Az igazság diadala, vagy piacellenes gorombaság? Nagyjából e két végletes felfogás köré csoportosulnak a bankadó körül fellángolt viták során egymással összecsapó vélemények. Melyek ütköztetése végre felszínre hozta és a fősodratú közbeszédbe emelte a globális spekulatív kapitalizmus fenntarthatatlanságát és társadalmi igazságtalanságát.

A pénzintézetek gigantikus nyereségének közérdekű megcsapolása ily módon már a vonatkozó törvények meghozatala előtt érzékelhető hasznot hozott, amennyiben vitára ösztönözte a közélet szereplőit, s ezzel megdőlt azon dogma, mely szerint elértünk a történelem végéhez, merthogy az önműködőnek beállított, de valójában emberi szándékok és cselekvéssorozatok nyomán alakított piaci folyamatok által meghatározott nyugati világrend a létező világok legjobbika.

A spekulatív berendezkedés 2008-as szétrobbanása ugyanis épp ennek ellenkezőjét bizonyította, jelesül azt, hogy a valós értékteremtés, vagyis fedezet nélküli trükközés szinte kezelhetetlen – nemcsak pénzügyi és gazdasági, hanem súlyos társadalmi – válságot idéz elő.

A bankadó gondolata ugyanakkor nem új keletű, a pénzváltókat, a kamat bűvészeit minden korban igyekeztek kordában tartani az államok, néha több, gyakran kevesebb sikerrel. A most bevezetni szándékozott rendszer közvetlen előzménye az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett James Tobin nevét viselő tervezet, melyet az amerikai közgazdász 1971-ben dolgozott ki, miután az Egyesült Államokban a jegybank szerepét betöltő magántulajdonú bank, a Federal Reserve Richard Nixon elnöksége idején megszüntette a dollár aranyfedezetét, s így gyakorlatilag a spekulánsok kényük-kedvük szerint változtathatták az amerikai valuta árfolyamát.

A Tobin-adó gondolatának lényege, hogy a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetett alacsony, alig 0,25 százalékos adó által fékezni lehet a spekulatív átutalásokat. Ezt tehát aff éle globális adóként kell elképzelni, s bár Tobin fölvetése mindeddig elmélet maradt, könnyen lehet, hogy hamarosan valósággá válik.

A bankadó más formái azonban időről időre fölmerültek. Svédországban például a pénzintézetek bizonyos bevételeik 0,036 százalékát befizetik az államnak, mely a bevételből esetleges jövőbeli válságok megelőzésére szolgáló alapot hoz létre. Barack Obama amerikai elnök pedig az 50 millió dollárnál nagyobb mérlegfőösszegű bankokra szeretne kivetni 0,15 százalékos adót.

Kétharmadát vissza

A bankadó voltaképp nem újdonság Magyarországon sem. A hitelintézetek és a pénzügyi vállalkozások különadójáról szóló, 2005. január 1-jén hatályba lépett 2004. évi CII. törvény alapján Gyurcsány Ferenc kormánya is igyekezett költségvetési bevételhez jutni két esztendőre szóló, évenként 30 milliárd forintnyi banki befizetés által. Az akkori szabályozás szerint a hitelintézeteknek és a pénzügyi vállalkozásoknak két éven keresztül vagy 8 százalékkal több társasági adót, vagy a betéti és hitelkamatok közti különbségből adódó nyereség 6 százalékát kellett befizetniük a költségvetésbe. Ennek hatályát aztán – némi könnyítéssel, a kamat- és kamatjellegű bevételekre kiszabott 5 százalékos bankjáradéknak átfestve – meghosszabbították, épp idén járna le. Sőt, ehhez 2006-ban hozzácsapták a 4 százalékos, úgynevezett szolidaritási adót is.

Mindez nem sok eredményt hozott, hiszen a költségvetés ily módon előteremtett bevételei más csatornákon nagy mértékben elfolytak, a 2008-ban kitört válság nyomán történetesen a bankszektorba is jelentős mennyiségű közpénz áramlott vissza, a 2008 őszén törvénybe iktatott bankmentő csomag ugyanis a Nemzetközi Valutaalaptól, a Világbanktól és az Európai Uniótól kapott hitelkeret terhére mintegy 600 milliárd forinttal támogatta meg a bankokat. Vagyis a szocialista–liberális kormányzás mérlege – banki különadó ide, szolidaritási adó oda – e téren is egyértelműen negatív.

Az Orbán-kormány által bejelentett banki különadó célja a hivatalos megfogalmazás szerint az, hogy a pénzügyi szektor is minél nagyobb arányban vállalja a terheket. A tervezett évi 200 milliárd forintos bevétel két év alatt a kétharmadát hozza vissza annak a pénznek, amit a magyar állam hitelből belepumpált a bankrendszerbe. Ezzel tehát a kormány tulajdonképpen csupán visszaveszi a pénzintézetektől a mentőcsomag tetemes részét, ami voltaképp a költségvetési egyensúly megteremtésére irányuló lépés, de a tervezett bevételt nem csupán erre kívánja fordítani az államvezetés, hanem gazdaságélénkítésre, munkahelyteremtésre is.

