenlegi hatalom, lelkében, tudatában felkészült-e a nemzet az agyonszabályozott, de határok nélküli jövőre. Készen áll-e a magyarság arra, hogy meg tudja önmaga és a világ számára határozni és ezáltal védeni mindazokat az értékeket, vonásokat, melyek alapján képes lesz tíz vagy száz év múltán is a milliárdnyi europolgár között megmutatni mindazt, amitől ő egyedi, amitől magyar?

Az elmúlt ötven év felülről vezérelt önmeghatározása után még mindig hajlamos a nép arra, hogy tétlenül várja, hogy mások megmondják neki, ki milyen, honnan jött és merre tart. A tudatlanságból fakadó vakság kevés lesz indoklásul, amikor eltékozolt értékeinket, lehetőségeinket kérik rajtunk számon gyermekeink, unokáink. Mint ahogy ma mi is felelősöket keresünk a múltban sanyarú jelenünkért. S nem lesz ez másként fél évszázad múlva sem, amikor utódaink bennünket tesznek felelőssé az általunk elherdált értékekért, a tétlenségünkért.

Egy mindenkiért

Kis bogárhátú Volkswagen robog a határ felé, benne a Bojti házaspárral, Lenkével és Sándorral. Nyaralni indultak Bécs érintésével Párizsba. 1976-ot írtunk ekkor. Zsebükben volt a világútlevél, mégsem jutottak Bécsnél messzebbre. Bojti Sándor ugyanis meglátott egy aukciós plakátot, a plakát hirdetése nyomán egy kiállítást, és azon egy kardot. Pontosabban egy pallost, melyet az érdeklődők a dúsan díszített Habsburg- és Hohenzollern-ereklyék között nemigen tüntettek ki figyelmükkel egy szempillantásnál hosszabb ideig. Nem így Bojti. Először a rosszul írott név vonzotta tekintetét: Zrynj… Majd egy másik név, Frangepán.

– Tudod, mi ez? – kérdezte Bojtinét az ura. Ez az a pallos, amivel a Thököly-felkelést előkészítő nemzeti ellenállás vezetőit, Zrínyi Pétert és Frangepán Kristófot lefejezték. Az a csoda, hogy megvan. És nézd, hogy írták a vértanúk nevét… Hát, érdemes volt? Hogy a hóhérhatalom még annyi fáradságot se vegyen, hogy a nevüket rendesen írja?

Lassan elindult Bojti, de a gondolatkörből, a kard vonzási köréből még mindig nem tudott kilépni.

– Kíváncsi lennék, ki veszi majd meg. Fogadok, valami szadista hajlamú amerikai vagy német milliomos, akit csak a vérszag érdekel az egészben… Akinek már mindegy, hogy milyen helyesírással van írva a két név. Akinek semmi köze az egészhez…

Bojtit utolérte, elkapta és megbélyegezte sorsa, a kard.

A bélyeget magán hurcolta a követségi titkárhoz, akitől rimánkodva kért segítséget, hogy a pallos a Nemzeti Múzeumba kerüljön.

– Sajnos a kultúrattasénk, akinek ez a hatáskörébe tartozik, jelenleg szabadságon van – zárta rövidre a történetet a titkár.

Telefon a Nemzeti Múzeumba.

– Nem rám tartozik. Várjon, kérem, átkapcsolom az illetékeshez.

Egy másik szoba, másik férfi, az eredmény ugyanaz.

Végül egy nő meghallgatja Bojtit, addig, míg ki nem derül, a pallos ára 28 ezer schilling.

– Akkor le kell mondanunk róla. Egyébként, ne haragudjon, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez feltétlenül kell nekünk. Annyi helye van a pénznek nálunk…Valahogy egy kicsit magángyűjtőszaga van a dolognak.

A vonal elnémult.

– Megtehetem-e, hogy feláldozom az európai utazásomat, pénzzé teszem szerény kis javaimat, és hónom alatt ezzel a karddal megtérek kicsiny hazámba? – vívódott Bojti.

