Egy szép, új katolikus templom áll a délvidéki Topolya Új negyedében. Pár lépésnyire csak a Lenin utcától. A nagy orosz forradalmár szelleme háborítatlanul lebeg még mindig a délvidéki város felett, hiába, Szerbiában csak nagyon megkésve, s nagyon ellentmondásosan zajlott le a rendszerváltás. Ha lezajlott egyáltalán…
Topolya magyarjait persze nem lehet holmi kísértetekkel riogatni. Itt a borzalom nagyon is kézzelfogható, zsigerekbe ivódott dologgá vált. Helyi férfiak mesélik, a polgárháború idején esténként meglepetésszerűen tört rá a házakra a karhatalom, hogy összefogdossa a katonának való magyarokat. Volt, akit a fürdőkádból kaptak elő. Másutt nappal is folyt a vadászat, ott a munkahelyükről cibálták el a férfiakat. Feltették őket egy dzsipre, aztán irány a szabadkai laktanya, ott volt a magyar katonakötelesek gyűjtőhelye. Akiket elvittek, azoknak sokszor annyi idejük sem maradt, hogy értesítsék a hozzátartozóikat, rokonaikat. Szabadkán aztán beöltöztették, s minden előzetes kiképzés nélkül útba indították őket a harcok színhelye felé.
Ha vékonyan is, de nemsokára csordogálni kezdtek a frontokról a hírek Topolyára is. Mindenütt a magyarokat küldték előre, mintha csak megírt parancs lett volna arra, hogy véreztetni, veszejteni kell őket. Több település ostrománál is előfordult, hogy magyarnak magyarral kellett szembenéznie, úgy tűnt, a sors a végsőkig fokozza a délvidéki magyarság tragédiáját. A néphadsereg tisztjei persze nemigen mentek előre a gödrökben, árkokban lapuló magyarokhoz. A topolyaiak szerint csak hátulról kiabálták, hogy „lőj már, b…m a magyar anyádat, különben én lőlek le téged!”. És a magyarok lőttek, föl a levegőbe, bele a sötét erdőbe, a sárgálló, üres kukoricatáblába. Szemtanúk szerint még így is sok magyar maradt ott az árokban azért, mert nem volt hajlandó meghúzni a ravaszt.
A Délvidék pontosan tudta, mi következik. Belgrád egymás után vette elő a hozzácsapott nemzeteket, a magyaroknak pillanatnyi kétségük sem volt afelől, hogy rájuk is sor kerül. A topolyaiak is látták, nincs hová menekülni, nincs mibe kapaszkodni. Megszólalt bennük az ember ősi és végső ösztöne, az Úr felé fordultak… 1991. november 24-én rakták le az új topolyai katolikus templom alapkövét. Az építkezés az akkori plébános, Lechner István ötlete volt, a hivatalos indok pedig az, hogy sok a katolikus ebben a városrészben, vagyis az Új negyedben, messze van a nagytemplom, legalább három kilométert kell gyalogolniuk ahhoz, hogy részt vegyenek az istentiszteleten. Ez a kegyhely a Sarlós Boldogasszony nevet viseli, s Szerbia legnagyobb katolikus temploma. Adományokból, külföldi támogatásokból sikerült megoldani külső kivilágítását is. Amikor este a fénynyalábok alulról felfelé futva beborítják a falakat, a templom még nagyobbnak, hatalmasabbnak tűnik. Büszkén és ellenállhatatlanul hirdeti, hogy igenis él és tovább él a délvidéken egy pusztulásra ítélt kultúra.
Az alapkőletétel után elkezdődött a munka az új templomnál. Amikor összejöttek a hétvégén a hívek, s nekifogtak az alap kiásásának, senki sem lehetett teljesen biztos benne, sikerül-e befejezni az építkezést. Rózsa Mihály atya, templomszolga szerint nem is a pénz miatt aggódtak az emberek, hanem azért, mert egyre-másra jöttek a hírek, hol robbantották fel a szerb szabadcsapatok a templomokat, a hívek azonban mintha csak dacolni akartak volna a veszéllyel, hozták az adományokat. Mintha csak ez lett volna a topolyai magyarság csendes, de szívós ellenállása.
