A román belpolitikában idén rövidebb lett az uborkaszezon a szokásosnál, Traian Băsescu államelnök és Victor Ponta miniszterelnök egy hónapja folyamatosan harsányan egymásra licitálnak magyarellenességben, és követik őket mindenféle rendű-rangú polgármesterek, középvezetők.

Igaz, a legújabb magyarellenes hullám tavaly tavasszal kezdődött, amikor tíz liberális képviselő dezertálása nyomán Mihai Răzvan Ungureanu jobbközép koalíciós kormányának parlamenti többsége megszűnt, s így a posztkommunista Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat, PSD) vezére, a gyurcsányi személyiségjegyeket felmutató Victor Ponta által fémjelzett, pártja mellett a bizonyítottan szekuritátés múltú Dan Voiculescu által vezetett, megtévesztő nevű baloldali Konzervatív Párt (Partidul Conservativ, PC) és a Crin Antonescu által irányított Nemzeti Liberális Párt (Partidul Naţional Liberal, PNL) szövetségeként létrejött Szociálliberális Unió (Uniunea Social-Liberală, USL) alakíthatott kormányt. A román baloldal azonnal leváltotta Hargita és Kovászna megyék magyar prefektusait, helyükre románokat ültetett, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig csak a román tagozat számára biztosított állami finanszírozású helyeket.

Ponta viszonya Băsescuval első pillanattól igen rossz volt, és végképp elmérgesedett, amikor tavaly nyár elején a Nature című brit természettudományos folyóirat feltárta, hogy a miniszterelnök 2003-as doktori disszertációjának felét más tudósok munkáiból másolta. Az államfő ezután egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy nyilvánosan copy-paste kormányfőnek gúnyolja a kormányfőt, aki válaszul a parlament többségére támaszkodva felfüggesztette hivatalából Băsescut, ám az elnök végül a Cotroceni-palota lakója maradhatott, miután az eltávolítását szentesíteni hivatott népszavazás az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett.

A belharcok voltaképp törvényszerűen felsrófolták a magyarellenességet, tavaly ősszel már odáig merészkedtek Bukarestben, hogy a restitúció során tíz évvel ezelőtt a református felekezetnek visszajuttatott sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumot újraállamosították, a restitúciós bizottság magyar tagjait pedig első fokon súlyos börtönbüntetésre ítélték.

A legújabb soviniszta hullámot az a Băsescu indította el, aki korábban a magyarok iránt megértő román politikus szerepét játszotta (2009. december 1-jén még a Magyar Polgári Párt akkori elnöke, Szász Jenő is részt vett Băsescu társaságában az Erdély, Havasalföld és Moldva egyesítésére emlékező román nemzeti ünnepen a bukaresti elnöki palotában), s akinek hivatalban maradásához szükség volt arra, hogy a székelység – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) felhívása ellenére – távol maradjon a tavaly decemberi népszavazástól. Akkor Băsescu azt mondta, megértette a magyarok üzenetét, ez azonban a jelek szerint csak idén nyárig tartott, az államfő ugyanis a székelyföldi románság hagyományos marosfői szabadegyetemén azon vélekedésének adott hangot, hogy a magyar politikai osztály képviselői túl messzire mentek bizonyos kijelentéseikkel, ezért a Fideszhez kötődő tusnádfürdői nyári szabadegyetemet a jövőben nem szabad engedni megrendezni.

A biztosítékot az csapta ki, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselő Tusnádfürdőn védhatalmi státus vállalására kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnököt, majd később az Erdélyi Magyar Ifjak borzonti táborában Vona Gábor, a Jobbik elnöke román újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, ha a magyar érdekek érvényesítése magyar–román konfliktussal jár, akkor azt vállalni kell. Băsescu Tőkés László 1989-es helytállásáért kapott román kitüntetésének visszavonását javasolta, a PSD-s Bogdan Diaconu pedig Vona kitiltását követelte, noha sem az európai parlamenti képviselő, sem a Jobbik elnöke nem fogalmazott meg különösebb újdonságot; maga Orbán Viktor is úgy nyilatkozott a Digi 24 nevű román hírtelevíziónak, hogy nem szereti a fegyverletételre épülő nemzetpolitikát.

