A hívek többsége kissé talán megborzongott a rikoltozó, kontyos pogány sámánok hallatán, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem is tudta, miről van szó. Akik tudták, akik rendszeresen eljárnak olyan rendezvényekre, ahol a nemzeti őstörténet dicsőséges fejezeteit elevenítik föl különféle formákban az idők homályába vesző szkíta-magyar múltból, azokat fájdalmasan érintette ez a körlevél, ugyanis többségük – bár nem biztos, hogy ennek teljes mértékben a tudatában vannak – nem a kereszténységgel fordult szembe, hanem a manapság globalizmusként leírt civilizációs folyamat egyre elviselhetetlenebb következményeivel. Az a különös helyzet állt elő, hogy két olyan tábor áll most szemben egymással, amelyek éppen hogy egymás szövetségesei kéne legyenek, s amelyeknek egyre nagyobb szükségük lesz egymásra, hogy a globalizmus erkölcsi relativizmusa által okozott pusztítással szembeszálljanak.

A pörgés gyorsul, és mert egyre nyilvánvalóbb, hogy az erkölcsi relativizmus mivel nem ismeri el a rend feljebbvalóságát, nem is akarja, de nem is lesz képes a gyorsulást fékezni, a folyamat elszabadul. Ennek előjeleit sokan és sokféleképpen értelmezik, azonban még nem sikerült olyan koherens életstratégiát a pusztulásba rohanó liberalizmussal szembeállítani, ami képes volna megállítani a folyamatot. Lehet, hogy talán már nem is lehet. Az elkerülhetetlen végnek be kell következnie.

Új pogányok

Többféle túlélési stratégiát láthatunk. A gazdag Európa országai, mint bárányok a vihar előtt, egymáshoz húzódnak. Nem nagyon akaródzik a dolog, mert jó volt eddig szabadon kószálni a legelőn, rivalizálni, viaskodni egymással, ha úgy adódott, de most a válság jelei erősödnek. Másképpen mondva, Európa jómódú nyugati fele mint egy takarót húzza magára Európa keleti részét. Közben vakarózik, mert a külső szegény világ menekültjei mint a bolhák elárasztották, és még többen akarnak jönni, pedig Európa már megtelt, sőt helyenként már túl is csordult.

Nem feladatunk itt most mélyebben kutatni e jelenség okát és tulajdonságait, de egy vonatkozása figyelmet érdemel. A newtoni törvény értelmében a hatás mindig kiváltja az ellenhatást. A pusztító liberalizmus, amely maga alá gyűrte a nemzetállamokat és folyamatosan rombolja a nemzeti identitásokat, nem egy új nacionalizmussal kerül szembe (amit könnyen le tudna győzni), hanem egy másfajta globalizmussal, a pogánysággal. Amit téves volna „újpogányságnak” nevezni, mert az csak egy üzleti vállalkozási forma, mely a hit helyett extázist árul, ez azonban pogányság a javából. Éppen olyan pogányság, mint annak előtte volt, mi több, ez ugyanaz: a pogányság nem tűnt el az emberi pszichéből, hanem alásüllyedt a tudat mélyére, túlélt és most fölmerült.

Nem csupán Magyarországon. Gyakorlatilag mindenütt. Ez az újjászületett pogányság hatja át az iszlámot, ez mozgósítja a nemzeti-szocialista latin-amerikai indián forradalmakat, ez szülte az amerikai fekete ellenkultúrát, ez forrósítja fel Oroszország ereit, ez hatja át a különös kínai kolonializmust, ez fűti a szerb, a szlovák, a román és a hasonló neo-nacionalizmusokat és így tovább. A motiváció mindegyik esetben azonos, a kivitel természetesen az adott közeg sajátosságaitól függ: a viszonylagossággal szembe az állandóságot kell állítani. A közösség rendjének felül kell írnia az egyéni akaratot. Európa ma még az egyéni vállalkozások szabad versenyének felsőbbrendűségét hirdeti a nemzeti akaratokkal szemben – miközben a kartellek túlhatalma fojtogatja a gazdaságokat –, ám például teret nyit a kínai hegemonizmusnak; lassan már minden Kínában készül, az új európai polgár is.