– Nem teheted meg – hangzott a válasz, mint egy döfés Bojtiné szájából.

– Akkor én egész életemre nyomorék leszek. Lelki – vágott vissza a férj.

Bojti másnap eladta a kocsiját, a fényképezőgépét és 30 ezer schillinggel a zsebében elindult, hogy az árverésen megküzdjön a kardért. A csata kíméletlen volt. Ezt már az erőviszonyok is jelezték, az ellenfél egy brazil mágnás volt. Már-már úgy tűnt, hogy a nemzet végleg elbúcsúzhat ereklyéjétől, amikor Bojtiné lefegyverző mosolyával, igéző pillantásával a licittábla letételére bírta a dúsgazdag brazilt. Győzelem. Hitték néhány óráig.

Bojtiék gyorsan kijózanodtak az örömmámorból, amikor a vonaton fenyegetőn feléjük tornyosult egy sötét árnyék a magyar–osztrák határon, a vámos. A hatalom nyugati határszélre kinyújtott ökle lesújtott. Elkobozta a pallost, mondván, bűncselekmény, ha valaki egy autónyi értéket visz ki az országból és helyette csak egy ócska vasdarabot hoz vissza. Mivel a vámos által megfogalmazott tételt még nem tartalmazta a büntető törvénykönyv, Bojti szabadon, de fegyvertelenül távozhatott.

Így szerettek volna a muzeológusok is távozni a vámraktárból, ereklye nélkül.

Berzenkedtek attól a gondolattól, hogy átvegyenek egy pallost, mellyel netán az elnyomó hatalommal szemben felkelő nemzeti ellenállóknak kultuszt teremthetnének. Frangepán és Zrínyi emlékezete, a szabadságért ontott vérük nyoma ugyan elhalványodott, de az 1956-os vérengzések emlékei még elevenek, pontosan két évtizedesek voltak ekkor.

– Éberség, elvtársak, éberség – kongott a vészharang a múzeumi szakértők fejében. Túl veszélyes ezek előtt egy vasdarabbal hadonászni, főleg egy ilyennel…

– A Hadtörténeti Múzeumnak mennyit ér? – kérdezte a vámos.

– Mi elköltöttük az idei vásárlási keretünket. Mi terv szerint dolgozunk, terv szerint gyűjtünk. Mi most, az országos érdeklődésre való tekintettel, Mohács korabeli tárgyakat, fegyvereket gyűjtünk. Ez bennünket most nem érdekel. Talán a Nemzeti Múzeumot.

A Nemzeti Múzeum küldötte csóválja a fejét:

– Ez a Frangepán és ez a Zrínyi legfeljebb három sor a mostani történelemkönyvekben. Vagy még ennyi sem.

A pallos nem kellett az államnak. Visszakerült a tulajdonoshoz, az időközben a párttitkár bizalmát és ezáltal állását vesztett, pszichiátriát megjárt Bojti Sándorhoz. A megtört emberhez, aki Tőserdőn családját elvesztve, magányosan élt egy kicsiny házban.

A modern „hazafi”

Mígnem ismét be nem lépett az életébe egy délután erejéig fia az államtól visszakapott pallossal. Bojti szabadulni akart a végzetétől, és felajánlotta a falunak az ereklyét. Pártutasításra a helyi nómenklatúra tagjai fejük fölé emelték, majd vállon veregették a „hazafit”. A hangos ünneplést mégis túlharsogta egy halk kérdés:

– Mennyit adnak érte?

Bojti szűkszavúan válaszolt fiának: – Nem tudom. Átveszik, kiállítják…

– Hát, akkor elérted a célod – összegezte a történteket az ifjú, miközben az utolsó buszra szállva otthagyta apját.

