„Egy fiatalkorú, magát romának mondó fiú szúrta le a 15 éves roma gyereket Budapesten, a 21-es autóbuszon – közölte pénteken a rendőrség.” (Hvg.hu, 2005. május 20.). „A rendőrség elfogta a bűncselekményt elkövető, 17 éves, törökbálinti – magát romának valló – szakközépiskolást.” (Index.hu a Magyar Távirati Iroda nyomán, 2005. augusztus. 1.). „A rövidesen rendőrkézre került Gy. Mihály szintén romának vallotta magát.” (Origo.hu az MTI nyomán, 2007. február 27.)

Emlékezetes eset volt 2005 májusában „hasba szúrt Józsika” esete. Mint ismert, a Mortimer becenévre hallgató Gyurcsa Mihály Budán, a 21-es autóbuszon karddal megszúrta Patai Józsefet. Mivel a sértett cigány, az unalomig ismert liberális utazócirkusz antifasiszta ördögűzést tartott a Moszkva téren. Aztán kiderült, hogy a szurkáló fiatalember is cigány. Ettől néhányan zavarba jöttek, mások viszont nem, akadt olyan a liberális térfélen, jelesül Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Mozgalom elnöke, aki abbéli vélekedésének adott hangot, hogy Mortimer bizonyára „mélymagyar elvárásoknak” kívánt megfelelni.

Ami igazán tanulságos volt az ügyben, az mégis inkább a sajtótálalás volt. A megszúrt (egyébként már akkor is rovott előéletű) Józsika (az áldozat) ugyanis egyértelműen százszázalékos cigányként szerepelt a hírekben, ám Mortimer (az elkövető) legfeljebb „magát romának mondó” személyként, fenntartva annak lehetőségét, hogy talán valójában nem az. A kérdést pedig egyetlen balliberális véleményformáló sem tette fel: honnan tudták, hogy ki a cigány?

Kommunikációs űr

Az eddig uralkodó felfogással merőben ellentétes javaslattal állt elő múlt héten az etnikai adatgyűjtést illetően Jóri András adatvédelmi és Kállai Ernő kisebbségi állampolgári jogi biztos. Kezdeményezésük arra irányul, hogy az Országgyűlés alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi az eddig érzékenynek nevezett adatok gyűjtését, rendszerezését, felhasználását meghatározott ügyek kapcsán.

Indoklásuk szerint ahhoz, hogy az állam elláthassa a nemzeti és etnikai kisebbségek iránti kötelezettségeit, pontos ismeretekre van szükség az egyes közösségek lélekszámát, az oda tartozók szociológiai helyzetét illetően. Ma azonban ilyen adatok csak nagyon szűken állnak rendelkezésre, mivel a személyes adatok védelméről szóló 1992. évi LXIII. törvény az efféle ismérvek gyűjtését az érintett személy beleegyezésétől teszi függővé. A jogszabály különleges adatnak minősít egyebek mellett minden „a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre” vonatkozó személyes adatot, s ez csak akkor kezelhető a törvény értelmében, ha az érintett írásban hozzájárul, vagy ezek kezelése nemzetközi egyezményen alapul, továbbá ha az alaptörvényben biztosított alapjog érvényesítése, illetve a bűnmegelőzés és a bűnüldözés érdekében törvény írja elő. Nos, épp ilyen jogszabály megalkotását kezdeményezte a két biztos. Erről szóló sajtótájékoztatójukon úgy fogalmaztak, meg kell teremteni annak törvényi lehetőségét, hogy statisztikai és személyes adatok gyűjtésével pontos ismeretekkel lehessen rendelkezni a kisebbségi közösségekről.

Vagy betartják, vagy nem

Ebben annál inkább igazuk van, hiszen az adatvédelmi törvény gyakorlati alkalmazása több sebből vérzik, vagyis voltaképpen bárki kénye-kedve szerint használja a jogszabályt.

A személyes adatnak minősülő személyi számot például elméletileg nem volna szabad felhasználni, mégis számtalan esetben van rá szükség, például közügyeket érintő aláírásgyűjtések esetén. Igaz, ez kimagyarázható olyképp, hogy az aláírók önként adják meg ezen adatot, vagyis hozzájárulnak annak kezeléséhez, csakhogy ezzel vélhetően nagyon kevesen vannak tisztában. Az is igaz persze, hogy a többség nem tartja szigorúan védendő titoknak azon adatát, melyben neme, születése dátuma és az szerepel, hogy aznap hányadikként jött világra.

