– Szudoplatov annak az ügyosztálynak az élén állt, amely Berija és Sztálin közvetlen irányítása alatt koordinálta azokat a kémtevékenységeket, amelyeknek célja az amerikai atomtitkok megszerzése volt. És amit ő leír, az természetesen sokkolja Amerikának azt a részét, amely mind a mai napig úgy gondolta, hogy azok az emberek, akik az antifasiszta mozgalom és harc részesei voltak, hogy azok egyben jó hazafiak is maradtak. Itt elmondható: a történet részesei – Fermi, Szilárd és a többiek – friss bevándorlók. Csak néhány évvel korábban emigráltak Amerikába. Nem is tudom, lehet-e azt a szót használni, hogy hazaárulók. Mindenesetre ki lehet jelenteni, hogy illojálisak voltak a munkaadójukhoz. A „mi” oldalunkon olyan dolgok századrészéért lőttek főbe embereket, mint amiket ők követtek el.

– A Los Alamos-i tudósok valódi kémek voltak, és úgy működtek, mint ahogyan azt a kémekről elképzeljük?

– Oppenheimer és a többiek nem voltak a szó igazi értelmében hírszerzők. Tehát nem szereztek meg dokumentumokat, amelyeket azután szovjeteknek továbbítottak. Az atomtudósokat nem zsarolták, nem kényszerítették. Egyszerűen önként, ideológiai szempontokból szivárogtatták ki az információkat.

– Meddig dolgoztak Oppenheimerék a szovjeteknek?

– Berija ’46-ban leállította a Los Alamos-iakat, és csak a többi vonalat használta tovább atomkémkedésre, például Angliában élő Fuchsot. A szovjetek ekkor már elértek egy bizonyos szintet, és a többi, szükséges információhoz hozzájutottak más csatornákból. Ezért ráállították a tudósokat arra, hogy a nukleáris fegyverkezés elleni kampányt és békeharcot vezessék. Ma már nem kétséges, hogy az egész békeharc a szovjetek által pénzelt akció volt.

– Ennek a Szudoplatov-könyv miatt és ürügyén kirobbant vitának mekkora a tétje az amerikai liberális – konzervatív vitában?

– Azt hiszem, hogy az amerikai baloldalnak a legitimációja az a csúcspontot jelentő roosevelti korszak volt, amikor az értelmiség Amerika történetében először kormánytényezővé és politikacsinálóvá vált. Ez azóta nem ismétlődött meg. Azoknak az értelmiségiek egy jelentős része liberális volt és nagyon fogékony a baloldali gondolatok iránt. A háború alatt a Szovjetunióval kötött szövetség az egész amerikai közvéleményt fogékonnyá tette a baloldali eszmék iránt. A Szovjetuniót elfogadhatónak tartották, hiszen nagyon messze volt, és nagyon kevés konkrétumot tudtak róla. Az amerikai közvélemény úgy hitte, csak egy szörnyű veszély van a világon: a fasizmus. A felette aratott győzelem eufóriájában két nagy csapás érte az Egyesült Államok közvéleményét. Az első – 1948-ban – a magas rangú külpolitikai tanácsadó, Alger Hiss ügynöki tevékenységének leleplezése volt. A második a Rosenberg – per. A Rosenberg-per hatására fordult meg az amerikai közvélemény és vált gyanakvóvá a Szovjetunióval szemben. Annak ellenére, hogy Hiss tevékenységét bírósági ítélet is igazolta, az amerikai baloldali közvélemény egy része még ma is kételkedik Hiss bűnösségében, de ártatlannak látja és láttatja Rosenbergéket is. Azt mondja, hogy az amerikai történelem legsötétebb korszaka volt a McCarthy-éra, amikor meghurcolták az ártatlan embereket csak azért, mert másként gondolkodtak. Megkérdőjelezték azok hűségét, akik a kommunista pártnak és frontszervezeteinek a tagjai voltak, és ezek egy része állami állásait elveszítette. Én pedig azt mondom – és úgy tűnik, hogy a dokumentumok ezt egyre erőteljesebben támasztják alá -, hogy a kommunista párt nem egy párt volt a sok közül, hanem a kommunista pártnak a célja az adott társadalmi rend megváltoztatása volt – bármi áron.