Bojtit megtörték fia szavai és a hatalom cinizmusa, mely ugyanazzal a mozdulattal emelte fel a rendszerellenesek szemétdombjáról, mellyel korábban odadobta. – Nem érdemlik meg ezek a pallost – munkált a férfiban a gondolat. Az éj leple alatt visszalopta és a Holt-Tisza mélyére dobta a kardot. Az elmerülő pallos által keltett hullámok messzire gyűrűztek – a pártig. Jött is az utasítás, Bojtiból egyperces tévésztárt kellett csinálni, a modern hazafi példaképét. A párt kihalásztatta a pallost hullámsírjából, Bojtit pedig a rendszerellenes erők purgatóriumából. A hatalom rehabilitálta a férfit és visszasegítette vezérigazgató-helyettesi székébe. A kardra a Nemzeti százezres ígéretet tett.

A történet itt véget ért. Bojti Sándor számára… És mindazok számára, akik még nem olvasták Csurka István A kard című, 1976-ban játszódó novelláját. A novella a következő epizóddal fejeződik be: Műtárgykereskedés kirakata nyugat-német házaspárral. Az üveg mögött egy pallos, alatta a cédula, 180 dollár. Az eladó magyaráz: zwei ungarische Held, Zrínyi und Frangepan war mit diesem Schwert hinrichten… A házaspár lelkesen bólogat.

Tetszik nekik, hogy ilyen értékes tárgyra bukkantak. A férfi fizet, a hölgy szétnéz, hátha vennének még valamit.

Életre kelt képzelet

Bojti kálváriájának lezárulta után huszonhét évvel megelevenedni látszik a kitalált történet, egy apró különbséggel. A szereplői valósak, kortársaink. 2003-ban egy piciny régiségkereskedésben porosodó könyveket kínált egy férfi megvételre. A gyűjtő kiemelt egy vaskos kötetet a kupacból, belelapozott, megcsodálta az abban szereplő kardokat, metszeteket, majd rövid gondolkodás után döntött, megveszi.

Három héttel később megcsörrent a gyűjtő telefonja. A hívás után a férfi azonnal autóba ült, hogy megvegyen egy hagyatékból származó díszszablyát. Első pillantásra tudta, különleges ereklyére bukkant, a markolat kidolgozása, a kardhüvely magyar címeres díszítése arról árulkodott, nem hétköznapi ember oldalát ékesítette egykoron a kard. Vajon kiét?

Könyv és kard. Két mozaikdarab, melyek hamarosan egy képpé álltak össze egy sugallat hatására. A gyűjtőt nem hagyta nyugodni a kard és tulajdonosának rejtélye. Mígnem fellapozta a korábban vásárolt, kissé kopottas kötetet, mely az Aradi vértanúk albumának ötödik kiadása volt, s rálelt egy képre, a díszszablya képére. S alatta a feliratra: Lázár kardja. M. N. Múzeum, Budapesten.

Ez a felismerés, egy kard, mint ahogy huszonhét évvel korábban Bojti Sándor életét, úgy a gyűjtőét is megbélyegezte.

„Ugyan, mi az a magyar nemzet!”

Megelevenedett a múlt. A díszszablyán keresztül pedig egy szabadságharcos hős, Lázár Vilmos élete. A katonáé, a szerelmét féltő férfié, az aradi mártíré. Lázár egyike azon aradi tizenhárom vértanúnak, akiről nagyon keveset beszélnek, és akire, csakúgy, mint Frangepánékra, nem szentelnek a történelemkönyvek nevük említésén túl többet. Nem írnak arról, hogy az örmény származású Lázár miként és miért harcolt családját és nevelt gyermekeit hátrahagyva a magyar szabadságért. Nem írnak arról sem, hogy a főhadnagyból a szabadságharc végére ezredessé kinevezett férfi a temesvári vereség után Bemmel és a IX. hadtest roncsaival arra vállalkozott, hogy megvédje Erdélyt az előrenyomuló császári csapatokkal szemben. Lázár akkor, amikor a magyar hadvezetés nagyjai már útban voltak a török határ felé, kitartott hadteste mellett, és a Vaskapu-szoros védelmére sorakozott fel.

