Az Interpol, a Scotland Yard, a magyar rendőrség is nyomozott utána, nemzetközi perek és titkos információkért kifizetett milliók tarkítják újkori történetét: a Seuso-kincs krimibe illő históriája a közeljövőben talán véget ér. Zelnik István műkincsgyűjtő vásárolhatja meg a rendkívüli értékű leletegyüttest, amelyet végrendeletében a magyar államra kíván hagyni.

„Őriztessenek neked még sok évszázadig eme edények, oh, Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak” – olvasható a Seuso-kincs egyik legimpozánsabb darabján, a vadászjelenteket ábrázoló, jókora ezüsttál belső domborművének körszegélyén. A kincs adományozójának óhaja, ha nem is egészen úgy, ahogyan a felirat kívánta, de részben valósággá vált: Seuso nevét eddig megőrizte az örökkévalóságnak. És nemcsak azért, mert a késő római korból származó mű­kincs­együt­tes minden idők legjelentősebb késő római ezüstleletének számít, értéke több tízmilliárd forintra rúg, eszmei értéke pedig felbecsülhetetlen, hanem azért is, mert a huszadik század második felének egyik legtalányosabb, bűnügyekkel is tarkított műkincshistóriája szövődött körülötte.

A múlt árnyai

Már csak ezért sem meglepő, hogy a tárgyak ókori eredetéről többet tudunk, mint jelenkori történetéről. Valószínű, hogy kincsvadászok ásták ki a földből az ezüstleletet még az 1970-es években, Polgárdi közelében. A sajtó akkoriban hangos volt a kincshez kötődő rejtélyes bűnesetről: a rendőrség információi szerint Sümegh József amatőr régész találta meg a tárgyakat, s mivel a leletekről hivatalos bejelentést nem tett, feltehetően az illegális műkincspiacon kívánta értékesíteni. A faluban beszélték is, hogy férfi nagyméretű ezüstedényeket ásott ki a földből.

Sümegh súlyos árat fizetett a régiségek iránti szenvedélyéért: 1980. december 14-én a Polgárdi közelében lévő borospincéjében felakasztva találták. A szakértők akkoriban öngyilkosságot állapítottak meg, ma azonban egyre több adat azt igazolja, hogy Sümeghet meggyilkolták – a Nemzeti Nyomozóiroda jelenleg újra nyomoz az ügyben. A kunyhónál a rendőrség egy sebtében betemetett üreget is talált: egy későbbi szakértői vizsgálat szerint az üregből származó talajminta megegyezett az ezüstök elrejtésére és tárolására szolgáló rézüstön talált talajdarabokkal. A történetet tovább árnyalta a pápai börtönben raboskodó elítélt, Lelkes József, aki 2003-ban, illetve pár nappal ezelőtt is nyilatkozott a bulvársajtónak: azt mesélte, hogy a kincseket Sümeghgel együtt ő ásta ki a Polgárdi melletti bányából, a negyvendarabos leleten pedig apránként túladtak. Lelkes állítása szerint három másik, a titokba beavatott társa is meglehetősen furcsa körülmények között vesztette életét.

Ilyen kezdetek után nem csoda, ha a kincsnek szinte a felbukkanása után nyoma veszett, valószínű, hogy közvetítők juttatták a nyugat-európai műkincspiacra: az Interpol, a Scotland Yard és a magyar rendőrség is nyomozást folytatott, hogy felderítse feltételezett útját. A Scotland Yard arra jutott, hogy a Seuso-kincset 1980 és 1987 között különböző gyűjtők vásárolták meg egy libanoni születésű kereskedőtől, Halim Korbantól. Nem sokkal később a tárgyak egy része Spencer Comptonhoz, Northampton lordjához és az általa vezetett angol befektetési társasághoz került. A lord a Sotheby’s aukciósház révén, nyilvános árverésen próbálta meg értékesíteni a gyűjteményt 1990-ben. Egy nappal azután azonban, hogy a kollekcióból rendezett New York-i kiállítást megnyitották, a libanoni eredetdokumentációról kiderült, hogy hamis. Az árverés pedig végleg kudarcba fulladt, amikor Libanon, Jugoszlávia (később Horvátország), valamint Magyarország is jelentkezett az ezüstleletekért. Azzal indokolták igényüket, hogy a kincset az ő területükön találták meg, és a gyűjteményt vissza akarják kapni.