A bukaresti kardcsörtetést érdemes a helyén kezelni. Ez valójában a jövőre esedékes európai uniós és államfőválasztás kampányának tudható be, egyes keménykedő nagyotmondásokat viszont érdemes a szimpla választási logikán túlmutató nemzetstratégiai összefüggésbe helyezni. Bukarestben ugyanis egyre komolyabban és egyre mértékadóbb politikai körökben merül föl Moldávia Romániához csatolása. Nem a periférián hangoskodó csoportocskák beszélnek erről, hanem maga az államelnök tett ilyen kijelentést július 17-én a kisinyovi (románul Chisinău) román nagykövetségen, ahol különböző civil szervezetek képviselőivel találkozott körútja során. Mikor a hallgatóságból valaki fölvetette, nem lehetne-e Moldávia európai uniós csatlakozását úgy gyorsítani, hogy előbb egyesítik Romániával, az államfő azt felelte: „kérjék, és megcsináljuk”.

Figyelemre méltó, hogy a tapsviharral kísért kijelentést a moldáviai belpolitikában nem követték különösebben felháborodott nyilatkozatok, legfeljebb az oroszbarát politikai erők szólaltak meg. Băsescu később az említett marosfői szabadegyetemen nyomatékosan megismételte kisinyovi kijelentését: „Kérjék a csatlakozást Romániával, és akkor elkezdődhet a folyamat!” Hozzátette, Romániában nincs olyan párt, amelyik ezt ellenezné, Moldáviában pedig csak a kommunisták tiltakoznak. Băsescu persze kissé leegyszerűsítette a valóságot, a lényeget illetően azonban nagyjából igazat mondott.

Tény, hogy a 4,3 milliós Moldávia többsége moldáv, vagyis román, és az is tény, hogy erős a szimpátia Románia iránt, sokan egyszerre moldáv és román állampolgárok is. A kulturális kötelékek egyre erőteljesebbek, a román kulturális diplomácia fontos célterületként tekint Moldáviára. Ha tehát adott esetben népszavazás mondaná ki a két állam egyesülését, erkölcsi és nemzetközi jogi kifogása aligha lehetne bárkinek is. Az Európai Unió számára viszont megoldásra váró feladvány lenne, hogy egy korábban önálló ország a megszabott feltételrendszert megkerülve válik a közösség tagjává.

Az egyesülés ugyanakkor mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek első, felületes pillantásra tűnik. Moldáviát ugyanis – az oroszbarát kommunistákat most nem számítva – legalább két komoly belső feszültség terheli. A legjelentősebb fejfájást Kisinyovban a nemzetközi közvélemény által önálló államként el nem ismert, több mint félmilliós szakadár Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság (másképp Dnyeszteren Túli Terület, Dnyeszteren Túli Köztársaság vagy egyszerűen csak Transznisztria) jelenti, ahol orosz csapatok állomásoznak, egyszerre idegesítve Romániát, Moldáviát és Ukrajnát. Ez azért pikáns, mert Románia viszont a NATO tagja.

A hagyományos román diplomácia persze mindig is értette az eredményes hintapolitikát, az állam fennállása alatt még egyetlen háborút sem fejezett be azon az oldalon, amelyiken elkezdte, így mozgásterük éppenséggel van, akár valamiféle status quót köthetnek Oroszországgal kölcsönös előnyök mentén, de ehhez nyilván az atlantista erőtérnek is lenne néhány szava.

A másik feszültségtényező az altáji török népcsaládba tartozó mintegy 150 ezer moldáviai gagauz széles jogkörökkel rendelkező, saját kormányzó által irányított autonómiája. Ide tartozik minden olyan terület, ahol a gagauzok többségben van, illetve amelynek lakossága helyi népszavazásokon úgy döntött, hogy Gagauziához akar tartozni.

A törvény kimondja, hogy minden Gagauziában található föld, ásványkincs, növény- és állatvilág, minden természeti erőforrás, ingó és ingatlan vagyon Moldávia népének tulajdona, de Gagauzia gazdasági alapja. Ha tehát Románia komolyan gondolja Moldávia magához csatolását, akkor kap a nyakába egy jó kis etnikai alapú területi autonómiát, melynek létrejöttébe Kisinyov, finoman szólva, nem jókedvében egyezett bele.

Elég annyit leszögezni, hogy a gagauzok, hogy úgy mondjuk, nagyságrendekkel határozottabban lépnek fel érdekeikért, mint a székelyek. Az autonómiájuk felszámolására irányuló bármely törekvés tehát borítékolhatóan békétlenséghez vezet, ez esetben viszont biztonságpolitikai, destabilizáló tényezővé válik. Ha viszont Románia lenyeli a békát, máris ott a precedens, mely ráadásul alapjaiban rendíti meg a román alkotmány egyébként is valótlanságon alapuló első pontját, mely szerint Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam. Ez pedig, noha az esetleges összeolvasztással a magyarság egész Románián belüli számaránya csökkenne, és nem lenne elég a parlamenti küszöb átlépéséhez, mégis komolyan veendő, a nemzetközi színtéren is erőteljesen és eredményesen képviselhető hivatkozási alapot teremtene a magyar autonómiatörekvéseknek, ráadásul az országon belül olyan szövetségesekre lelne a magyarság, akik iránt történelmi és kulturális okokból Törökország sem közömbös.