Az adatvédelmi törvény elvileg a telefonos közvélemény-kutatásokat is tiltja, hiszen a jogszabály értelmében személyes adatnak minősül minden, „a meghatározott természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés.” Ezek kezeléséhez pedig ugyancsak az érintett hozzájárulása, illetve külön törvény vagy az illetékes helyhatóság törvényre alapozott rendelete szükséges. Csakhogy a közvélemény-kutatást nem szabályozza külön törvény, márpedig egy hívószám mindenképp személyhez kötődik, a politikai véleményt pedig különleges adatnak minősíti a törvény. E tényre azonban nem szokták felhívni a megkérdezettek figyelmét. Vagyis végső soron kissé önkényesen alkalmazzák hazánkban a törvényt, egyes személyes adatokat bőszen védelmezve, mások védelmét könnyedén véve. Világos tehát, hogy a jelenlegi szabályozás életszerűtlen.

Különösképp az etnikai természetű adatok vonatkozásában, hiszen a nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatban bármiféle hosszú távú tervezés lehetetlenné válik, ha törvény által tiltva azt sem tudhatjuk, egyáltalán hány ember érintett, s ők milyen léthelyzetben élnek. Az államnak ugyan kötelessége e közösségek istápolása, ám ismeretek híján e kötelezettségének értelemszerűen nem képes eleget tenni. Valós példa erre a kormányzat szándékai szerint januártól az államigazgatásban helyet kapó kétszáz diplomás cigány ügye. Honnan tudja majd a kormány, hogy ki cigány, ha törvény szerint nem tudhatja?

Több fényt!

Ne legyünk álszentek – nyilvánvaló, hogy a biztosok javaslata elsősorban a hazai cigánysággal kapcsolatos problémák nyomán született meg. E témakörben folytak és folynak ugyanis késhegyre menő viták a közéletben. Emlékezetes Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány azon kifakadása, mely szerint a borsodi megyeszékhelyen a közterületi rablásokat cigányok követik el.

E kijelentés nyomán az őrjöngő balliberális oldal a rendőrtiszt fejét követelte, számon kérve, honnan tudja, hogy a bűnözők mely etnikai közösséghez tartoznak. Erre persze frappáns válasz lehetett volna az, hogy az embertan bevett tudomány, mely bizony külsődleges jegyek alapján sokféle embertípust tart számon, de ez senkinek sem jutott eszébe. Ehelyett azzal ült el a vihar, hogy az érintettek maguk nyilatkoztatják ki cigány voltukat.

Így van-e valóban vagy sem, nem tudhatjuk. Az viszont a miskolci kis abszurdból leszűrhető, hogy az adatvédelem jelenleg hatályos szabályozása a továbbiakban tarthatatlan. Az etnikumra vonatkozó információk különleges adatként kezelése ugyanis számos visszaélésre ad lehetőséget.

Elősegíti például az etnobizniszt – volt rá példa, hogy olyanok szereztek tisztségeket ilyen-olyan kisebbségekhez tartozónak vallva magukat, akiket az érintett közösségek hivatalos érdekvédelmi szervezetei sosem láttak rendezvényeiken. A cigányok jelentős hányadát érintő riasztó bűnözési mutatókat pedig a rossz törvényre hivatkozva sikeresen lehetett szőnyeg alá söpörni.

Ha az adatvédelmi és kisebbségi biztos kezdeményezéséből törvény lesz, lezárulhat az álszent mellébeszélés korszaka. Igaz, Jóri András és Kállai Ernő nem épp a fenti okfejtéssel indokolta a kezdeményezést, a lényegen azonban ez nem változtat. A biztosok mindezzel kapcsolatban számos jogszabály, többek között a gyermekvédelmi, az igazságszolgáltatási, a kisebbségi, a gyermekvédelmi és a rendőrségi törvény módosítását javasolják a törvényhozásnak.

