A bácskai föld fantasztikus tulajdonságokkal rendelkezik. Szakértők szerint ez a csernozjom talaj – ha hozzászámítjuk az adott időjárási körülményeket – Európa legjobb termőföldjének számít. Van, ahol eléri a 40-45-ös aranykorona értéket is.

– A nagy és mély rétegű csernozjom talaj mellett megtalálható mindenféle földtípus a Délvidéken, úgyhogy itt gazdaságosan lehet termelni minden olyan növényt, amit a klíma megenged – mondja Lengyel László agrármérnök, Becséről. – Csak az baj, hogy az elmúlt évtizedekben valósággal kizsarolták a legjobb területeket, a minőség helyett a mennyiségi termelésre fektették a hangsúlyt. Szerbiában ma sem lehet semmiféle mezőgazdasági támogatást kapni a minőségi termelésre. Ezt igen nagy bajnak tartom.

Aki a Délvidéken jár, sok helyen lát mezőgazdasági gépet, traktort a falusi házak udvarain. Szépek és megmunkáltak a községek határában levő földek, itt úgy tartják, hogy elsősorban a magyarok és németek értettek a mezőgazdasághoz, a Trianon óta fokozatosan betelepülő szerbek tőlük tanultak mindent.

A Délvidék s ezen belül is Bácska a Monarchia egyik legértékesebb területének számított annak idején. Nehéz elhinni, de a helyiek azt mondják, akár 60 millió embert is el tudna látni élelmiszerrel ez a vidék. Nem véletlen, hogy a Monarchia idején Bécs mindent megadott a Délvidéknek, ez a régió még Szlovéniánál is sokkal fejlettebb volt. Akkoriban körülbelül 20 százalék lehetett errefelé a szerb lakosság számaránya. A Trianon után terjesztett rágalmakkal szemben semmiféle hátrányos megkülönböztetést sem szenvedtek a délvidéki szerbek, a régió vagyonos elit rétegében is számarányuknak megfelelően képviseltették magukat. A dúsgazdag Jovics bárót emlegetik elsősorban példaként.

– Teljesen elfogadott dolognak számított a magyar népesség természetes, történelmi gyökerű túlsúlya. Az itteni földterületek 60-70 százaléka magyar gazdák tulajdonában volt, legalábbis az első világháborúig – magyarázza Farkas Béla, a becsei polgári kör vezetője. – Jellemző volt a helyi mezőgazdasági kultúra fejlettségére, hogy több becsei termék is Grand Prix-díjat kapott az 1900-as Párizsi Világkiállításon.

Jönnek a hadigazdagok

Érdekes módon viszonyultak a szerbek a Délvidékhez Trianon után. Nem fejlesztették, méghozzá azért nem, mert a szerb politikai gondolkodásban mindig is nagyon bizonytalan volt a Délvidék sorsa és státusa. Ezt a bizonytalanságot erősítette az a pár esztendő is, amikor a II. világháború során a Délvidék visszakerült Magyarországhoz. A bizonytalanság jellemezte később a Tito-rendszer Délvidék-politikáját is. Semmit sem adott Belgrád a Délvidéknek, hátha jön egy újabb fordulat, s ha a régió Magyarországhoz kerül, akkor odavész minden befektetés. Az, hogy a Délvidék Tito Jugoszláviájában is az egyik leggazdagabb tartomány maradt, javarészt az itt élő magyarok és németek szorgalmának, rátermettségének köszönhető.

A jugoszláviai mezőgazdasági rendszer első nagy átszervezési hulláma a II. világháború után, 1946-ban zajlott le. Akkor maximum 20 hektárnyi földet hagytak egy-egy gazda tulajdonában, a többi bekerült a közösbe. Néhány évvel később, 1953-ban Belgrád módosította ezt a rendelkezést, s 10 hektárra csökkentette a magántulajdonban levő földterület felső határát.