Ebben a képletben tehát Romániának, Magyarországnak, az erdélyi és romániai magyarságnak, valamint az Európai Uniónak és a NATO-nak is többtényezős feladványokat kellene megoldani.

Hogy mégsem puszta fikcióról van szó, azt alátámasztja az Adevărul (egykori kommunista pártlap, a fejlécén ma is a Szabad Nép évfolyamszámát viselő Népszabadság román megfelelője) augusztus 28-i számában közölt interjú, melynek magyar fordítása az EuroCom – Romániai Sajtófigyelő internetes oldalon (eurocom.wordpress.com) olvasható.

A jelentős befolyású román lapban az új, világot látott, nyelveket beszélő, tapasztalt, kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező román diplomata- és lobbistanemzedék egyik képviselője, az Európai Bizottság ösztöndíjaival számos nemzetközi képzésen részt vett, egyebek mellett az amerikai Stanford Egyetemet, a Berkleyt, a Yale-t, továbbá Törökországot, Magyarországot, Chilét, Oroszországot, Németországot, Moldáviát, Japánt, Hondurast, Ukrajnát, Kínát is megjárt, a Pekingi Egyetemet kitüntetéssel elvégzett, Oxfordba és a Harvard Egyetemre is mesterképzésre fölvett, jelenleg teljes ösztöndíjjal az arizonai, a coloradói, a dél-kaliforniai, a texasi, a torontói és a John Hopkins Egyetemeken párhuzamosan hallgató Stoica Cristinel Popa hosszasan fejtegeti Románia és Moldávia egyesülésének esélyeit.

A céltudatos fiatalember, aki a Stanford Egyetemen épp e témából írta meg diplomamunkáját, Németország újraegyesülésével álltja párhuzamba a román nemzetpolitikai törekvést. És ettől igazán érdekes a dolog, Stoica Cristinel Popa ugyanis abból indul ki – történelmileg egyébként helytálló módon –, hogy Romániát a Szovjetunió a második világháborúban feldarabolta, megszállva Besszarábiát, vagyis jórészt a mai Moldáviát (a földrajzi Besszarábia egy kis része ma Ukrajnához tartozik), amely a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett. Mivel azonban Popa megdöbbenve tapasztalta, hogy e tény gyakorlatilag ismeretlen a világ akadémiai köreiben, arra jutott, hogy a két ország egyesítésének – vagy ahogy ő fogalmaz román szempontú következetességgel, Románia újraegyesítésének – népszerűsítésre van szüksége.

A fiatalember hozzáteszi, amerikai hivatalosságokkal és tudományos körökkel érintkezve, általánosságban jó vélemény él Romániáról. Stoica Cristinel Popa szerint, bár az európai országok többsége ellenezte a német újraegyesítést, azt megakadályozni nem tudták, így az esetleges nemzetközi ellenkezés Románia és Moldávia egyesülését sem lenne képes meggátolni.

„Amikor két politikai entitás képviselői – akár a kérdéses politikai entitások külügyminisztériumai, akár a parlamentjeik, vagy bárki, akinek külpolitikai hatáskörei vannak – törvényes, békés és demokratikus módon kifejezik egyesülési szándékukat, akkor a nemzetközi jog szerint egyetlen állam sem akadályozhatja ezt meg, egészen egyszerűen nincsenek törvényi mechanizmusok, melyekkel ilyen körülmények között megakadályozható egy egyesülés” – mondja Stoica Cristinel Popa, hangsúlyozva, hogy bevett és törvényes eszközökről beszél. Figyelemre méltó tétele, hogy Németország újraegyesítése nem egyik napról a másikra történt, hanem az ország kettéosztása, 1949 óta minden nyugatnémet kancellár elsődleges politikai célja volt, és sok évtizedig tartott. Ehhez viszonyítva Popa úgy véli, egy-két évtized múlva lehet reális az egyesítés.

Ugyancsak figyelemre méltó megállapítás, hogy az egy főre eső romániai és moldáviai GDP közti különbség nagyjából ugyanakkora, sőt talán kisebb, mint az egykori NSZK és NDK vonatkozásában volt.