A pogányok legfontosabb hitelve így hangzik: ami nem erkölcsös, az bűn. Mivel Istent csak a közösségben lehet értelmezni, hiszen egy lakatlan szigeten az egyén egyszerűen képtelen az alapvető bűnöket elkövetni (ne ölj, ne lopj, ne hazudj stb.), az újjászületett pogányság számára a leghatékonyabb forma a szellemi, lelki és nyelvi közösség, a nemzet. A pogányság újjászületését tehát nem egy modern vallási fanatizmus váltotta ki, hanem a viszonylagosság okozta káosz elviselhetetlensége, a rend egyre nyomasztóbb hiánya.

Az érthetőség kedvéért idézzük ide némileg rövidítve a Wikipédia megfelelő szócikkét, mert a pogány szó nem istentelent jelent: a latin paganus-ból származik, ami kezdetben „vidéken lakót”, falusit jelentett, s ebből származik a „paraszt” szavunk is. A paganus szó az idők folyamán számos jelentésváltozáson ment keresztül. A római katonák zsargonjában már „újonc” vagy „civil” jelentése volt. Később a kereszténység nyelvhasználatában „Krisztus hadseregére” mint metaforára vonatkoztatva azokat jelölte, akik nem katonái Krisztusnak. A paganus szó „nem keresztény” jelentése azért alakulhatott ki, mert a kereszténység a vidékiek között lassabban terjedt el, mondja a szótár.

Vitatkozom azokkal, akik az úgynevezett újpogányság alatt azon szektákat értik, amelyek a New Age jegyében a pusztító liberalizmus szerinti üzleti vállalkozásként jöttek létre. A Hit Gyülekezete nem vallás, hanem üzlet. A borsos áron szervezett fénytanfolyamokat, auraműtéteket, táltosképzőket hirdető egyházak ugyanilyen szélhámosságok, amik másfajta balekok kifosztására jöttek létre.

Azok az emberek, akik a maguk kreálta ruhájukban, hajukat varkocsba fonva, vállukon egy rekontsruált visszacsapó íjjal és tegezzel elmennek egy-egy találkozóra – mára sok tízezren vannak –, nem egy új vallást keresnek, de nem is egy régit, hanem egészen egyszerűen önmagukat. Hogy végre a saját lábukra állva megérezhessék az anyaföldet és körbetekintve végre megláthassák Istent az állandó, vitathatatlan, örök nemzeti értékek formájában.

Természetesen egy ilyen hatalmas lelki folyamat elindulásakor – a liberális gazdaság törvényei szerint – rögvest megjelennek az árusok, a bűvészek, a kardnyelők, a nyársforgatók, a lángossütők, a jövendőmondók és társaik. Ott vannak a bösztörpusztai találkozóhoz vezető út mentén, de ott vannak a Csíksomlyóhoz vezető út mentén is. Ott vannak Mariazellben, ahol még szentelt snapszot is árulnak és ott vannak a Sziget Fesztiválon, mert ahol sok ember van jelen, ott van sok pénz is. Ez azonban nem újpogányság és nem is régi, ez a kor jellegzetes velejárója, az üzlet. Hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

Ellopott múlt

A magyarság a huszadik században a tizenkilencedik századi nagy trauma után újabb és még nagyobb traumát szenvedett el. Az 1848–’49-es szabadságharc leverésekor súlyosan megsebesítették a nemzet lelkét, a trianoni országvesztéskor a nemzet teste végzetes sebet kapott. Ezt tetézte a kommunizmus identitást pusztító könyörtelensége, a többszörösen vert, vérző nemzet méltatlan megvádolása azzal, hogy kollektív bűnt követett el, holott vele szemben követtek el kollektív bűnöket. Ezt fokozta a kommunisták gyávasága és rettegése a nemzeti öntudatra ébredéstől, amit a történelem meghamisításával és negligálásával igyekeztek megakadályozni. És ezt követte a rendszerváltozás kaotikus éveiben egy elementáris erővel feltörő igény: egyre többen akarták tudni, hogy kik vagyunk.