– Az adatkezelés fő elve a célhoz kötöttség – mondta a Demokratának Cservák Csaba alkotmányjogász. A Független Jogász Fórum elnöki tisztét is betöltő szakember szerint amennyiben nem az érintetteket hátrányosan érintő célból, hanem tudományos vagy szociológiai igénnyel gyűjtenek érzékenynek minősülő adatokat, s azok felhasználása során már nem azonosítható a konkrét személy, akkor nem merülnek föl jogi aggályok ezzel kapcsolatban.

Cservák Csaba ugyanakkor leszögezte, biztosítani kell, hogy senki se legyen kényszeríthető ilyen jellegű személyes adatok kiszolgáltatására.

Nos, a biztosok javaslatában a célhoz kötöttség mindenképp fennáll. Vélhetően az etnobiznisz visszaszorítását célozza például az a fölvetés, hogy azon személyeket, akik egy kisebbségi vagy etnikai közösség nevében kívánnak fellépni, az adott közösség valamely hivatalos szerve ismerje el soraikból valónak.

A kisebbségekre vonatkozó kormányzati programokhoz szükséges adatgyűjtés, illetve a népszámlálás (a legközelebbi 2011-ben lesz időszerű) is új módszerekkel történne Jóri András és Kállai Ernő kezdeményezése szerint. A nemzetiségi hovatartozásról a számlálóbiztosnak zárt borítékban átadott külön íven lehetne nyilatkozni, melynek kódja megegyezne a többi adatot rögzítő, ám személyazonosításra alkalmas információkat nem tartalmazó kérdőív azonosítójával.

Az ily módon gyűjtött adatok nyilvántarthatók és felhasználhatók volnának, és sokkal pontosabb ismereteket nyújtanának az etnikai kisebbségekről, életkörülményeikről, területi elhelyezkedésükről és így tovább. Eddig az ilyen adatok közlése ugyan nem volt kötelező, viszont megoldatlan volt a kitöltött rovatok titkosítása, ez pedig azt eredményezte, hogy a kisebbségek lélekszámára vonatkozó adatok jóval az okkal vélelmezhető alatt maradtak.

Azonosítási gondok

A javaslat kitér a büntetőeljárásokat érintő adatgyűjtésre és azok kezelésére is. Ez azért érdekes és fontos, mert az utóbbi időben több közvélemény-kutató cég is olyan felméréseket tett közzé, melyek szerint a rendőrök gyakrabban igazoltatnak cigányokat, mint más etnikumhoz tartozókat.

A Magyar Helsinki Bizottság pedig azon világrengető jelentőségű felismerésre jutott, hogy Szegeden a cigányoknak kétszer nagyobb esélyük van arra, hogy igazoltatják őket. Ennek okaira a felmérések sajnálatos módon nem tértek ki, pedig az is izgalmas olvasmány lett volna. Ugyanakkor joggal merülhet föl, hogy törvény híján milyen szempont alapján döntötték el, ki cigány és ki nem az. Ha a kezdeményezésből törvény lesz, a bűncselekmények áldozatainak, de elkövetőinek etnikuma is nyilvántarthatóvá válik. Maga Kállai Ernő a Kossuth Rádiónak nyilatkozva épp a Pásztor Albert körüli botrányt hozta fel példaként a jelenlegi szabályozás tarthatatlanságára. Az aggodalmakat eloszlatandó azt is kinyilvánította, hogy ezek nem személyhez kötődő, hanem statisztikai adatok, mivel, mint mondta, nem az számít, hogy egy adott bűncselekményt személy szerint milyen etnikumú ember követ el, hanem az, hogy egy adott közösség tagjai milyen arányban követnek el bizonyos típusú bűncselekményeket.

Kállai szerint amennyiben az derül ki, hogy egy bizonyos közösség tagjai nagy arányban követnek el adott jellegű bűncselekményeket, akkor az erről szerzett információk birtokában a politika megteheti a szükséges lépéseket. A biztos szerint az igazoltatások során statisztikát kell vezetni arról, hogy miért és kiket vizsgálnak a rendőrök, s közülük hány embert állítanak elő.

Lényeges, hogy a biztosok a bűncselekmények áldozatainak és elkövetőinek etnikai hovatartozását is rögzítendőnek tartják. Ilyen értelmű azonosításukra olyan rendszer kidolgozását javasolják, melynek alkalmazásával az illetékes hatóság objektív elsődleges, illetve másodlagos szempontok alapján vélelmezné az érintett személy(ek) származását, illetve a kérdéses cselekményt.

