Kezünkben még az egyetlen fegyverünk

– Eddig is sok, jellemzően nyugati politikust zavart a vétó intézménye. Kinek jutott eszébe először, hogy el kellene törölni?

– Az európai együttműködést a kezdetektől, az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es létrejöttétől kezdve két irányzat vitája jellemezte. Az egyik föderális, nemzetek feletti, központi irányítású uniót képzelt el, a másik viszont a tagállamok önállóságára épülő, lazább szövetségi formát, egyfajta konföderációt. Ebben a konfliktusban, ami napjainkban csak tovább fokozódik, mindig központi kérdés volt, hogy legyen-e a közös döntéseknél a tagállamoknak vétójoguk, vagy a többségi döntés elve érvényesüljön.

A szembenállás a hatvanas években éleződött ki igazán az 1957-ben megalakult Európai Gazdasági Közösség, azaz a Közös Piac keretei között, amikor Charles de Gaulle volt Franciaország államfője. Ő olyan európai szuverenitást képzelt el, amely megtartja a tagállamok önállóságát. Walter Hallstein, az Európai Bizottság (EB) akkori elnöke viszont abszolút föderalista volt, követte az alapító atyákat, Jean Monnet-t, Altiero Spinellit vagy Paul-Henri Spaakot, és bővíteni akarta a nemzetek feletti bizottság jogköreit. A konfliktus 1965-ben érte el a csúcspontját, amikor Hallstein a közösség költségvetési tervezetében a bizottságot és a közgyűlést helyezte volna előtérbe. De Gaulle rögtön látta, hogy a francia, illetve a tagállami szuverenitás elleni törekvésről van szó, ezért 1965 nyarától a francia kormánytagok nem vettek részt a Miniszterek Tanácsának ülésein. Ez volt az úgynevezett üres székek politikája. A viták egyik fő kérdése a minősített többségű döntés volt, amelynek kibővítését a római szerződés tervbe is vette annak idején, és Hallstein ezt érvényre is akarta juttatni.

– Mégis elbukott. Ennyire erős volt a francia államfő?

– A Hallstein és De Gaulle, illetve a föderalizmus kiterjesztésének támogatói és a nemzeti szuverenitást védelmező tábor közötti konfliktus kompromisszummal zárult 1966 elején. A tagállamok megfogalmazták az „egyezség az egyet nem értésben” elvét, vagyis azt, hogy a többségi döntést bármelyik tagállam megvétózhatja, ha úgy érzi, hogy sérülnek a nemzeti érdekei. Ez nyilvánvaló kudarc volt Hallstein számára, levonta a következtetést, és 1967-ben távozott a bizottság éléről. Ám a következő évtizedekben újabb és újabb támadások érték az egyhangú döntés elvét, többek között az 1985 és 1995 között bizottsági elnöki posztot betöltő Jacques Delors és a bizottság részéről. Őt követte ezen az úton Jean-Claude Juncker, és mint látjuk, most Ursula von der Leyen több tagállammal karöltve erőteljes támadást indított a vétójog ellen.

– Mi egyáltalán a vétó, és mi a jelentősége? Az EU miért nem illesztette mindjárt működési mechanizmusába a többségi szavazást?

– A vétó lényege, hogy ha egy közösen meghozott döntés valamelyik tagállam valós érdekeit sérti, akkor ellenszavazatával megakadályozhatja az érvényesülését, és így nem léphet életbe. Ez a garanciája annak, hogy az európai szövetség, mai nevén az Európai Unió ne váljon olyan szuperföderális intézménnyé, amelyben a meghatározó súlyú nyugat-európai tagállamok rá tudják kényszeríteni az akaratukat a kisebb, adott esetben kelet-közép-európai országokra. Ez ugyanis megszünteti a tagállamok egyenrangúságát, és egyenjogúság helyett a hierarchia, azaz a birodalmi szerkezet és gondolkodásmód válik uralkodóvá.

– Elmondható, hogy a magyar vétózások miatt gyorsult fel és vált erőteljessé a vétó intézményének eltörlésére irányuló akció?