– Kik azok a magyarok? – szólt a kérdés, mert az a válasz, amit az iskola és a tömegtájékoztatás adott, használhatatlannak bizonyult. De nem válaszolt rá senki. Pedig válaszolhatott volna.

Antall Józsefnek annyi idő jutott, hogy a magyarság legnagyobb kincsét, a Szent Koronát feltétette a címerbe. Halálos ágyáról küldött üzenetét, amit Bolberitz Pál tolmácsolt a gyászszertartáson megjelent félmillió embernek – „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője” – mára elfelejtették.

Orbán Viktor kihozatta a Szent Koronát a múzeumból és az Országházban helyeztette el. De hol vagyunk még a nemzeti tudat helyreállításától? Hol van ezeréves alkotmányosságunk? Hová tűnt a nemzeti viselet, miért nem lehet megismerni egy magyar várost vagy falut, mert olyan arctalanul semmilyen? Hová lettek a népmesék, hol haltak el a népdalok? Miért táncolnak szép fiatal magyar lányok a budai borfesztiválon spanyol flamenco táncot? Kik azok a magyarok? Miért mennek félmillióan évente Csíksomlyóra, miközben a templomok többsége a szentmiséken tátong az ürességtől, csak vasárnaponként van úgy, ahogy tele? Hogyan zajlott le a pozsonyi csata? Hogyan voltak képesek elődeink lóháton bejárni és uralni Európát? Mi közünk a szkíta Attila királyhoz? Ki volt Fehérlófia?

Antall József és Orbán Viktor példája igazolja, hogy ezek a legfontosabb kérdések, mert az ezekre adott igaz válasz elvezet a nemzet gyökeréhez, és minél mélyebbre nyúlnak a gyökerek, annál erősebben áll a talajon a fa. A liberálisok persze gúnyolódtak az első kísérleten: nehogy már egy micisapka fontosabb legyen, mint a költségvetés, pimaszkodott némelyikük. Pedig ennél nincs semmi fontosabb. Magyar emberek ezrei, tízezrei, százezrei keresik önmagukat, a múltjukat, a gyökereiket. Sokan, sokféleképpen igyekeznek szolgálni ezt a keresést. Tény, hogy vannak közöttük nem szakértők, hóbortos álmodozók, talán szélhámosok is. Miért, hol nincsenek?

A megismerés gyógyít

A házi készítésű dobot püfölő önjelölt sámánok senkinek sem ártanak. A Mongóliából importált (Made in China) jurtákban fontoskodva tanácskozó „vezérek”, kiket senki sem választott ki erre, csak magukat szórakoztatják. Ezek azonban kulisszák és kellékek, amelyek sokaknak azért szükségesek, mert azt remélik, hogy így könnyebben eljutnak önmagukhoz. És igazuk van. A rítus elvezet a megismeréshez. Van, aki Csíksomlyóra zarándokol, van, aki Bösztörpusztára, és sokan vannak, akik mindkettőre. Ők nem tévelygő bárányok, ők otthontalanok a hazájukban. Szeretnének hazaérni. Papok kellenének, sokan, akik kijönnek a templomból, leülnek közéjük, türelmesen meghallgatják őket, csendesen keresztet vetnek, amikor kicsit vadabb dolgokat hallanak tőlük, és beszélgetnek és beszélgetnek velük. A székelyek Csaba királyfijáról, a kazahok rokon génjeiről, Nimródról és két daliás fiáról, a hatalmas Attila királyról, és igen, Jézusról is, aki a mi Szent Koronánkon nem a Megfeszített Áldozat, hanem a Diadalmas Király. Máriáról, akinek alakjába szelíden beleolvad egy még ősibb, de minden bizonnyal ugyanilyen szeretetre méltó Anya, a Boldogasszony.

