– Egy építészről nem az jut eszébe az embernek, hogy különböző rendezvényeken, összejöveteleken az ország helyzetéről, az állampolgárok ügyes-bajos dolgairól beszélget. Nem idegen az ön számára az a feladat, amit a Konzultációs Testületben kapott?

– A kérdés annyiban jogos, hogy egy író, egy pedagógus vagy egy politikus valóban nyitottabb ember, egy építész viszont azt szokta meg, hogy ül az íróasztala mellett és tervezget, vagy mint én, szerencsétlenségére egy elég nagy céget próbál lábon tartani ezen az őrült piacon. De azért számomra az úgynevezett szakmapolitizálás egyáltalán nem idegen, gyakran tartok előadásokat az építészet és az ember kapcsolatáról, vagy éppen Budapestről. Nemcsak konferenciákon, hanem például nyugdíjasklubokban is voltam már vendég, ahol ilyen témákról esett szó.

– Nem lepte meg Orbán Viktor felkérése?

– Dehogynem. Azt nem mondhatom, hogy nem ismertem őt, hiszen kétszer-háromszor találkoztunk, beszélgettünk, ám ezeken az eszmecseréken kizárólag szakmai kérdésekről volt szó, nem politikáról. Persze a hovatartozásomat, gondolkodásmódomat sohasem titkoltam, még a múlt rendszerben sem. Nemzeti beállítottságom, úgy hiszem, erdélyi származásomból fakad, édesanyám családjában református lelkészek voltak a felmenőim között, nagyapám például Kalotaszeg esperese volt. Bár kilencéves koromban elmenekültünk Nagyváradról, ahol azt megelőzőleg éppen laktunk – egyébként Kolozsvárott születtem -, ez az erdélyiség megmaradt a génjeimben. Ez egy furcsa, kettős gén. Az erdélyiekben – és ez igaz a felvidékiekre, délvidékiekre, illetve általában az elszakított területeken élő magyarokra – sokkal inkább megvan a magyarság, a nemzet problémái iránti érzékenység. Emlékszem, amikor Észak-Erdély átmenetileg visszakerült az anyaországhoz, édesapám egy katolikus leánygimnáziumot nyitott ott, és rengeteg konfliktusa akadt a csonka-magyarországiakkal, egész egyszerűen azért, mert Erdély egy más világ, más karakterű emberek élnek ott. Ugyanakkor ebben az erdélyiségben – és ezért mondtam, hogy kettős gén – benne van egy nagyfokú liberalizmus is. Gyorsan hozzáteszem, nem arról a liberalizmusról van szó, mint amit manapság ugyanígy hívnak… Annak ellenére nevelkedtem egy jó értelemben vett szabadelvűségben, hogy apám a református egyház világi gondnoka volt. Ezt hoztam tehát magammal otthonról, s ez a múlt azért valahová „eltett”.

– A nemzeti oldalra…

– Igen, ide. Hangsúlyozom, soha nem politizáltam, nem is fogok, de úgy gondolom, az viszont feltétlenül kötelességem, hogy elmondjam: az az épített világ, amelyben élünk – például Budapest -, egyre elviselhetetlenebb. Ez nem stiláris kérdés, bár sajnos ma az építészet kapcsán csak akkor vannak botrányok, ha egy épület esztétikai szempontból nem tetszik. Arról viszont nem beszélünk, pedig kellene, hogy az építészet egy nagy manipuláció, és egy-egy jó vagy rossz megoldás komolyan befolyásolja az emberek életét. Ha valaki megkérdezi a véleményemet arról, hogy mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel, hogyan lehetne élhetőbbé tenni a városainkat, ezt mindig elmondom, így elmondtam Orbán Viktornak is. Talán akkor figyelhetett fel rám.

– És így került a Konzultációs Testületbe.

– Azt hiszem, Orbán Viktor egy puzzle-hoz hasonlóan rakta össze ezt a testületet. Ahogy kivettem a szavaiból, olyan embereket keresett, akik nem pártpolitikusok és különböző karaktert képviselnek. Ezeket az alapelveket szerintem sikerült is betartani. Azt hiszem, találkozásaink alkalmával kiderülhetett Orbán Viktor számára, hogy az építészetben nálam az esztétikai kérdéseknél fontosabb, hogy egy épület emberközeli legyen. Ilyen szempontból illeszkedem a Konzultációs Testületbe, hiszen nyolc hónapos munkánk során nekünk is az emberek véleménye, problémái a fontosak, s nem csupán a felszínre figyelünk. Nincsenek kiosztott szerepek, mindenki mindenhez hozzászól a találkozásaink alkalmával, s bármilyen kérdésről van szó, mindannyian véleményt alkotunk.

– Orbán Viktor évértékelésében és az MSZP legújabb programjában is hangsúlyos szerepet kapott Budapest, ami mutatja, hogy mindkét oldal kezdeni akar valamit a fővárossal. Önnek, aki – ahogy az előbb is említette – szívén viseli Budapest sorsát, mi a véleménye, melyek a legnagyobb gondok?