– Ez egyértelmű. De vegyük magunk mellé Lengyelországot is! Súlyos helyzet keletkezett, amikor 2020 őszén a két ország együtt meglebegtette, hogy megvétózza a 750 milliárd eurós helyreállítási alapot és a 2021–2027 közötti, több mint ezermilliárd eurós költségvetést, mert az EB és az Európai Parlament (EP) be akarta vezetni az úgynevezett jogállamisági eljárást. Természetesen épp e két ország ellen, aminek következtében pénzeket lehetne visszatartani vagy elvonni ezektől az államoktól, de persze másoktól is, ha nem tartják be az állítólagos jogállami normákat. Végül kompromisszum született, de a jogállamisági eljárás mégis érvénybe lépett, és most látjuk is ennek a következményeit. Vagyis azt, hogy Magyarország még mindig nem kapott egyetlen fillért sem a helyreállítási alapból, de a költségvetésből sem, és úgy tűniki, hogy nem is szándékozik az EB ezen változtatni. Büntetni akarnak bennünket, mert az ukrajnai háború, a szankciók, a migráció és a genderideológia kérdéseiben sem engedünk a külső nyomásnak, a globalisták törekvéseinek. Igaz, Lengyelország a háború ügyében már együttműködik a fősodorral, de talán megmaradhat velük a közös fellépés olyan témákban, mint a gender vagy a jogállamiság. Pénzt persze Varsó sem kap.

– Miért nem akart csatlakozni a lengyel–magyar vétószövetséghez a V4 másik két tagállama, Csehország és Szlovákia?

– Az említett ügyben, a jogállamisági eljárás elleni fellépésben kitartott Lengyelország és Magyarország, meg kell azonban állapítanunk, hogy a kompromisszum, amelynek értelmében a két ország az Európai Bírósághoz fordulhat az eljárás bevezetésének ügyében, és csak a bíróság döntése után léphet életbe ez az intézmény, eleve nem sok jóval kecsegtetett. Már csak azért sem, mert a bíróság eddig mindig az EB-nek adott igazat vitás kérdésekben, és most is így történt. Talán nem véletlenül, hiszen a testületben döntő többségében a globalista-föderalista fősodorhoz, sőt gyakran a Soros-hálózathoz tartozó személyek a meghatározók.

– Mit akar Csehország és Szlovákia?

– Mindkét országban olyan politikailag zavaros koalíció került hatalomra, amelyek számára prioritást élvez az európai liberális fősodorhoz tartozás. A V4-együttműködést kockázatosnak vélik, főként azért, mert szerintük a renitens magyarok miatt hátrányok érhetik Prágát és Pozsonyt is. Amúgy mindig is hajlottak arra, hogy alávessék magukat a nyugat-európai nagyhatalmak akaratának. A visegrádi szövetség sajnos megroppant, de új, patrióta kormányok hatalomra kerülésével mindez visszafordítható.

– Kik a nagy vétósok még a magyarokon és adott esetben a lengyeleken kívül?

– Rajtunk kívül most igazán komoly vétósok nincsenek, a korábbi évtizedekből a francia példát pedig már említettem. Előfordul, hogy egy-egy kivételes esetben jelzik bizonyos országok, hogy valamilyen előkészített döntés sérti a gazdasági, kereskedelmi érdekeiket, és ilyenkor általában el sem jut az ügy a vétó alkalmazásáig, mert az unió már az előkészítés fázisában figyelembe veszi a vezető hatalmak szándékait. A fősodor számára legfontosabb kérdésekben csak Magyarország jelzi, hogy élni fog a vétó lehetőségével.

– Milyen konkrét érdekeket szolgálna a vétó eltörlése?

– Nyilvánvaló, hogy a liberális, globalista fősodor elszánta magát arra, hogy megteremti az abszolút központosított európai államot a bizottság mint kvázi európai kormány irányításával. Amely az uniós szerződések alapján egyébként nem működhet kormányként. Hazánk útjában áll a föderális törekvéseknek, méghozzá éppen a vétójog alkalmazásával, de persze más formában is. A vétójog eltörlésével viszont le lehetne zavarni a magyarokat a pályáról, ekkor pedig már semmi sem akadályozná az Európai Egyesült Államok létrehozását.