Elsődleges szempont lenne a tervezet szerint a bőrszín, a népi ruházat vagy az adott etnikumra jellemző név. Ez azonban csalóka is lehet, hiszen számos szláv vagy német nevű ember él Magyarországon, kiknek családja akár sok száz év óta magyarnak vallja magát, s fordítva, vannak olyan kisebbségi identitástudattal rendelkező polgárok, kik adott esetben történelmi magyar nevet viselnek. S lássuk be, nem minden Lakatos vezetéknevű ember cigány, noha ezen etnikum soriban kétségtelenül gyakori családnév ez. E meghatározási szempontok tehát igencsak ingatagnak tűnnek, inkább ötletelésnek foghatók föl.

Másodlagos szempontnak javasolják a biztosok a szociális helyzetet, az iskolai végzettséget és a családmodellt. E fölvetés is azon vélekedésünket erősíti, hogy a kezdeményezés elsősorban a cigányokkal kapcsolatos információkra, illetve hiányukra vonatkozik. Ma ugyanis jószerével csak találgatások vannak ezzel kapcsolatban, illetve néhány olyan átfogó felmérés, melyeknél azonban épp a rossz szabályozás miatt az etnikai hovatartozás önkéntes bevallás alapján rögzíttetett. Ez pedig a legalaposabb módszertan esetén is szükségszerűen torzít.

Jóri András és Kállai Ernő múlt heti ajánlása nem fenyeget egyetlen kisebbségi közösséget sem. A biztosok javaslata valójában arra tett kísérletet, hogy egyensúlyba hozza a személyes adatok védelmét és a közérdeket szolgáló adatnyilvánosságot.

Egyszerűbben fogalmazva, javaslatuk kísérlet az egyéni és a közösségi érdekek alaposan megbomlott egyensúlyának helyreállítására. Hogy lesz-e mindebből törvény, s ha igen, mikor, azt megjósolni sem lehet.

De már az is előrelépés, ha a téma a közbeszéd részévé válik. Egy biztos: ha pontos adatok állnak majd rendelkezésre a büntetőeljárások kapcsán is, számos manipulációs technikának és vele a kettős mércének remélhetőleg leáldozik.

Ágoston Balázs

Az 1993. évi LXXVII. törvény értelmében „nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozástudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.” Magyarországon jelenleg 13 törvényben elismert nemzetiség él, ezek közül a cigányság etnikai kisebbség. A 2001-es népszámláláson 314 060 fő, a lakosság 3 százaléka vallotta magát valamely hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak, a valósághoz közelebbi becslések szerint azonban Magyarország összlakosságának legalább 10 százalékát teszik ki. Ennek elsöprő többsége cigány. A népszámlálás adatai szerint viszont mindössze 190 046 fő vallotta magát cigánynak, rajtuk kívül 62 233 német, 17 693 szlovák, 15 620 horvát, 7995 román, 5070 ukrán, 3816 szerb, 3040 szlovén, 2962 lengyel, 2509 görög, 1358 bolgár, 1098 ruszin, 620 örmény él hazánkban, legalábbis a hivatalos statisztika alapján. A népszámlálások csak ezen közösségek társadalmi folyamatait vizsgálják, s kisebbségi önkormányzatot is kizárólag e ?? közösség alakíthat. Rajtuk kívül más nemzeti közösségek is élnek hazánk (oroszok, arabok, kínaiak, kurdok, vietnamiak és így tovább), ezek azonban nem minősülnek nemzeti és etnikai kisebbségnek. A zsidók szintén nem, bár négy évvel ezelőtt a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért népi kezdeményezéssel fordult az Országgyűléshez a nemzetiségi státus elismeréséért, de a szervezet a törvényben előírt határidőig nem tudta összegyűjteni az ehhez szükséges legalább ezer aláírást. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nem támogatta a kezdeményezést. Ugyancsak szerettek volna önálló nemzetiségként megjelenni a bunyevácok, ők össze is gyűjtöttek ezer aláírást, ám az Országgyűlés nem szavazta meg kisebbségkénti elismerésüket, bár évszázadok óta élnek hazánkban, s az Osztrák–Magyar Monarchia idején önálló népcsoportnak tekintették őket. Ma azonban a horvátokhoz sorolják őket.