Több évtizeddel később, 1991-ben született aztán egy kárpótlási törvény Jugoszláviában, amely azonban csak az 1953-ban elvett 10 hektárt juttatta vissza a gazdáknak, de nem állította vissza a II. világháború előtti tulajdoni állapotokat. Úgy tűnt, meg is reked ezen a ponton a kárpótlás ügye, Milosevics rendszerének lényege mégiscsak a szocializmus volt. 2000 előtt azonban mégis megalakult a G17 nevű szakértő csoport, amelynek a földkárpótlást, illetve a földprivatizációt kellett volna előkészíteni. Ebből a szervezetből később párt lett, mely a teljes privatizációt, azaz a II. világháború után elkobzott és államosított vagyon visszajuttatását tűzte ki célul. Ezt a programot Zoran Djindjics és a mögötte álló Demokrata Párt is átvette.

– Átvette, ez igaz, de nem csinált belőle jogszabályt – mondta Balzam Tibor jogász, a délvidéki Emberi Jogi és Vagyonvédelmi Liga vezetője. – 2001-ben aztán született ugyan egy kárpótlási törvénytervezet, ezt viszont jégre tették. A liga még Belgrádban is szervezett tüntetést a földkárpótlás megsürgetésére, de még Zoran Djindjics miniszterelnök és más kormányember sem fogadott bennünket. Úgy tudni, a fékezők között volt a VMSZ, vagyis Kasza József pártja, amely kimondta, hogy nem lehet minden elkobzott, államosított értéket visszaadni régi tulajdonosaiknak, mert szegény az ország.

– Ez a szellem jellemzi a belgrádi kormányt, amely nem akarja szétbontani az állami gazdaságokat. Sőt éppen ezeket akarja támogatni, miközben a gazdákat, a családi vállalkozásokat magukra hagyná – vette át a szót Friss László jogász, aki maga is gazdálkodik.

A Délvidéken – annak ellenére, hogy ragyogó földterületeket találni errefelé – nem divat a zsebszerződés. Elsősorban azért, mert így nem sokkal a polgárháború után, a bizonytalan politikai viszonyok miatt – most ölték meg Zoran Djindjics miniszterelnököt – nem érdeklődnek a térség iránt a nyugati befektetők, mezőgazdasági vállalkozók. A nyugatiak csak az élelmiszer-ipari cégekre utaznak, sok esetben azonban csupán a piacot akarják megszerezni maguknak. Magyarországhoz hasonlóan egyébként itt is a cukorgyárak lettek a nyugati befektetők első prédái.

A Délvidéken csak szerb emberek ülhettek az üzemigazgatói, vállalatvezetői székekbe, ez még a Tito-rendszerben alakult ki. Ahogy az Magyarországon történt, nyilván ők alkotják majd a Délvidék gazdasági elitjét a privatizáció után. De Szerbia délebbi részeiről is jönnek a vagyonos vállalkozók, főként azok, akik a polgárháborúban gazdagodtak meg. Meglehetősen könnyen megy az ilyesmi. Vegyünk például egy sörfőzdét. A tulajdonos bejelenti, hogy szombaton és vasárnap is be kell jönniük a dolgozóknak, munkabért nem kapnak, hét végén ugyanis ingyensört főznek a hadsereg, illetve a szerb szabadcsapatok harcoló alakulatainak. Vita nincs, ez hazafias kérdés! A valóságban viszont a cégtulajdonos nem ingyen, hanem jó pénzért adja el a sört a katonáknak.

– Ami a nyugatiakat illeti, ők a feldolgozó- ipar mellett főként az árucikkeikkel, pontosabban az árudömpingjükkel vannak jelen a Délvidéken – magyarázza Lengyel László. – Van, ami még aggasztóbb: fél áron idehozzák a selejt tenyészállataikat, s az itteni gazdaságok ezeket szaporítják tovább. És az ötleteikben, a jó tanácsaikban sincs köszönet. Mindenképpen a dán és általában véve is a skandináv mezőgazdasági modellt akarják az itteni gazdákra erőltetni. Ezek már kifejezetten globalizációs lépések. Számunkra semmi jó sem származna belőlük, hiszen a dán modell elemei Dániában, a dán viszonyok közepette születtek. Itt valami mást, valami egészen új dolgot kellene kitalálni. Kísérlet indult például a délvidéki magyar őshonos baromfi tenyésztésének fellendítésére.

Kiderült, vannak errefelé más különlegességek is. Például az Algériából származó Krokán nevű szőlő és a belőle készült finom bor. Egyediségét egy itteni terület, a Gyöngysziget mikroklímájának köszönheti. Ezen a birtokon most túl akar adni jelenlegi gazdája. Könnyen elképzelhető, hogy olyan valaki veszi meg, aki nem ért a szőlőhöz, de nem is értékeli a Krokán erényeit, a világon egyedülálló ízeit, különlegességét… Még a franciák sem tudták meghonosítani, pedig sokat próbálkoztak vele.