A magyar kormány 1991-ben perbe szállt lord Northamptonnal, így tett Horvátország és Libanon is, utóbbi azonban a tárgyalás kezdete előtt visszalépett. A pert hazánk és Horvátország is elveszítette: az 1993-ban New Yorkban hozott ítélet szerint egyik állam sem tudta bizonyítani, hogy a területén találták meg a leleteket. Az ezüstedények így a lord birtokában maradtak, ám a legális nemzetközi műkincspiacon voltaképpen eladhatatlanná váltak.

Üzenet ezüstbe marva

A magyar régészek ugyanakkor több bizonyítékot sorakoztattak fel annak alátámasztására, hogy a lelet hazánk területéről származik. A Londoni Régészeti Társaság néhány évvel ezelőtt rendezett konferenciáján a felszólalók többsége is a kincs pannóniai eredetét tartotta valószínűnek. Visy Zsolt régészprofesszor is előadást tartott a rendezvényen, aki a téma alapos ismerőjeként számba véve az összes forrást, arra a következtetésre jutott, hogy a Seuso-kincs nem tizennégy, hanem 248 tárgyból áll, valamint ismertette az eredetbizonyítékokat. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a Seuso-kincs legismertebb darabján, egy hetven centiméter átmérőjű ezüsttálon tulajdonosának, Seusónak a neve olvasható, valamint egy üzenet a múltból: a Balaton stilizált rajza, a vízben ficánkoló hallal, fölötte pedig a Pelso felirat – vagyis a tó ókori megnevezése.

Bizonyítéknak tartják a kutatók azt az 1878-ban Polgárdiban a földből előkerült quadripust, vagyis összecsukható ezüst étkezőasztalkát is, amelynek mintája és mérete egyezést mutat, vagyis összeillik az egyik Seuso-tállal. Bizonyítéknak fogható fel az a hatalmas rézüst is, amelyben a kincset rejtette el ókori tulajdonosa a Pannóniában akkortájt állandósuló barbár betörések elől villája kertjében. Visy Zsolt professzor szerint valamikor a Kr. u. IV. vagy a Kr. u. V. század elején. Az üst formája, anyagszerkezete és elkészítésének technikája megegyezik azoknak az üstöknek a megmunkálásával, amiket eddig csak a nyugat-magyarországi Pannóniából ismertek a szakemberek, nagyrészt a Balaton vidékéről. A kutatások pedig valószínűsítik, hogy a Szabadbattyán határában feltárt római villagazdaság ura nem lehetett más, mint maga Seuso, az ezüst étkészlet ókori tulajdonosa.

Új időszámítás

A kilencvenes évek eleje óta mind ez idáig rendre kudarccal végződtek a műkincs nyilvános értékesítésére irányuló kísérletek. Legutóbb 2006 októberében a Bonham’s aukciósház jelentette be, hogy a Seuso-kincs brit tulajdonosa értékesíteni szeretné a tárgyait. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium levélben tájékoztatta a londoni Bonham’s elnökét a Magyar Köztársaság Seuso-kincsekre vonatkozó hivatalos álláspontjáról, vagyis, hogy a magyar jogszabályok értelmében a kincsek a magyar állam tulajdonát képezik, ezért a magyar állam tulajdoni igényét továbbra is fenntartja, és ezzel kapcsolatban minden lehetséges jogi lépést megtesz. Ennél több azonban nem történt, a műkincseket ekkor sem sikerült nyilvánosan értékesíteni. Azóta a Seuso-kincs a sorsára vár – de talán már nem sokáig.

Zelnik István műgyűjtő, a Délkelet-ázsiai Aranymúzeum alapító-vezetője ugyanis úgy döntött, kísérletet tesz a megvásárlásukra. Jogászokon, egy régiségkereskedőn és a Seuso-kincsek tudományos feldolgozásában részt vevő külföldi kutatók egyikén keresztül megtudta, hogy a hivatalos publikációkkal ellentétben nem tizennégy, hanem tizenöt nagy tárgyat takar a Seuso-kincs elnevezés, sőt a hírekkel ellentétben nem egy, hanem négy tulajdonosuk van. A magyar műgyűjtő számára világossá vált, kinél található Seuso híres vadásztálja a Pelso-felirattal. Zelnik István megalkudott a vételárra és adásvételi szerződést kötött a nyolc nagy tárgy tulajdonosi körével, az ő kilétükről a titoktartási záradék miatt egyelőre nem lehet tudni semmit. Zelnik István a többi tárgy tulajdonosával is kapcsolatban áll, ők is késznek tűnnek a megegyezésre – mindezt a műgyűjtő az Index internetes portálnak és az MTI-nek adott interjújában mondta el, úgy fogalmazott, mindezt azért, hogy a tények ismertetésével elejét vegye a személye ellen indított támadásoknak.