Itt csatlakozott hozzá Dessewffy Arisztid is. Két futártisztet küldtek Bemhez és Görgeyhez, ám az osztrákok elfogták a lovasokat, és fegyverletételre szólították fel Lázárt. A IX. hadtest helyzete teljesen reménytelenné vált. Bem és Vécsey seregei megadták magukat az oroszoknak. Lázárék az utolsók között, augusztus 19-én, az osztrák erők előtt tették le a fegyvert. Dessewffy azzal biztatta Lázárt, hogy volt huszártiszt társa, Liechtenstein herceg, osztrák hadtestparancsnok pártfogásába vette az ügyüket és mindkettejüknek kegyelmet helyezett kilátásba. Hiába a hercegi garancia, Haynau és a császári udvar kérlelhetetlen volt a megtorlásban. Schwarzenberg miniszterelnök hírhedt mondása mintegy előrevetítette a 12 tábornok és Lázár ezredes sorsát. „Ugyan, mi az a magyar nemzet! Ezek mindig is lázadók voltak, akiket meg kell semmisíteni és egyszer s mindenkorra ártalmatlanná kell tenni.” Lázárt Aradra szállították, ahol a 12 tábornokkal együtt kivégezték. Kegyelemre nem számíthatott az ezredes, csupán annyira, hogy a kötél általi kivégzésről golyó általira „enyhítették” ítéletét.

„Október 6-án, hajnali fél hatkor a négy golyóra ítéltet – Schweidel József, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos – a kirendelt katonaság közé vezettetik” – írta visszaemlékezésében Vinkler Brúnó minorita szerzetes, aki Lázárt és Nagysándor József vértanúkat készítette fel az egyház szokása szerint a halálra. „Mentünk karonfogvást lassú léptekkel a vár hátsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet felolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás. Egyenes vonalban, egypár lépésnyi távolságban foglaltak állást.”

A szerzetes megörökítette Lázár életének utolsó pillanatait: „az elválás e szomorú percében megcsókoltuk egymást, arra kért, ha netán nem jól találnák lőni, ne engedjem kínlódni, hanem kérjem a vezénylő tisztet, hogy ismételtesse a lövést. Ezután mondván: Isten önnel, letérdelt a többivel együtt, s mielőtt szemeit, mint társai is, saját evégre elkészített fehér kendőjével bekötötte volna, összetett kezekkel, égre emelve szemeit hangoztatá: »Istenem! Nőm s három gyermekem!« Most, szemeik be lévén kötve, térdelve várták a bizonyos halált. Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel (…) erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant. Meghalt Lázár Vilmos, a honvéd, a családapa, a férj.”

Az ezredes rajongva szerette hitvesét, Revitczky Máriát, s annak három, előző házasságából született gyermekét, erről a nekik írt sorok tanúskodnak. Valószínűleg október 5-én kelt, utolsó levelében meghatóan búcsúzott feleségétől és a gyerekektől.

Arra kérte feleségét: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. (…) Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű Vilmosod.”

Lázár kivételes egyénisége volt a szabadságharcnak. Mint ahogyan kivételesen kegyes pillanata a sorsnak, hogy előkerülhetett egy szablya, mely talán az ezredesé volt. A gyűjtő, miután szakértőkkel is megnézette a szablyát, döntött. Lázár Vilmos kardját vissza kell adni a magyar nemzetnek.

A nemzet szolgálatában

Júniusban a kötettel és a díszszablyával együtt felkereste azt az idén nyolcvanöt esztendős intézményt, melyről úgy gondolta, méltó őrzője lehet az ereklyének. Elhatározását tovább erősítette, hogy a Hadtörténeti Múzeumnak kiemelt kutatási területe az 1848–49-es szabadságharc. Lelkét ünneplőbe öltöztetve lépett be az intézménybe, hogy pénz helyett két soha kiállításra nem kerülő raktári kardért cserébe átadja Lázár Vilmos kardját a nemzetnek. Ekkor még nem tudta, hogy felajánlásával a Hadtörténeti Múzeumban 2003 júniusában kezdetét veszi egy végtelennek tűnő történet. És öröm helyett bosszúság és kiábrándultság telepszik majd lelkébe.