Hitelezzenek a bankok!

A földkárpótlás és a vagyon-visszaszármaztatás ügyében még a modernebb gondolkodású vajdasági vezető, Nenad Csanak is igen óvatos. Többek között a magyarokra gondolt, amikor azt nyilatkozta, hogy azoknak az embereknek nem lehet visszaadni földjüket és a javaikat, akik a polgárháború idején elmenekültek a Délvidékről. Paradox módon még a szélsőségességéről ismert Seselj vajda is azt mondta erre, ha azok az emberek nem menekülnek el, akkor nemcsak a vagyonukat, de a fejüket is elveszítették volna. Seselj különben azon a véleményen van, hogy vagy mindenki kapja vissza a vagyonát, vagy senki sem. Nem lehetnek kivételek.

– Úgy látom, mintha a sok huzavona után s a különféle problémák árnyékában a földkérdés elveszítette a jelentőségét, nem figyel már rá a szerbiai közvélemény – jelentette ki Friss László. – Ezáltal nincs meg a megfelelő súlyú belpolitikai nyomás sem, melynek a kormányt kellene lépésre kényszerítenie. Nem csodálkozhatunk, ha azt látjuk, hogy Belgrádnak nincsenek komoly szándékai a vagyon-visszaszármaztatással kapcsolatosan.

Ami a föld ügyét illeti, úgy tűnik, Szerbiában nemcsak kárpótlás lesz, hanem privatizáció is. Ebben a vegyes rendszerben kerül majd újra magántulajdonba a föld a Délvidéken is. Ettől függetlenül valamilyen szinten már így is felpezsdült a földpiac, az úgynevezett szerb hadigazdagok jelentős számban vásároltak termőterületet a régióban. Főleg az elöregedő, elszegényedő gazdáktól. A szerb hadigazdagok művelni éppenséggel nem művelik a földet, inkább kiadják bérbe, vagy egyszerűen csak hagyják, hadd gazosodjon, még így is jó befektetésnek számít. A föld ára ugyanis a tízszeresére emelkedett az elmúlt 10-11 évben a Délvidéken. A földtulajdon jelenlegi szerkezete többé-kevésbé minden településen ugyanaz. Becse községhez például 40 ezer hektárnyi termőföld tartozik. Ebből 14 ezer hektárnyi területen gazdálkodik az úgynevezett társadalmi szektor, vagyis az állami gazdaság. A 14 ezerből 3 ezer hektárt már megvásárolt magának a cég, ez a saját tulajdona. A többi állami földnek számít. A gazdák kezében 26 ezer hektár van. Ez magántulajdon. A családi gazdaságok tehát még 11 ezer hektárnyi földet várnak vissza.

Óriási félelem él a délvidéki magyarságban a földkárpótlással, illetve a földprivatizációval kapcsolatosan. A gazdáknak – szemben a hadigazdagokkal – semmiféle tőke nincs a kezükben, a föld szeretetén és a hozzáértésen kívül. Attól tartanak, hogy tovább nő a térségben már amúgy is jelenlévő szerb hadigazdagok száma, s ők vásárolják majd fel a privatizációra szánt területeket. Akárhogyan is húzta meg a határok vonalát a trianoni békediktátum, ezek a földek történelmi értelemben továbbra is magyar szállásterületeknek számítanak. Ha viszont szerb magántulajdonba kerülnek, örökre elvesznek. S nemcsak az a baj, hogy ezzel megszűnik a földekkel kapcsolatos történelmi folytonosság, hanem az is, hogy kikerül a délvidéki magyarság kezéből a legfontosabb termelőeszköze, megélhetésének – életének és kultúrájának – hagyományos bázisa. Márpedig ha ez megtörténik, felgyorsul a délvidéki magyarság fogyása és elvándorlása. A vákuumhatás törvénye szerint pedig szerbek özönlenek majd a helyükbe.