Bencsik András


A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele

Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent István király intelmei ma is időszerűek. Közülük az első a katolikus hit megőrzésére vonatkozik. Mi, akik mint püspökök a tiszta katolikus hit őrei vagyunk, nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány olyan jelenséget, amely napjainkban híveink körében is terjed. Azt tapasztaljuk, hogy ismét erőre kapott egyfajta pogányság. Ahogyan Szent István halála után, úgy most is támadja a kereszténységet.

Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik.

A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. Mindezeket a szeretettel ellenkező magatartásokat határozottan elutasítjuk. Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt. Ennek része az is, hogy megerősödjünk keresztény öntudatunkban, hiszen a krisztusi kinyilatkoztatás magyar kultúránkban is megtestesült, azt megnemesítette és megszentelte. Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető. Ezt az öntudatra ébredést mi is nagyon fontos keresztény és magyar feladatnak tekintjük.

Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is. Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő ún. „ősmagyar szinkretizmus”. Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a „Jézus, pártus herceg”-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék. Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be. Ő az út, az igazság és az élet az egyének és a nemzetek számára is. Ezért kell megemlítenünk a hitünk igazságát fenyegető egyéb veszélyeket is, mint pl. az okkultizmust, a spiritizmust és a bálványimádás különböző formáit.

Arra kérjük katolikus testvéreinket, hogy óvakodjanak minden ilyen megtévesztő kezdeményezéstől. Pál apostol figyelmeztetése napjainkban is időszerű: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (2Tim 4,3-4).

Katolikus hitünk elleni támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is, amelyek a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot. Ezzel szemben mi elfogadjuk a teremtő Isten tervét az emberről, a családról, a kultúráról, a nemzetről. A globalizációval szemben a katolicitást valljuk. A katolikus igazság nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti, de hogy konkrétan létezhessen, a nemzeti kultúrákban kell megtestesülnie.

Katolikus hitünket kikezdheti az a felfogás is, amelyet így szoktak megfogalmazni: „vallásos vagyok a magam módján”. Csak akkor vagyunk és maradunk katolikusok, ha az Egyház élő hitével összhangban hiszünk, mert egyedül egyházának ígérte meg Jézus Krisztus: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20).

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

(Felolvasták szeptember 20-án, vasárnap.)


„Magyarország Szokásjogának Hármaskönyve”

Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden főpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak egy és ugyanazon előjogával él, és mivel különben is sokan kételkedni szoktak afelől, hogy a mi nemességünk, amelyből a báróság és minden egyéb főuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt kiket kell értenünk, ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékozom röviden megmagyarázni.

1. §. Ahol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, akit saját érdeme megnemesít, mindamellett is, célunkhoz képest a nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannóniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; mégpedig ily módon:

2. §. Midőn ugyanis a hunok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából kijöttek, több tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálykodók pereinek elintézésére a tolvajok, rablók s egyéb gonosztevők megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy amikor az egész közösséget egyenlően érdeklő dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tőrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdető szó: mondván: „Istennek szava, és az egész közösség parancsa az, hogy mindenki ezen és ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel, vagy amint teheti, a közösség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen”.

3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István első magyar király, dicsőséges fejedelmünk és apostolunk, atyjának, Géza vezérnek koráig sértetlenül fenntartották, amely szokás a hunok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.

4. §. Mert elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell kettévágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.

5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik úrrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.

6. §. Miután pedig a magyarok a Szentlélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katolikus hitnek vallásához jutottak és Őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országgal együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte, és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettőlfogva Őtőle ered minden nemesítés, és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenkor, hogy egyiket a másiktól különválasztani és elszakítani nem lehet, s egyik a másik nélkül nem történhetik. (Részlet az 1514-ben megjelent Tripartitumból; a fordítás a mai helyesírás szerint készült. Forrás: Wikipédia)