Múlt héten nagy vonalakban az is kiderült, milyen arányban kell fizetniük a pénzügyi élet különböző résztvevőinek: a bankoknak 133 milliárd forintot, a biztosítóknak 36 milliárd forintot, a lízingcégeknek 12,5 milliárd forintot, a pénzügyi közvetítő cégeknek 3,2 milliárd forintot, az alapkezelőknek 2,2 milliárd forintot, a befektetési szolgáltatóknak 1,1 milliárd forintot kell leróni. Ezenkívül a Magyar Fejlesztési Bank 5 milliárddal, a Budapesti Értéktőzsde pedig 0,2 milliárddal járul hozzá a költségvetéshez, s mindegyiküknek szeptember 30-ig kell teljesíteni kötelezettségüket. Ez összesen 193,2 milliárd, vagyis a tervezett 200 milliárdból még hibádzik 6,8 milliárd forint. Ennek forrása lapzártánkkor még bizonytalan, mivel nem egyértelmű, hogy a takarékszövetkezeteknek kell-e fizetniük vagy sem.

Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő korábbi közlése szerint nem kell, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke, Turi Dénes viszont múlt héten szerdán kijelentette, hogy a szervezet által tömörített pénzintézetek is vállalják a rájuk eső részt, akár önként is. A kormány és az érintettek közti tárgyalásokról kiszivárgott hírek szerint utóbbi esetben 6,1 milliárd forint esne a takarékszövetkezetekre. A magán-nyugdíjpénztáraknak viszont biztosan nem kell bankadót fizetni, mivel ezek közvetlenül a tagok tulajdonában vannak, s így az elvonás őket sújtaná.

Így áll hát jelenleg a bankadó-akció, mely nagy vihart kavart, hiszen a kormányzati akcióterv bejelentésekor a pénzintézetek reflexszerűen felhördültek, több bank és biztosító a magyar piacról való kivonulással fenyegetőzött, illetve kvázi megzsarolták a kormányt, mondván, a bankadót ügyfeleikre fogják áthárítani – értsd: tovább nőnek a hiteltörlesztő részletek, illetve még drágábbak lesznek a vállalkozások számára nélkülözhetetlen kölcsönök.

Brüsszel bekeményít

Figyelemre méltó, hogy napok alatt fénysebességgel megváltozott az európai pénzügyi klíma, s ma már az Európai Unió is bankadó bevezetését tervezi. Az Orbán-kormány bankadóterve miatti médiariadónak is rögvest vége szakadt, hiszen egy ilyen nagy piacról mégsem vonulhatnak ki duzzogva a pénzintézetek, a magukat mértékadónak gondoló sajtóorgánumok pedig nevetségessé válnak, ha e fordulat után is a bankszféra érinthetetlensége mellett törnek lándzsát. Ezúttal ugyanis a bankadó terén egybevágnak a magyar és az uniós érdekek.

Az Európa Tanács elszánta magát a kontinentális léptékű banki különadó kivetésére, sőt, Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök kezdeményezésére a G20-ak, vagyis a legfejlettebb gazdaságú országokat és az Európai Uniót egybefogó világszervezet múlt hétvégi torontói csúcstalálkozóján javasolták a globális tranzakció-illeték, tehát voltaképp a föntebb említett Tobin-adó bevezetését, bár megállapodás nem született. Ettől nemcsak a terhek jelentősebb szétterítését remélik, hanem abban is bíznak, hogy a tervezett intézkedések rászorítják a bankokat a rendszerkockázatok, magyarul a spekulatív magatartás által előidézett társadalmi robbanásveszély csökkentésére.

Az EU viszont a 2020-ig szóló kontinentális stratégia keretében a pénzintézetek megadóztatása mellett a munkanélküliség csökkentését, illetve a nemzeti össztermék (GDP) 3 százalékának kutatás-fejlesztésre fordítását is célul tűzte ki. Vita csak abban van az uniós tagállamok vezetői közt, hogy a bankadóból befolyó bevételeket válságmegelőző alapként különítsék el, vagy szabadon felhasználják gazdaságélénkítésre.

A lényeg azonban az, hogy a jelek szerint – legalábbis egy időre – Európa-szerte új keretek közé kerül a banki tevékenység, s ebben Magyarország kezdeményező politikája miatt valamelyes lépéselőnybe kerülhet, hiszen hazánkban már idén fizetniük kell a pénzintézeteknek.

Az EU-tagországok pénzügyi mozgásterét is átszabó változások azonban kemény költségvetési fegyelmet követelnek, ezért a magyar kormány is kénytelen tartani – korábbi terveivel ellentétben – a 3,8 százalékos költségvetési hiánycélt. Sőt, még az is fölmerült, hogy a szigorúság jegyében a jövőben csak Brüsszel előzetes áldásával lehessen nemzeti költségvetést készíteni. Ez azonban oly mértékben csorbítaná az EU-tagállamok maradék függetlenségét, hogy az ötlet jó eséllyel elvettetik, bár az Európai Bizottság vélhetően kap valamiféle véleményezési jogosultságot. Emellett határozott, bár egyelőre nem részletezett, de az euróövezethez való viszony szerint differenciált büntetésre számíthatnak azon uniós országok, melyek nem veszik komolyan a költségvetési fegyelmet, és azok is, melyek még nem tagjai a közösségnek, de csatlakozni kívánnak.

Ezzel az EU-országok pénzügyi-gazdasági mozgástere ugyan nem nő, de a folyamatok kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé válnak, ami mindenképp nagy könnyebbség a kormányoknak. E jelentős változások viszont újabb lépést jelentenek az egyre központosítottabb európai szuperállam felé, ami a lehetőségek mellett komoly kihívást is jelent a szuverenitásukat védő nemzetállamok számára.

Ágoston Balázs