– A Magyar Hírlap június 13-án foglalkozott a Szudoplatov-könyvvel egy kommentárban, amelyet N. Sándor László írt. Ebben meglehetősen furcsa következtetéseket lehet olvasni. A McCarthy-korszakkal kapcsolatban azt írja a cikk, hogy az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságra azért volt szükség, mert hatástalan volt. Szintén visszafelé érvelve, talán a Szovjetunió Kommunista Pártjáról is el lehetne mondani ugyanezt, nem?

– Én nem gondoltam, hogy a bizottság hatástalan lett volna. A mai napig is ez az egyik legfontosabb vitatéma az Egyesült Államokban.

– Ugyanez a cikk azzal a meglepő fordulattal akarja felmenteni Oppenheimeréket, hogy időben összehozza őket Szaharovval. Hogy jön össze ez?

– Nem értem, hogy hogyan jön ebbe a cikkbe Szaharov. Ezt a dolgot egy kicsit összekeveri a szerző. Lehet, hogy az Egyesült Államok történetét jobban ismeri, mint a Szovjetunióét, és nem tudja, hogy az atomkutatásoknak az első vonalába abban az időben – tehát a negyvenes évekről van szó – Szaharov nem tartozott bele. Különben érdekes a nyelv, amelyet az újságíró használ. Szerintem ha azt mondjuk: „kém”, akkor annak a szónak kell lenni valami értelmének. Azért, mert a mi számunkra szimpatikus az, amit csinál, attól még kém marad. Attól is, ha a másik számára nem szimpatikus. Ez minden kémmel így van. Aki az információt kapja, annak haszna van belőle. Akitől lopja, annak meg nincs haszna. Tehát nem értem, mit ért azon, hogy az egyik „etikailag gátlástalan kém”, a másik – Oppenheimer – meg csak „indiszkrét”. Az említett tudósok igen magas állásokba kerültek szinte azonnal, hogy megérkeztek az Egyesült Államokba. Ha Oppenheimer erkölcsileg annyira ellene volt annak, hogy tömegpusztító fegyvereket készítsenek, akkor nem tudom, hogy ez miért pont a hidrogénbombánál jutott eszébe, és miért nem korábban. Egyébként is, ha úgy gondolta, hogy a nukleáris fegyverek kifejlesztése ellentétben áll az ő erkölcsi törvényével, akkor nem kellett volna elvállalnia a feladatot. De ha ő azt gondolta, hogy hajlandó erre a munkára, de az információt nem hajlandó megőrizni, akkor ezt meg kellett volna mondania az alkalmazóinak, és akkor azok eldöntötték volna, hogy mennyire fontos számukra Oppenheimer munkája,

– Teller Edéről esik szó a könyvben?

– Egyetlenegyszer, amikor Szudoplatov azt mondja, ő volt az egyetlen, akit nem lehetett megkörnyékezni, és ő volt az egyetlen, aki nem működött együtt velük. Egyszerűen azt hiszem, hogy Teller tudja, mi az, hogy lojalitás és illojalitás. Neki van erkölcsi tartása, ami egész életén végighúzódik. Ezért is volt ő annyira kiközösített figura az Egyesült Államokban, ahol egészen a legutóbbi időkig minden huszadrangú újságíró azt hitte, hogy beletörölheti a cipőjét és nevetség tárgyává teheti. Mindezt azzal érdemelte ki, hogy Oppenheimer meghallgatásán – amikor arról döntöttek, hogy titkos anyagokhoz hozzáférjen-e a jövőben (nem kapta meg ezt a minősítést) – a fizikusok közül egyedül Teller szólt ellene, és ez a társaság ezt soha nem bocsátotta meg neki.