– Én különösen a fiatalok megtartását tartom fontosnak – mondta Utasi Jenő atya, Tóthfalu plébánosa. – El kellene indítani egy programot a községünkben, mely szerint házat adnánk azoknak a fiatal házaspároknak, akik legalább három gyereket vállalnak. Nem kerülne ez olyan sokba, mifelénk most körülbelül 7-8 ezer euróért lehet már házat vásárolni. Az a fontos, hogy földet is kapjanak a ház mellé, mert csak így lenne biztosított a megélhetésük és a jövőjük.

A bácstopolyai magyar gazdákat is a tőkehiány szorongatja. Úgy látják, végzetes következménye lehet ennek majd akkor, amikor beindul a kárpótlás, illetve a földprivatizáció folyamata. Az idegen számára esetleg úgy tűnhet, Zoran Djindjics halálával megakad, illetve a távoli jövőbe tolódik ki a folyamat, hiszen a helyébe lépő új miniszterelnöknek aligha ez lesz a legfontosabb tennivalója. Sőt ha történetesen Milosevics pártja, illetve pártjai – a szerbiai szocialisták ugyanis két csoportra szakadtak – visszakerülnek a hatalomba, vagy legalábbis a kormányerők pilléreivé válnak, akkor egyenesen el is marad a földkárpótlás és a földprivatizáció. Továbbra is az állami gazdaságokon, vagyis a nagyüzemeken lesz a hangsúly, s ha el is indul egyszer egy privatizációs folyamat, annak egészen biztosan a nagyüzemek vezetői lesznek a kedvezményezettjei. Ők pedig, mint tudjuk, szerbek. A valóságban azonban sokkal súlyosabb a helyzet. Megkezdődött ugyanis egy folyamat, amelynek végén Szerbia az Európa Tanács tagja lesz. Méghozzá nem is olyan sokára. És ha ez bekövetkezik, akkor az ET mindenképpen kiköveteli a földkárpótlást és földprivatizációt. Sőt rákényszeríti Belgrádot a törvénymódosításra is, egyelőre ugyanis külföldi állampolgár nem vásárolhat földet a szerb állam területén.

– Ha elindul a kárpótlás és a privatizáció, a magyar gazdák mindenképpen szeretnének részt venni ebben – mondta a bácstopolyai Kovács László. – Pénzük azonban nincs. Nem túlzás, ha azt mondom, itt most több magyar gazdálkodó is a vesztét érzi.

Egy bácstapolyai találkozón azonban érdekes ötletről beszéltek a részvevők. Olyanról, amelyen mindenképpen el kell gondolkodni. Többen is úgy vélik, az lenne a legjobb megoldás, ha a magyarországi bankok hitelt adnának a földvásárláshoz az itteni magyar gazdáknak. Mondjuk tízéves futamidőre. Ebből megvennék a gazdák a földeket, s talán egy kis beruházásra is futná belőle. Ha valamilyen okból kifolyólag nem tudnák visszafizetni a pénzt, akkor sem történne nagy baj, hiszen a földek tulajdonjoga automatikusan a magyar bankokra szállna. Azaz magyar kézben maradna.

– Életképes ötlet – mondta Orbán Viktor volt miniszterelnök is a Demokratának, amikor a szerkesztőségbe látogatott.

Vannak azonban olyan délvidéki magyarok, akik nem mennének ennyire messzire. Ők elsősorban a magyar gazdasági elit tőkéjére számítanának a délvidéki földprivatizáció során. Érdekes, de akik ezt mondják, azok nem Belgrádtól, hanem elsősorban a magyar közvélemény gyanakodásától és haragjától tartanak. Vagyis attól, hogy felhördülne a hazai közvélemény, mondván, már megint a határainkon túli magyarokra pazarolja Budapest a pénzt.

Sajnos biztosan akadna olyan szocialista vagy szabad demokrata politikus, aki odaállna a kórus elé és széles mozdulatokkal vezényelné a hőbörgést. Ennek a lehetősége ott bújik sajnos Kovács László MSZP-s pártelnök, külügyminiszter szavaiban, aki kijelentette, hogy az adott államok gondjaira kell bízni az ott élő magyarok sorsát. Ha viszont mégis sikerülne ezt az ötletet megvalósítani, azzal nemcsak a délvidéki földeket mentenénk meg, de tiszta lelkiismeretünket, nemzeti összetartozásunkat is. Kérdés, ismerik-e ezeket a fogalmakat a bankok.