Harkai Imre és Katyinski Gyorgye tervezte az épületet. A falak és a tornyos szerkezet a klasszikus, mondjuk úgy, a 18-19. századi templomépítészet vonalait és formáit követik, persze nagyon leegyszerűsített, stilizált formában. Ez a templom – külsejét tekintve – valahol az 1920-as évek építészeti stílusvilágába illik bele, ha már mindenáron el akarjuk helyezni az időskálán. A közelmúltban, illetve a napjainkban épülő magyarországi templomok sokkal merészebbek, formabontóbbak, bátrabban bánnak a vonalakkal és az anyaggal is, a topolyai sárgás téglafalakkal szemben merészen nyúlnak az üveghez és a betonhoz. Szó sincs azonban arról, hogy Harkai és Katyinski elmaradt volna a kortól. Az új magyarországi templomok formavilága a katolicizmus forradalmi újjáéledését, a modernitás jegyében történő feltámadását hirdetik. Topolyán azonban mindez sokkolóan és értelmezhetetlenül avantgárd lett volna. A polgárháborús szorongattatást figyelembe véve itt senki sem álmodott reneszánszról és feltámadásról, itt egyszerűen elég volt katolikusnak maradni.
A templom belső világa rendkívül megkapó. Nincsenek freskók, és nincsenek hagyományos értelemben vett díszek a falakon. Minden magától értetődően egyszerű, s egyszerűségében szép. A teret a fából faragott oltár uralja, vonalvezetésén az úgynevezett organikus építészet, tehát a természetközeliség nyomait lehet felfedezni. A mögötte levő nagy, berakásos ablakképet, a Jézus Szívét magyarországi testvérvárosától, Kiskunmajsától kapta Topolya. Úgy csempészték át a határon, mondta Fazekas Ferenc atya, plébános. Ugyanonnan származnak a régi, Jézust, Máriát ábrázoló faszobrok, amelyek egészen különösen illeszkednek az új templom puritán világába, s onnan kapták a torony két harangját is. Az egyik 180 kilogrammos, a másik pedig 350. Az oltár felé haladva a falakon keretezett stációképek láthatók, ezeket egy Zentáról elszármazott, Kanadában élő nővér festette meg odakint, s ajánlotta fel Topolyának. A templom tizenhat ablaka is adományokból készült. Mindegyik ablakot megvette úgymond egy-egy topolyai család, magyarázta Rózsa Mihály templomszolga. A padoknál is hasonló volt a helyzet. Ezekhez is mind más és más család vásárolta meg a nyersanyagot, majd aztán egy 19 éves gyerekember faragta meg őket, mestereket meghazudtoló ügyességgel és ízléssel. Ezek a padok is csak nagyon leegyszerűsített stilizált formában viselik a régi katolikus templomok padjainak díszeit, ezek is, akárcsak a az épület külső vonalai, valahol félúton vannak hagyomány és modernitás között.
A templom belső terének igazi építészeti szenzációja a faragott tető. A fa nyers felülete, a vonalak íve természetességet s valamiféle ősiséget sugároz. Erdélyi faragók készítették. Sajátos gerendaszerkezete légiessé, szinte lebegővé teszi. Erre a felületre persze nem lehet majd freskókat festeni, a képeket éppen a lebegés, a légiesség hatása helyettesíti. És még valami: a régi templomok megszokott félhomályától eltérően itt természetes világosság, nappali fény uralkodik. Fény, ami nyitottságra, őszinte szóra ösztönöz.
A hívek elfogadták a templomot, s elfogadták azt a modernitást is, amit a régi kegyhellyel szemben képvisel, magyarázta Fazekas Ferenc atya, aki egyébként Zentáról került a topolyai gyülekezethez. Zentán azt a Bús atyát követte a szolgálatban, akit megdöbbentő körülmények között öltek meg ismeretlenek az 1990-es évek elején. Az atya egyik vasárnapi prédikációjában elmondta híveinek, hogy megérkezett végre a pénz a nyugaton élő magyaroktól, megvehetik és helyére tehetik végre a templom harangját. Nem sokkal később egy éjjel betörtek hozzá, feldúlták az egész parókiát, keresték a kiprédikált 10 ezer márkát, de nem találták sehol sem. Erre nekiestek az atyának és megölték.
A szerb hatóságok lefolytatták a vizsgálatot, úgy hírlik, találtak is egy tettest, de a hívek azt suttogják, hogy itt valami bizony nincs rendben, mert több támadó rontott rá az atyára. A pénz később előkerült gondosan titkolt rejtekhelyéről, a gyülekezet megvette belőle a harangot és föltette a templom tornyába.
