Két nyitott szem

Az 1879. június 10-én Kolozsváron, református családban született Szabó Dezső a magyar irodalom és a XX. századi magyar közélet egyszemélyes intézménye volt. A magyar–francia szakos tanár több budapesti főreáliskolában volt állásban, miközben 1905-ben állami ösztöndíjjal párizsi tanulmányúton járt. 1907 és 1910 között tanított Székesfehérváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén. Diákjai rajongtak érte, mégis mindenhonnan hangos botrányok közepette távozott. Szabó Dezső robbanékony öntudata, hiúsága, minden udvariaskodást kerülő szókimondása miatt rendre összekülönbözött feletteseivel és munkatársaival, és a helyi közéletet felkavaró merész nőügyei is akadtak. Mámorosan falta az életet, miközben egész életében gyötörte az önkínzó lényeglátás, a kíméletlen, csontig hatoló, olykor dühödt igazmondás is, mely sértett tévedéseiben is minden rezdülésében maga volt a magyar életakarás.

Szabó Dezső elnyomott, alávetett, becsapott, megcsalt népnek, „fajnak” – e kifejezés akkoriban a kulturális és politikai nemzet fogalmánál mélyebb, szervesebb történelmi közösségre utalt, de idegen volt tőle a későbbi biologizáló fajelmélet – látta a magyarságot, melyet sötét végzet fenyeget. Elnyomót látott a történelmi politikai uralkodó rétegben, számára a verítékesen dolgozó magyar paraszt és magyar munkás volt a nemzet legjava. A politikai jogok kiterjesztését kívánta és hirdette, érdeklődéssel fordult a kor szociális-szocialista mozgalmai felé, egy ideig a hírhedt radikális szabadkőműves folyóirat, a Nyugat állandó szerzője volt. Ám fenyegető térhódítást látott különösen a nagypolgári, tőkés zsidóságban, és hamarosan elidegenedett a Nyugat-univerzumtól.

1918 őszén Szabó Dezső reménykedett a magyarságot a Monarchiától, az arisztokráciától, de az idegen etnikai gazdasági és kulturális befolyástól is megszabadító nemzeti forradalomban. Mélységesen csalódott. E kor irodalmi krónikája Megered az eső című regénye, melyben az általa látni vélt többszörösen összetett, etnikai ellentéteket sem nélkülöző konfliktusrendszert rajzolta meg. Legismertebb műve a Szabó Dezsőre olyannyira jellemző szellemes-expresszív szóalkotásoktól vibrálóan áradó nyelvezetű Az elsodort falu, mely a részben idealizált, részben aláhulló csóvaként láttatott magyar parasztban és a magyar faluban az egész nemzet sorsát festi meg sötét tónusú ecsetvonásokkal.

Antiszemitizmusáról, amelyet később zsidó lapoknak nyilatkozva maga sem tagadott, így vallott: „Én ugyanazokat az emberi szempontokat és emberi követelményeket tartom szem előtt a zsidóság megítélésében, mint saját fajtám vagy bármely más faj megbírálásánál. Senki sem vádolhat azzal, hogy saját fajtám megmutatásánál nem láttam meg a bűnöket. Amint nem vagyok antimagyar, ha a magyart a maga valóságában látom, nem antiszemitizmus az, ha nem határolom el látásom a zsidók meglátásánál. Én ebben az országban a becsületes zsidó–magyar együttműködést mindkét faj s egy emberibb jövő alapszükségének tartom. (…) Sosem tartoztam párthoz, sohasem voltam részletérdek katonája. Két nyitott szem voltam. Két szem, mely végzetesen mindent látott, és nem tudott hazudni. Ez a látás volt minden erőm, minden szenvedésem és örök egyedülvalóságom.”

E két nyitott szem nem csupán a zsidóságra tekintett kritikusan, hanem a németségre és a szlávságra is, amit bizonyít az említett két mű folytatásaként megírt Segítség! című regény. Ebben Szabó Dezső vaskos méltánytalanságoktól sem mentesen formálta meg és állította pellengérre egyes regényalakjaiban az általa a germán élethódítás megtestesülésének látott gróf Klebelsberg Kunót vagy a szláv imperializmus képviselőjének vélelmezett Prohászka Ottokár püspököt. De nem kímélte saját, izzó hévvel szeretett és féltett magyar népét sem, regényeiben, pamfletszerű politikai írásaiban visszatérően pusztulásba rohanó, élhetetlen, szegény, szinte ütődött, nagy gyermekként ábrázolja a magyarságot.

Amint megvetette az 1918-as és 1919-es forradalmakat, éppoly lesújtó véleménnyel volt az általa görénykurzusnak minősített Horthy-korszakról annak legtöbb szereplőjével egyetemben. Egyedül gróf Teleki Pállal tett kivételt, akinek tragikus sorsában az idegen hatalmak között őrlődő magyarság végzetét látta.