– Eltörölhető-e egyáltalán a vétó? Jog szerint ugyanis a vétó eltörését is meg lehet vétózni…

– Teljesen egyetértek, az a legdöbbenetesebb fordulat az egykor a demokrácia bázisának tekintett unióban, hogy a jog ma már csupán eszközzé vált a brüsszeli elit, a bizottság és a balliberális többségű parlament kezében, amit úgy forgatnak, ahogy hatalmi céljaik igénylik. Az egyik legdurvább jogtalanság az alapszerződések lábbal tiprása. A bizottság megtámadta Magyarországot a bíróságon a gyermekvédelmi törvénye miatt, noha a család- és oktatáspolitika kifejezetten tagállami hatáskörnek számít. Igazából a bizottság ellen kellene eljárást indítani a demokratikus alapértékek megsértésének okán. Egyébként valóban, a vétójog eltörléséhez is egyhangú döntéshozatalra van szükség. Tehát amíg minket nem fosztanak meg a szavazati jogunktól, addig igencsak kemény dió a vétójog eltörlése.

– Hamis vádak, rágalmak tekintetében eddig is nagyon kreatív volt az EB és az EP. Most mit találhatnak ki?

– Igen, eddig is nagy fantáziával lépett át a brüsszeli vezetés az alapszerződéseken, számos ötletük lesz tehát arra nézve is, hogy miként kerüljék meg a vétójog intézményét. Most kilenc tagállam, köztük sajnos a Meloni vezette Olaszország is kezdeményezte a vétójog eltörlését a háború kapcsán különösen kényessé vált külpolitikai és biztonságpolitikai területen, és ez nem sok jót ígér.

– Milyen folyamatok indulnának el az eltörléssel?

– Ha megszűnik a vétó intézménye, az a kisebb, döntően a liberális-globalista fősodorral szembemenő tagállamokra nézve lesz rendkívül hátrányos. Mindenekelőtt Magyarországra, hiszen egyszerűen nem vennék figyelembe a szempontjainkat sem a háború, sem a szankciók, sem a gazdaságpolitika, sem a genderideológia és az LMBTQI-ügyek, de a migráció elleni védekezés tekintetében sem. Minősített többség esetében minimum 15 tagállam elég a döntéshozatalhoz, ha kiadják az európai népesség legalább 65 százalékát. Ez simán kivitelezhető a nyugati nagyhatalmak részvételével. A másik megoldás, amire hajlanak még, a megerősített együttműködés intézménye, ez arról szól, hogy minimum kilenc tagország megegyezhet valamiben, és azt meg is valósíthatja anélkül, hogy a többiek bekapcsolódnak. Így működik Schengen, az eurózóna vagy az Európai Ügyészség is. Ez különben azt a perspektívát vetíti előre, hogy az unió különböző csoportokra szakadhat, rosszabb esetben pedig a meghatározó liberális tábor magához vonzza a tagállamok többségét, míg jó páran az unió peremére sodródhatnak.

– Mennyi levegő maradna Magyarország számára az unióban a vétó eltörlésével?

– Minden, magyaroknak fontos és alap­vető kérdésben leszavazhatnának bennünket. Sorozatosan arcul csapnának nemzeti identitásunk, karakterünk, szokásaink és hagyományaink ügyében is. A hazai balliberális ellenzék pedig örömtáncot járna, hiszen nyitva állna a kapu az LMBTQI-, a genderpropaganda, a pedofíliával szembeni tolerancia, az illegális migránsok befogadása előtt, és ahogy mindig is akarták, Brüsszel végre berántaná az országot az orosz–ukrán háborúba.

– Kilép Magyarország az unióból, ha megszűnik a vétó lehetősége?

– Van még kérdés előbb is. Például mit csinálunk akkor, ha az Európai Bíróság nemsokára úgy dönt, és biztosan úgy dönt, hogy meg kell semmisítenünk a gyermekvédelmi törvényünket? Visszavonjuk, megtagadva családpolitikánk alapjait? Szerintem ha számunkra negatív döntés születik, egyszerűen ne hajtsuk végre. Hiszen ami a bírósággal történik, az már önmagában alapjogellenes! A másik kérdés a háború. Feladjuk az eddigi álláspontunkat, beszállunk a harcba vagy ellenállunk? Ezek a szuverenitásunk megőrzésének kérdései. Nem a huxit, vagyis a kilépés a jó megoldás. Hanem az euxit. Azaz az unió radikális átalakítása a nemzetek önállóságára épülő laza államszövetséggé. Ez lehet az igazi cél!