A kard felbukkanása futótűzként terjedt el az intézményben. Rövid időn belül szakértők, történészek gyűltek össze és az első pillanatban kissé tanácstalanul toporogtak egy vitrin mellett. A tárlóban az üveglap alatt egy díszszablya feküdt, mely ránézésre ugyanolyan, mint a gyűjtő által bevitt ereklye. Az első döbbenet után a múzeum munkatársai magyarázkodni kezdtek, hogy immár ötödik éve, az 1848-as kiállításon látható tárgy mellett mit keres a kiírás: Lahner György kardja.

Majd kiemelték a tárlóból a díszszablyát és a másik, illetve a gyűjtő által bevitt ábrázolás mellé tették. Azonosítási pontokat kerestek a markolaton, a pengén és a könyvbeli kardon. A markolat indái, a pengén lévő, pajzsára támaszkodó Pallas Athéné rajzolata egyformák voltak. S ezen a ponton a szablyák és az ábrázolás összevetése lezárult. Ugyanis a könyvbeli ábrázoláson lévő kardnak és a gyűjtő birtokában lévő darabnak megvan a tokja, szemben a múzeum tulajdonában lévővel. A kardhüvely rejtélyének feloldása rövidre zárhatta volna a történetet. Mégsem így történt…

Ehelyett a rövid szakértői konzíliumon érvek hangoztak el pro és kontra, miért lehet eredeti vagy hamisítvány a múzeumnak felajánlott ereklye. Az egyik legtöbbet hangoztatott érv az volt, hogy a kard könyvbeli ábrázolásán a tok fekete, míg a gyűjtőnél lévő arany. Kezdő fegyvergyűjtőt talán megingatott volna az állítás, ám ebben az esetben erről szó sincs.

A múzeumi látogatás előtt egy restaurátor aprólékosan átvizsgálta a szablyát és annak tokját. Utóbbin a magyar címer alatt talált egy apró, fekete szövetdarabot, vagyis a kardhüvelyen eredetileg, ahogy a könyv ábrázolása is mutatja, volt egy bársonyborítás, melyet letéptek. A szakemberek másik kifogása az volt, hogy hiányzik a gyűjtő szablyájának keresztvasa, vagyis az ő kifejezésükkel élve, hiányos a darab. A restaurátor – neve elhallgatását kérve – a Demokratának elmondta, hogy a kardon nem az eredeti keresztvas volt, hanem egy attól teljesen idegen. Ráadásul, erre olyan helyekre is ragasztottak utólag pluszdíszítéseket, ahová egyáltalán nem szoktak köveket rakni. Ennek okaként azt említette, nem kizárt, hogy jó néhány évtizeddel ezelőtt, talán a háborús fosztogatások alatt, valaki ellophatta a kardot. S hogy senki ne ismerjen rá, lecserélte rajta a keresztvasat. A szakértői pro és kontra után a felek elköszöntek egymástól. A múzeum vezetése ígéretet tett arra, hogy nekilátnak a kutatásnak, és rövidesen értesítik a gyűjtőt annak fejleményeiről. Több mint kétszáz nap telt el azóta, hogy a szabadságharc kutatásával kiemelten megbízott, közpénzen működtetett intézményben felbukkant egy rendkívül értékesnek tűnő ereklye. Ennek ellenére a múzeum illetékesei a mai napig nem nyilatkoztak hivatalosan arról, hogy a szablyának valóban volt-e köze Lázár Vilmoshoz, és a most felbukkant darab eredeti-e vagy sem. Arról nem is beszélve, hogy hajlandó lenne-e becserélni a nemzeti ellenállás dicső alakjának díszszablyáját az intézmény.

