Amikor egy éve Szakács Árpád elindította cikksorozatát Kinek a kulturális diktatúrája? címmel, talán maga sem sejtette, hogy milyen viharokat kavar vele a magyar közéletben. A balliberális kulturális túlsúlyt bemutató sorozat már a huszadik részénél jár, de úgy tűnik, a vége még messze van. A szerző most megjelent, Bayer Zsolttal közösen jegyzett könyvében foglalja össze a magyarországi kulturális diszkrimináció eseteit.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A kultúrának van politikai hovatartozása? Ketté lehet osztani a művészeket liberális és konzervatív táborokra?

– Kezdjük azzal, hogy mitől művész egy művész. Végzettség vagy munkahelyi státusz kérdése lenne? Nem hinném. Művész bárki lehet, és még az Alaptörvény is rögzíti a művészeti alkotás szabadságát. A művészet nem politika, hanem tehetség kérdése, és épp akkor veszíti el a lényegét, amikor annak művelője öncélúvá teszi, vagy amikor egy világszemlélet kizárólagosságát próbálja meg rajta keresztül hirdetni. Ennél is nagyobb gond, amikor különféle politikai áramlatok próbálnak meg kisajátítani egyes területeket, az alkotók pedig nyílt politikai szerepvállalásba kezdenek, és kiszorítanak mindenkit, aki másként gondolkodik. Ezt tette a kommunista diktatúra, és ezt teszi ma a balliberális világképet hirdetők hada is. Számukra a művészet és a kultúra egy eszköz. A balliberális ideológiákat Magyarországon több mint száz éve Szabó Ervin és társai épp a kultúrán keresztül kezdték terjeszteni. A mai állapotok az 1945 utáni kommunista terror örökségét tükrözik. 1990-ben ezen a területen minden maradt a régiben, intézményi szinten is. Tehát a diktatúra kegyeltjei fennmaradtak a magasban, felhúzták a létrát, és csak azoknak eresztik le, akiknek ők akarják, mára pedig kitermelődött az utánpótlás is.

– Mi az alternatíva?

– Nem szabad elfogadni a liberális elit által diktált struktúrákat, és mérvadónak tekinteni a véleményüket. Amúgy sem vagyunk rászorulva az értékítéletükre, a politikai rendszerük egy nagy kupac a szemétdombon. A konzervatív oldalnak saját rendszereket és mércéket kell kialakítania. A kultúra egy hálózatrendszer, amelyben minden összefügg mindennel, ugyanazok az üzenetek jelennek meg például a színházban, filmvilágban, képzőművészetekben, irodalomban, és még sorolhatnánk. A magyar kulturális rendszer a globális hálózat része, a nemzetközi színtéren domináns üzenetek így nálunk is megjelennek. A balliberális oldal számára a kultúra harci terep, amelyen keresztül megpróbálják megvalósítani utópisztikus társadalomformáló vágyálmaikat: a nemi, nemzeti identitásuktól megfosztott emberekből egy kevert társadalom létrehozása a cél. Ennek érdekében nemzetközi szinten öt ideológiai ponton indítottak támadást: a genderideológiák népszerűsítése, a nemzeti identitások támadása, a durva keresztényellenesség, a homoszexualitás propagálása és a migráció pozitív színben tűnő beállítása. Ez az öt üzenet itthon is megjelenik a színházakban, filmekben, a képzőművészetben, sőt mindenhol, de a gyerekeket is megcélozzák vele. Mindezt a magyar állam finanszírozásával. Felmerül a kérdés, hogy felelőssége-e a magyar államnak az, hogy a magyar közösségeket, a magyar identitást romboló törekvéseket támogasson? Természetesen szólásszabadság van, a saját pénzéből mindenki azt csinál, amit akar.

– Akkor mit lehet tenni? Ellenhálózatot kell építeni?

– Más módon nem is lehet. De nemcsak belföldön, hanem külföldön is, mindezt azokkal az országokkal, melyekkel értékközösségben állunk, és ugyanolyan struktúrákat kell létrehozni, mint a baloldal.

– Nem gondolja, hogy a Kádár-korszakot idézné, ha az állam beleszólna a kultúrába?

– Ha elérnénk a Kádár-korszak szintjét, már az is előrelépés lenne. Az a rendszer még kitermelt színvonalas baloldali írókat. Ezeknek a mai szellemi utódai viszont már csak posztmodern keveréknyelven legóznak a szavakkal, más művészeti ágakban pedig jelentős részben mindössze üres, semmitmondó, primitív politikai propagandára futja. Nincs mondanivalójuk semmiről, saját rémképeiket, frusztrációikat viszik ki a kulturális térbe. Természetesen nem mindenki, de a nagy részük igen.

– De a frusztráció nem lehet építő? Vajon író lehetett volna inspiráló frusztráció nélkül Tormay Cécile, vagy lett volna-e mondanivalója Wass Albertnek, ha nem veszik el tőle a hegyeit?