A célhoz vezető stratégia legfontosabb elemei Popa szerint ezek: a moldáviai politikai osztállyal ápolt kapcsolatok minél szorosabbra fűzése; annak megértetése, hogy a román–moldáv határfolyó, a Prut két partján élők egyetlen, bár brutálisan szétdarabolt nemzetet alkotnak; a román állampolgárság kiterjesztése és annak felgyorsítása; ezzel kapcsolatban igen fontos kijelentés, hogy „bár vannak még olyan országok, melyek itt-ott panaszkodnak Románia állampolgárság-visszaszerzési politikájára, ezeknek az országoknak nincsenek törvényes érveik vagy mechanizmusaik, melyekkel ellenszegülhetnek ilyen politikáknak. (…) A román politikai osztálynak meg kell értenie és különbséget kell tennie egyrészről az európai jogot, a jogállamiságot és az európai szerződéseket egyértelműen megsértő akciók (…) és másrészről az olyan akciók között, melyek részleges bírálatot váltanak ki európai államok szűkebb csoportjából, amilyen az állampolgárság, de melyek semmilyen módon nem sértik az európai jogot, az európai szerződéseket, vagy a jogállamiságot”.

Ami Moldávia népének akaratát illeti, Popa friss felmérésekre hivatkozva azt mondja, a lakosság közel fele akarja az egyesülést. „Nagyon világos, hogy minél több Pruton túli polgár egyben Románia állampolgára is, az egyesülés annál közelebb van”, így Popa, aki ez ügyben a nemzeti minimumot is leszögezi. „Ugyanúgy, ahogy Németországban történt, az egész román politikai osztálynak unionista politikát kell folytatnia. Minden pártnak kötelessége az újraegyesítést célként szerepeltetnie a programjában.”

Mindehhez propaganda is kell: „Az unionista üzenettel párhuzamosan fenn kell tartani egy üzenetet a kisebbségek anyanyelvű oktatásához való jogáról, a szavazati jogáról, a bármilyenfajta vallás gyakorlásának szabadságáról, stb.”

Hogy ebből ki mit vesz majd komolyan, különös tekintettel az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés soha be nem tartott ígéreteire, az persze más lapra tartozik. A szándék komolyságát illetően némileg le is leplezi magát Popa. „Mivel folyamatosan voltak viták a székelyek autonómiájáról, meg kell említeni, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem tartalmazza az etnikai kritériumok szerinti autonómiát. (…) Nem fog senki sem jönni kívülről, azt mondva, hogy ha nem adunk autonómiát a székelyeknek, ezt azt jelenti, hogy nem vagyunk demokrácia, vagy nincs működő jogállamiságunk. A hatályos nemzetközi jog szerint a román állam az erdélyi székelyek legradikálisabb és idegengyűlölő szervezeteit terrorista szervezetekké nyilváníthatja. (…) Mindaddig, míg az RMDSZ a mandátumok 6-7 százalékával rendelkezik Románia parlamentjében, a székelyek pedig egy kisebbség Romániában, kifejezhetnek, békésen, bármilyen óhajt, de ez csak akkor fog teljesülni, ha a lakosság többsége vagy Románia parlamentje egyetért ezzel. Ezek egy demokrácia alapszabályai és ezeket nem Romániában találták fel.”

Ugyanakkor „meggyőződésem, hogy Románia egyesülése Moldova Köztársasággal az elkövetkező 10–20 év folyamán megtörténik, és hogy az én nemzedékem fogja ezt megvalósítani. Románia és a Moldova Köztársaság két abszolút román többségű állam. És Románia újraegyesülése után, egy több mint 85 százalékban román lakossággal, Románia továbbra is nemzetállam marad, a nemzetállamra nemzetközi szinten alkalmazott meghatározás szerint. A Prut mindkét oldalán élő fiatal unionisták már megszervezték magukat (…) és az unionista ideál folyamatosan új szimpatizánsokat szerez mindkét román államban. Ugyanakkor mi, Románia diaszpórája az egyesülést hirdetjük a világ nagy fővárosaiban.”

Íme, az öncélú és rendkívül eredményes román diplomácia eszenciája. A már-már cinikusan egyenes beszéd őszinte tiszteletet érdemel, hiszen a nagyromán politika – melynek már ma is a legmagasabb körökben vannak képviselői – nem árul zsákbamacskát.

A magyar diplomácia sürgős házi feladata tanulmányozni és alaposan megtanulni szomszédaink módszertanát.

Ágoston Balázs