A dolgok jelenlegi állása szerint előrelépésre a közeljövőben nem számíthat sem a gyűjtő, sem a nemzet.

A nagy szerecsenmosdatás

A korszak kutatásával megbízott szakember a kard felbukkanása után nem sokkal kezdte meg jól megérdemelt nyári pihenését. Amikor onnan visszatért, elvezényelték – szeptembertől a jövő év júniusáig – intenzív angol nyelvtanfolyamra. A szakember környezetéből származó információk szerint az elkövetkezendő negyed évben biztosan nem tud foglalkozni a Lázár-karddal, s utána is csak heti néhány órát. Arra, hogy ki helyettesíti jövő nyárig a szakértőt, a neve elhallgatását kérő múzeumi munkatárs keserűen megjegyezte: papíron van csupán helyettese.

A Hadtörténeti Múzeum főigazgatója, Holló József tábornok megerősítette a hírt, hogy előkerült Lázár Vilmos szablyája.

– A gyűjtőé eredeti – jelentette ki a tábornok –, de a múzeumé is az – tette hozzá sietve. Vagyis a jelenlegi állás szerint Lázár Vilmosnak két egyforma díszszablyája van. Ez a főigazgató szerint sem túl gyakori, de akadt már rá példa. A Holló Józseftől november 13-án kapott tájékoztatás szerint a múzeum birtokában lévő szablyát egy kis szakmai stáb kezdte vizsgálni. Nekik kell kideríteniük, hogy valóban a ’48-as honvéd ezredesé lehet-e a kard, és azt – a tábornok szavaival élve –, hogy a múzeumi darab mennyiben eredeti és mennyiben nem. Ehhez a markolaton és a pengén található jegyek nyújtanak támpontot – tudtuk meg a múzeum főigazgatójától –, melynek alapján megpróbálják azonosítani a fegyvermestert és az általa kiállított származási okmányt.

Beszélgetésünk előtt néhány perccel megnéztük az állandó kiállításon, a korábban Lahnernek tulajdonított kardot, mely még mindig a vitrinben volt – igaz, ezúttal mindenféle tájékoztató kiírás nélkül.

Az anonim tárgyról kérdeztük a teremőrt, aki azt mondta, a kardot néhány hónapja egy idős bácsi hozta be, és nagy vita volt az eredetiségéről és arról, kié lehetett, de ő többet nem tud róla. Mint Holló tábornok elmondta, a szakmai stáb dolgozik, vizsgálja a kardot – ennek ellenére az továbbra is látható a kiállításon. Szerettünk volna kapcsolatba lépni a kutatásban részt vevő személyekkel, de az intézet illetékesének ígérete ellenére, lapzártánkig nem neveztek meg egyetlen szakembert sem közülük.

A magyarság különös tehetsége

Egymástól függetlenül, a múzeum két munkatársát is megkérdeztük a Lázár-kardról. Az ügy kényességét jól mutatja, hogy mint mindenki más, ők is nevük elhallgatását kérték. Az egyikük szerint nem vitás, hogy a gyűjtőnél lévő kard eredeti, de mint mondta, ha arra kerülne sor, hogy két egyforma kard közül kellene eldönteni, melyik eredeti és melyik nem, akkor a múzeum leltárkönyve lesz a döntő, vagyis a kiállított darabot nyilvánítják hitelesnek.