– Mindkét szerző mélyen átélte azt, hogy romba dől az ország, ez lelkileg nem kis tehertétel. Viszont a balliberális oldal mitől frusztrált? Mit vettek el tőlük? A sorozatomban rengeteg példán keresztül mutattam be, hogy semmit, sőt mindent megkaptak. Csak az idealisztikus világképük megvalósításának álltak útjukba a magyar emberek. Ettől pedig hisztiznek, mint a gyerekek. Ezért nem alkotni akarnak, hanem politizálni.

– Van-e olyan állapotban a nemzeti oldal művészgárdája, hogy alternatívát kínáljon a liberálisok helyett?

– Csak a nemzeti oldal van olyan állapotban, hogy alternatívát tudjon kínálni. A kultúra és a politika viszonya fontos lehet, ha kiegészítik egymást. A szervezetileg is kialakult kulturális holdudvarokban születnek meg azok a gondolatok, amelyek alapjául szolgálhatnak a politikai cselekvéseknek. Ezek jövőképet, ha tetszik, értelmet adnak a politikának. Azt igazolják, hogy a politika nem pusztán hatalmi kérdés, van egy vízió: valakik valamit gondolnak az országról, a nemzetről, a jövőről, családokról, és annak jegyében szeretnék érvényesíteni a saját értékrendjük igazságait. Nekünk van víziónk, viszont a balliberális világnak, beleértve a kulturális vonalat is, nincs jövőképe. A nihilizmus, az ateizmus mindent kiölt, lelketlen kufárai, zsoldosai lettek a rombolásnak.

– Ha az állam beleszól a kultúrába, mi a garancia arra, hogy idővel nem alakul ki egy jobboldali ellenterror?

– Garancia nincs. Két embernek sem azonos az ízlése, nemhogy egy országnak. Tapasztalataink viszont vannak, eddig csak akkor alakult ki terror a kultúrában, ha a balliberális erők kerültek hatalomra. A konzervatív értékrendtől alapból távol van a kirekesztés. Virágozzon minden virág, hogy pedig mi az érték, azt úgyis az idő dönti el. Ami kérdés, hogy mi a feladata a magyar kulturális államigazgatásnak? A magyar kultúrának van-e, vagy kellene-e hogy legyen a magyar identitást erősítő funkciójának? Vagy mi a helyzet a rengeteg aberrációval? Például kötelessége-e az államnak háromezer példányt vásárolni egy szadomazo pornográfia kategóriájába eső kötetből a könyvtárak számára? Támogatnia kell-e az államnak olyan intézményeket, ahol Sárosdi Lilla művésznő mikrofont helyez a nemi szervébe? Vagy épp az állam dolga-e fizetni Oleg Kulik ukrán művész kiállítását, akinek az életműve az emberek és állatok közösülésére fókuszál? Szerintem a szavazók már háromszor is világos útmutatást adtak a kultúrpolitikusoknak arra nézve, hogy mit várnak el tőlük. Skizofrén állapot, hogy miközben a kormány küzd a politikai színtéren például a genderpropaganda és a migráció ellen, addig közvetett módon, ezeknek a népszerűsítésére rengeteg állami pénzt költenek el.

– Azért ne feledjük, hogy soha nem volt ennyi Trianon-emlékmű és turulszobor az országban, és a rendszerváltás óta a jobboldali irodalom sem kapott soha olyan mértékű állami támogatásokat, mint ma.

– Ez egyáltalán nem ellensúlyozza a balliberális világ százéves előnyét a kulturális tudatformálásban. Tegyük hozzá azt is, hogy a balliberális hangadók soha nem kaptak annyi pénzt, mint most, miközben külföldön panaszkodnak, hogy el vannak nyomva.

– A konzervatív művészetbe belefér a konzervatív kormány kritikája?

– Hogy Gyurcsányt, a klasszikust idézzem, mi az hogy, nagyon is. Sőt a kultúrának kutya kötelessége konstruktív kritikát megfogalmazni akár bal-, akár jobboldali kormány van épp hatalmon. A művészeti ágaknak kiemelt feladatuk, hogy reflektáljanak a napi folyamatokra, a minket körülvevő világra. A gond az, hogy amire a balliberálisok ma reagálnak, az nem a valóság, hanem csak egy félelmeikből és szorongásaikból összetákolt látomás, egy kreált gólem árnyéka gondolataik vermének sötét falán. És ha már kormánykritika: kicsit furcsa, hogy állami támogatással a színházakban, a filmes világban nagy számban arról születnek alkotások, hogy a miniszterelnök egy őrült diktátor, aki a legkorruptabb rendszert vezeti. Különös ezt azoktól, akik maguk is a legkorruptabb kulturális környezetben alkotnak. A kulturális taotámogatások ugyanis a bűn melegágyai. Nem véletlenül vadult meg a balliberális oldal. Egzisztenciákról van szó, hiszen teljes karrierek épültek a balliberális világkép terjesztésére.