Fazekas Ferenc atya inkább a templomról, meg a topolyai gyülekezetről szeretett volna beszélni. Összesen 11 ezer katolikus él a városban, és sok fiatal fordul Isten felé. Van azért baj: nagyon szerény a gyermekáldás, s nemcsak az itt élő magyarok nyugatiasabb kultúrája áll emögött, de a bizonytalanságérzetük, elhagyatottságuk is. Az atya nem tette hozzá, de nem volt nehéz kitalálni, hogy éppen ezen a bizonytalanságon és elhagyatottságon oldana a kettős állampolgárság. Kovács László, az MSZP elnöke és a Medgyessy-kormány külügyminisztere éppen azzal riogatja a trianoni Magyarország lakosait, hogy ha a 3 millió határainkon túl élő magyar megkapná a kettős állampolgárságot, akkor ez a tömeg rázúdulna a hazai szociális ellátórendszerre és összeroppantaná azt. Pont az az olcsó demagógia, mint amikor 20 millió román munkavállaló beáramlásával fenyegette a hazai lakosságot a státustörvény megalkotásakor. A valóságban a délvidéki magyarok csak arra a biztos, immár hivatalosan is elismert és megerősített tudatra vágynak, hogy ők is a nemzet részei. Ennyi. Itt senki sem beszél a Magyarországon kapható segélyekről és juttatásokról. Ezek a sokat próbált az emberek jóval büszkébbek annál. Ha Kovács László mégis segélyekkel kapcsolatos követeléseket akar hallani, fáradjon el talán Jászladányba vagy Hajduhadházra.
A Jézus Szíve-templom egyébként most eléggé fura módon hátat fordít az utcának. Meg kell kerülni az egész épületet, hogy bemehessen az ember. Úgy volt eredetileg, hogy a templom mellett új utcát nyit majd a topolyai városvezetés, s akkor onnan könnyen és kényelmesen meg lehet majd közelíteni a bejáratot. A templom majdnem készen van, az új utca azonban még sehol. Ez a majdnem azt jelenti, hogy bár 2001óta folynak a misék a kegyhelyen, mondta Rózsa Mihály atya, méghozzá heti három alkalommal, de a világítással kapcsolatos munkákból még mindig maradt hátra egy kicsi. Persze, lassan gyűlik a rávaló pénz, szögezte le Rózsa Mihály. Az állam két pravoszláv templomot is befejeztetett az elmúlt időszakban a régióban, a katolikus kegyhelyre azonban nem ad egy dinárt sem. Csak akkor került ide állami pénz, amikor Kertész Mihály, Topolya szülöttje magas pozíciót töltött be Slobodan Milosevics államapparátusában. Kertészről általában mint negatív közéleti szereplőről emlékeznek meg a politikai szakírók és a Milosevics-monográfiák szerzői, például Szlavoljub Gyukics. Kertész Milosevics iránti feltétlen lojalitásáról lett híres, s olyan embernek mutatták be, akit legkevésbé sem érdekel származása, magyarsága. Lehet hogy így volt, vagy ilyennek is lehetett látni őt. Tény azonban, hogy felnőtt korában megkeresztelkedett, s ez már önmagában véve is jelentett valamiféle identitásérzést az akkori Jugoszláviában. Aztán amikor a Milosevics-féle adminisztrációban megkapta a vámőrség főparancsnoki tisztét, állami pénzt szerzett a topolyai templomépítéshez. Más kérdés, hogy csak az összeg első része érkezett meg rendeltetési helyére. Egy héttel a második rész esedékessége előtt aztán elsodorták a politikai változások Milosevics rendszerét, Kertész Mihállyal, s az általa kijárt dinárokkal együtt.
Egy ilyen új katolikus templom, mint a Jézus Szíve sok-sok üzenetet hordoz, s ezeket az üzeneteket nemcsak a topolyai magyarok és katolikusok értik. Nem is maradt el az a támadás, amire egy kicsit számított is mindenki a gyülekezet hívei közül. Egy nap arra lett figyelmes Rózsa Mihály atya, templomszolga, hogy ismeretlenek feltörték a kegyhely bejáratának ajtaját, s festékszórókkal össze-vissza gyalázták azt. Megtörténhetett mindez akkor, amikor a templom közvetlen szomszédságában levő négyemeletes új és modern sorházban nyolc rendőrcsalád lakik.
A hatóságok nemigen akartak foglalkozni az üggyel. Először ki sem jöttek. Rózsa Mihály berontott a rendőrségre, felemelte a hangját, mondván, este hatkor mise lesz a templomban, ha nem intézkednek, azt mindenki tudni fogja. Erre, ha nehezen is, kijöttek.
Persze a tettest, illetve a tetteseket azóta sem találják…