Másikuk úgy vélekedett, amíg nincs tudományos bizonyíték, addig csak beszélni lehet arról, hogy két egyforma szablya van, s mindkettő eredeti. Arra a kérdésünkre, hogy mi számít hitelt érdemlő bizonyítéknak, a szakértő kifejtette, könnyebb felsorolni azt, mi nem az. Ilyennek nevezte a gyűjtő által bemutatott ábrázolást, mely rajz és nem fotó, ezért az szerinte kevéssé lehet hiteles. A költségigényes anyagvizsgálattal sem lehetne megbízható eredményt elérni, mert 50-150 éven belül nem lehet kizárni a tévedést, azaz hogy a kard tíz vagy éppen százötven éve készült. Mint mondta, az intézetbe hetente hoznak be réginek látszó fegyvereket, de ezek nagy többsége hamisítvány. A szakember óvatosságra intett a Lázár-karddal kapcsolatban is. Egy jelenségre hívta fel a figyelmet, mely szerint egész iparág épült a műkincshamisításra, és számos olyan technika van, mellyel szinte tökéletes másolatok készíthetők műkincsekről. Nagy segítséget nyújt ehhez az internet, melyen kiváló minőségű felvételek találhatók, támpontot adva a hamisítóknak. (A világhálón kerestünk képet Lázár kardjáról, hasztalan. A gyűjtő sem talált, hiszen ha lenne, azt a könyv ábrázolása mellett mint a múzeum által is elfogadható hiteles bizonyítékot tudná bemutatni.) – A történetben előrelépést jelenthet az – folytatta a szakértő – , ha a régi leltárkönyvekből előkerülne a bejegyzés, hogyan került a gyűjteménybe a szablya, hüvellyel vagy anélkül.

És itt a lényeg. A Hadtörténeti Múzeumban kiállított Lázár-kard 1890-ben került a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahonnan az 1930-as években adták át a Hadtörténetinek. A közgyűjteménybe kerülésről és az átadásról szóló iratokat – a Hadtörténeti munkatársa szerint – az előbbi intézményében kell keresni. Ahhoz kevés reményt fűzött a szakértő, hogy bármelyik előkerülne, mivel, mint mondta, az adminisztrációs teendők ellátását akkoriban nem vették túl szigorúan. Arra a kérdésünkre, hogy a hetven évvel ezelőtti átadásról a Hadtörténeti Múzeumnak van-e bejegyzése, hogy tokkal vagy anélkül került át a szablya, tömören annyit mondott: ha van írásos nyoma ennek, az a Nemzeti Múzeumban van. A gyűjtő által felajánlott kard eredetiségéről a szakértő megismételt kérdésünkre sem kívánt nyilatkozni. Ugyanakkor utalt azokra a közszájon keringő történetekre, melyek szerint néhány évtizeddel ezelőtt kikerülhettek a múzeumokból műtárgyak magánszemélyekhez máig tisztázatlan körülmények között, s a közgyűjteményekben másolatokkal „pótolták” a hiányt. A Lázár-kard esetében azonban ezt a lehetőséget kizárta a múzeum munkatársa.

Az írásos bejegyzések után érdeklődve megkerestük a Magyar Nemzeti Múzeum fegyverrészlegének vezetőjét, S. Kovács Tibort, aki közölte, hogy a világháborúban súlyos károsodást szenvedtek a leltárkönyvek, egy részük megsemmisült. Mint elmondta, voltak kísérletek a restaurálásra, de kevés sikerrel. Megemlítette, hogy 1952-ben volt egy újraleltározás, amely azonban nagyobb károkat okozott, mint a nyilvántartás megsemmisülése. A Nemzeti Múzeum fegyverszakértője érezhetően meglepődött, amikor elárultuk, hogy a Lázár-kard dokumentációját keressük és beszámoltunk arról, hogy egy szakmai stáb kutatja a szablya történetét. S. Kovács Tibor közölte, őt nem kereste meg senki a Hadtörténeti Múzeumtól ezzel kapcsolatban. Végül keserűen megjegyezte: sajnos a mai viszonyok között bevett szokás, hogy az érdeklődőket a két intézmény között küldözgetik ide-oda.