– Talán nem meglepő, a közlekedéssel nyitnám a sort. Autóval kimenni mondjuk a Belvárosból Soroksárra, felér egy túlélőshow-val, de más külső kerületeket is említhetnék itt. Immár létkérdés, hogy megoldjuk ezt a problémát, ám sajnos semmilyen hosszú távú stratégiát nem látok és nem is láttam az elmúlt 15 esztendőben erre vonatkozóan. Mert a kátyúzás, amit szintén alig látok, nagyjából annyit ér, mint halottnak a beöntés, így nem lehet a jövőt építeni. Egy másik fontos feladat a panelgyűrű – a „panelövsömör” – rendezése. Magyarországon 840-850 ezer paneles otthon van, ennek kétharmada tragikusan elavult állapotban. Nem szerkezetében, hanem tömítéseiben, hőszigetelésében, fűtési rendszerében és nem utolsósorban szociális közegében. Nincsenek üzletek, regionális centrumok, nem élhetőek ezek a lakótelepek. Vannak persze kivételek, de főleg a régi építésű panelek környezete szörnyű. Megoldásra vár a főként 120-130 éves épületekből álló eklektikus várostest, a Belváros problémája is, itt is rohamosan romlik a házak állapota, és nincs terv arra vonatkozóan sem, hogy a megnövekedett forgalom mellett hogyan lehet normális állapotokat teremteni, olyan környezetet, amely méltó ehhez a csodálatos városhoz. Gyalázat, ami a várossal, a városi emberekkel történt az elmúlt évtizedekben.

– Említette a panelházakat, amelyek romló állapota milliók gondja. Erre mi lehet a megoldás? Mert lebontani nyilván nem lehet őket…

– Nem is kell, mert a tömítéseket, nyílászárókat, fűtési rendszereket ki lehet cserélni, és bár ez még alapvetően a kommunizmusban lett elrontva, de még a jelenlegi feltételek, adottságok mellett is lehetne élhetőbb környezetet létrehozni. Egyelőre viszont a pénz és a komoly elhatározás is hiányzik ehhez. Visszatérve az iménti felsorolásra; az előbb kihagytam a tömegközlekedést. A BKV-járatok – ha éppen nem ég a busz – eszementen koszosak, a villamosok ablakán nem lehet kilátni, nagyon rosszak a körülmények. Amikor a metró az építés után nem a BKV, hanem egy külön cég kezében volt, nagyon odafigyeltek a tisztaságra és akkor egy eldobott csikket nem talált az ember. Mert tiszta környezetben mindenki másképpen viselkedik, de egy koszos, graffitikkel összefirkált helyen nem figyelnek oda az emberek a tisztaságra.

– Ha megkérdeznék a véleményét, hogy egy négyéves főpolgármesteri ciklusban mihez kellene hozzákezdeni, mely problémákat emelné ki?

– Mindenekelőtt a közlekedés ügyét kellene valahogy rendezni. Az utakat nem toldozni-foltozni kellene, hanem újjáépíteni. Aztán a körúton például meg kellene tiltani a parkolást, hogy ezzel növeljék az utak befogadóképességét. A közlekedési lámpákat pedig egy normális számítógépes rendszerrel össze kellene hangolni… Ez csak néhány kisebb, és úgy gondolom, néhány év alatt megvalósítható lépés. Ami ennél hosszabb folyamat: morális értelemben széthullott ez az ország, ez szinte az élet minden területén érezhető, így a közlekedésben is, átnevelni viszont pár esztendő alatt nyilvánvalóan nem lehet az embereket.

– Mióta a Konzultációs Testület tagja, milyen kérdésekkel találták meg leginkább?

– Eddig inkább szakmai kérdésekről kellett beszélnem, ami viszont érdekes élményem volt a közelmúltban, az egy taxissal folytatott beszélgetés volt. Politizálni kezdtünk, és az egyébként szimpatikus, középkorú sofőr azt mondta, emberként nagyon „jó fejnek” tartja Orbán Viktort, politikusként azonban gyűlöli, mert kettészakította az országot. Ez jól példázza a balliberális oldal trükkjét: azt akarják elhitetni, hogy minden politikus mocskos, a politika rossz dolog, teljesen mindegy, hogy ki kormányoz. Ez borzasztó dolog, mert ebből az is következik, hogy apátia alakul ki az emberek körében. Életveszélyes játék ez, mert a demokráciának arról kellene szólnia, hogy az „egyszerű” állampolgárnak is van szava az ország ügyeiben. A Konzultációs Testület kérdőíve ezért lehet fontos, mert így talán rájönnek a választók, hogy van, akinek számít az is – és nem csupán négyévente -, hogy ők mit gondolnak. Érdekes feladat lesz feldolgozni a válaszokat, kíváncsi vagyok, milyen reakciókat kapunk.

– Tehát akár egy pozitív folyamat kezdete is lehet ez a munka?

– Lehet, de nem akarom túlértékelni a szerepünket. Azt tapasztalom ugyanis, az elmúlt néhány évben megnőtt a civil kezdeményezések, civil szervezetek száma. Ez az új polgárosodás egyik része, és a magam részéről nagyon pozitívnak tartom, hogy az emberek egyrészt elkezdtek a politikán kívül, a politika felett gondolkodni, másrészt pedig vágynak a közösségi életre is. Azt hiszem, ez a természetes, nem pedig az, hogy dolgozunk, hazamegyünk, és nem törődünk senkivel és semmivel. A középosztályt a háború után megpróbálták szisztematikusan kinyírni, és most – elsősorban a fiatalokban – mintha újra lenne egy ilyen irányú vágy. Talán elindult tehát egy kedvező folyamat, és ennek a része a Konzultációs Testület létrejötte, munkája is. Ha pedig ez a középosztály megerősödik, a politikát is jobban sakkban tudja tartani, mert a pártok rájönnek, hogy az embereket nem lehet kikerülni, hosszú távon nem lehet szembe menni az akaratukkal.