Szabó Dezsőt az irodalomtörténet gyakran sorolja a szociografikus népi irodalom táborába, az azonban tévedés. Valójában egyetlen táborba sem tartozott, a népi írók mozgalmát pedig, mint voltaképp minden mozgalmat és mindenkit, lesajnálta. Budai Balogh Sándor irodalomtörténész, Szabó Dezső életművének talán legavatottabb kutatója idézi az író egy tanítványa, Eötvös Flóra visszaemlékezését (Szabó Dezső Ludas Mátyás füzetei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/2.): „Közismerten kirándulás-kedvelő volt Szabó Dezső. […] Egyszer a Gugger-hegyi kiránduláson Bognár József – aki akkor egyetemista volt – megkérdezte a Mestertől, hogy mi a véleménye a népi írókról. Gyorsan válaszolt Szabó Dezső: »Képzeljenek most a hegyoldalra egy kecskét, az a Szabó Dezső. Amit pedig elpotyogtat maga után – azok a népi írók.«”

Ezen idézet Szabó Dezső hiúságára is rávilágít – tanítványaitól, de másoktól is elvárta, hogy Mesternek szólítsák. Mégis, miközben vérig sértette a politikai paletta majd minden szereplőjét és irányzatát, a fiatalok, különösen az egyetemisták és főiskolások tömegei rajongtak érte, mert megérezték indulatkitörései mögött az őszinte, hiteles nemzetféltést, időnként cinizmusig fajuló epéssége mögött az élet és az emberi faj megértő, aggódó szeretetét.

Szabó Dezsőben egyszerre volt jelen a polgári modernizáció iránti vágy, az európai műveltségű ember nyitottsága és a magyar falu zárt világának megtartó erejébe vetett hit, ugyanakkor e falut süllyedőnek, kiszolgáltatottnak látó féltés, a demokratizmus és a gyakran goromba, de sohasem gyűlölködő vagy embertelen fajvédő indulat, a magyar protestantizmushoz való ragaszkodás és egyfajta idealisztikus szocialista érzület.

„A magyar falu, a magyar munkás, s az új életből fakadó középosztály hármas pillérére épített demokrácia” – fogalmazta meg társadalmi ideálját. Beskatulyázhatatlan volt, sohasem alkudott meg, ezért egész életében a politikai és az irodalmi körök számkivetettje maradt, a nyomor rémével küzdött, albérletből albérletbe költözött, miközben nemzedékek sorának, fiatalok százezreinek adott tévedéseivel együtt is biztos nemzetpolitikai iránytűt előadásaiban, cikkeiben, melyek nagy részét, miután mindenhonnan kiviselte magát, saját egyszemélyes folyóirata, a Ludas Mátyás Füzetek közölte.

Életműve nemcsak mennyiségét tekintve gazdag, hanem sokoldalúsága is lenyűgöző. Regényei, vitriolos pamfletjei, versei mellett megírta torzóként ránk maradt visszaemlékezését (Életeim), de írt ma is érvényes társadalompolitikai esszéket, foglalkoztatta a protestantizmus és a magyar lelkiség kapcsolata, és számos tanulmányt szentelt a magyar és az egyetemes művészettörténetnek is, különös tekintettel természetesen az irodalomra. Valóban polihisztor volt, és közben kiállhatatlanul zsörtölődő dúvad, egyben esendő, szeretetre, elismerésre vágyó, gyakran szorongó ember, aki Budapest ostroma alatt, 1945. január 13-án egy nem sokkal korábbi szívrohamot követően szabályszerűen éhen halt.

Közel két hét múlva temették el a Rákóczi tér földjébe egy szekrényből sebtében ácsolt koporsóba. 1949-ben exhumálták, és a Fiumei úti temetőben helyezték titokban sírba. Földi maradványaival együtt magyar örökségét is évtizedekre elhantolták. A halálos csöndet 1988-ban törte meg a Budai Balogh Sándor irodalomtörténész elnökletével megalakult Szabó Dezső Emléktársaság, amely 1990 nyarán a Szabó Dezső számára oly kedves Gellérthegyen szobrot állított a nagy írónak.

Mai politikai viszonyainkkal is összefügg, hogy Szervátiusz Tibor szobrászművész alkotásának avatóján a meghívás ellenére nem jelent meg Göncz Árpád, a Magyar Írók Szövetségének akkori elnöke. Utólag minden értelmet nyer. Szabó Dezső ellentmondásos, nagyon XX. századian magyar életművének sűrítménye ez a létparancs: „Minden magyar lélek felelős minden magyar lélekért!”