Megkerestünk egy, a múzeumtól független, több évtizedes tapasztalattal rendelkező fegyverszakértőt, aki szerint szinte elképzelhetetlen, bár elméletileg nem zárható ki annak lehetősége, hogy Lázár Vilmosnak két egyforma szablyát készítettek volna. Mint mondta, ő látta a most felbukkant kardot és úgy véli, a fegyvermester markolatstílusa és a penge kidolgozása alapján azt az 1840-es évek második felében készíthette. Vagyis közvetlenül a szabadságharc kitörése előtt, és a küzdelem szűk egy esztendeje alatt aligha készíthetett egy másik darabot. Annak lehetőségét teljesen kizárta a szakember, hogy Lázáron kívül bárki csináltatott volna magának egy ugyanolyan kardot. Mint mondta, a díszszablyákat egyedi igények szerint – kézmérethez igazítva, egyéni mintázattal – készítette a fegyvermester és szakmai hitelét, megélhetését veszélyeztette volna, ha sorozatgyártásba kezd.

A korszak egy neves történésze – ugyancsak nevének elhallgatásával – arra hívta fel a figyelmet, hogy Lázár nem tartozott a vagyonos emberek közé. Ezt a hadbíróság előtt tett vallomása is igazolja, mely szerint a haza védelmére hívó szavakon kívül harcra szólította az is, hogy a háborús cselekmények miatt felfüggesztették a vasútépítést – s Lázár Vilmos a vasúttársaságnál dolgozott –, ezáltal jövedelem nélkül maradt három gyermekkel. Ebben a helyzetben a történész nem tartja valószínűnek, hogy Lázár két díszszablyát készíttetett volna, de mint mondta, ezt csak a kardok részletes vizsgálatával és történetük felkutatásával lehetne tisztázni.

A Lázár-kard kálváriáját több más kutatóval is megismertettük. Mindannyian érthetetlennek és meglepőnek tartották a múzeum passzivitását. Mint mondták, az intézmény nem vállal kockázatot azzal, ha megvizsgálja a kardokat, főleg úgy, ha azt pénz nélkül ajánlották fel számára. Furcsállották azt is, miért egy jó szándékkal jelentkező gyűjtőnek kellene bizonyítania tudományosan a szablya eredetiségét, amikor ez a múzeum szakembereinek feladata. Az igazi rizikó, vélekedtek, a gyűjtőé, aki pénzért vette meg a szablyát.

A történészek egymástól függetlenül hasonló álláspontra helyezkedtek, ha megkésve is, de tekintettel az ügy horderejére, néhány napon belül egy történészekből, fegyverszakértőkből álló szakmai stábot kellene összehívni. Ennek elmulasztása szerintük azt eredményezheti, hogy esetleg a gyűjtő eladja a nála lévő kardot, s azt végleg elveszítheti a nemzet. Úgy, ahogy annak idején elvesztettük a nagyszentmiklósi aranykincset, amit Bécsben, vagy éppenséggel Szent István kardját, amit Prágában, avagy Mátyás és Zrínyi pajzsát, amit Párizsban, illetve Bécsben őriznek, hogy a magyar királyok megbolygatott és krimibe illő körülmények között szétválaszthatatlanul összekevert maradványairól ne is beszéljünk. A közgyűjtemények képviselőinek érdektelensége folytán ma már a Koronaőrség testőrségi kardja sincs hazánkban, és még folytathatnánk…

A történet záróképe az lehetne, hogy a nyolcvanöt éves Hadtörténelmi Múzeum a közelmúltban egy gyűjtő adománya nyomán páratlan nemzeti ereklyével, Lázár Vilmos aradi vértanú díszszablyájával gyarapodott, aminek mellesleg a múzeumban kéne lennie. Hogyan és mikor tűnt el, ha megkerült? És hogyan került meg, ha a tárlóban ma is ott van egy eredetinek tekintett változat? Kard ki kard: derüljön ki végre, melyik a fantom és melyik az igazi! Honnan és hová mozognak a magyar műkincsek? És miért szaporodnak? És miért tűnnek el? És miért dermed meg a levegő, ha eltűnt és megkerült kardokról esik szó? Miért fél mindenki? És kitől félnek?