Az adásvételi szerződés azonban egy meglehetősen hosszú út kezdetét jelzi. A műgyűjtő ugyanis tisztában van azzal, hogy Magyarország változatlanul fenntartja az igényét a kincsekre. Szőcs Géza korábbi kulturális államtitkárral tárgyalt is arról, hogy megkísérli a műtárgyakat saját költségén visszaszerezni, szem előtt tartva a magyar állam érdekeit. Éppen ezért most megállapodást kíván kötni az állammal, amelyben végérvényesen és visszavonhatatlanul kinyilatkoztatná, hogy a kincseket saját vagyonából megvásárolja, Magyarországra hozza, az Andrássy úton egy villában Seuso-múzeumot hoz létre, a tárgyakat kiállíthatóvá, kutathatóvá teszi, és nemzetközi kiállításokat is rendez. Szándékai szerint végrendeletében a Seuso-kincset a magyar államra hagyná, mégpedig olyan pénzügyi konstrukcióban, ami lehetővé teszi, hogy a Seuso-múzeum az állam pénzügyi hozzájárulása nélkül, önfenntartóan és nyereségesen tudjon működni. Mindezt azért, hogy ha sikerülne megvásárolni a tárgyakat, és azok a Liszt Ferenc reptérre érnek, ne legyenek jogi bonyodalmak – magyarán ne kobozzák el azokat a határon. A Zelnik István által felkínált lehetőség mégis komoly dilemma az állam számára: átmenetileg le kellene mondania a műkincsekről, ami fölött tulajdonosként rövid ideig valaki más fog rendelkezni.

Jogi aggályok

Vannak, akik vitatják is, hogy a magyar állam lemondhat-e – akárcsak ideiglenesen – a műtárgyakhoz kötődő követeléséről. Hajdú Éva, az 1997 és 2006 között a Seuso-kincsek ügyéért felelős – és sajnos eredménytelenül működő – miniszteri biztosnak nem tetszik a lehetőség. Hajdú ugyancsak az Indexnek nyilatkozva elmondta, a műtárgyak megvásárlásáról eleve nem lehet beszélni, mivel az angol jog nem ismeri az elbirtoklás intézményét, ezért lopott jószágra nem lehet tulajdonjogot szerezni. Így jogilag sem Lord Northampton, sem a társai nem tulajdonosai a Seuso-kincsnek, ezért nem engedték sem a bankok, sem a biztosítók elhelyezni azt trezorjaikban. A magyar jog ugyanakkor ismeri az elbirtoklást, az elv szerint a gazdátlan javak iránti igény fenntartása egy idő után tulajdonjogot keletkeztet. A volt miniszteri biztos hivatkozik a kulturális örökségvédelmi törvényre is, amely szerint az ország területén a földből, a vízből előkerülő műkincsek a magyar állam tulajdonába tartoznak. A miniszteri biztos hozzátette, mióta kiderült, hogy a Seuso-kincsek libanoni eredetigazolása hamis, lord Northampton korábbi tulajdonjoga őrzési joggá minősült. Úgy véli, a Zelnik István által említett adásvétel e jog átadásáról szólhat, illetve a tárgyak eddigi őrzésével, restaurálásával, állagmegóvásával kapcsolatos költségek megtérítéséről. Hajdú Éva szerint a magyar állam hibát követne el, ha egy pillanatra is lemondana a tárgycsoport egy részének tulajdonjogáról: ezzel ugyanis elismerné, hogy más is tulajdonjogot szerezhet a tárgyak felett, így a többi tárgy szintén piacképesnek minősülne. A Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány volt miniszteri biztosa arra nem tért ki, ha a magyar állam megakadályozná Zelnik István törekvéseit, hogyan tudná eddigi eredménytelenségét sikerre fordítani.

Válaszra várva

Zelnik István nem vitatja, hogy a kincseknek a magyar nemzeti vagyon részét kell képezniük, éppen ezért szeretné azokat hazahozni. A vélhetően több tízmilliárdos befektetéshez azonban a magyar állam hozzájárulása is szükséges.

A hivatalos eladást egyébként az illetékes brit hatóságnak, az Arts Councilnak jóvá kell hagynia, a döntést pedig a kulturális miniszternek is ellenjegyeznie kell, mivel a britek meg akarnak győződni arról, hogy a kincs Magyarországra kerül: biztosítékot kérnek arról, hogy Zelnik István vállalja a hazaszállítást, hogy a leletegyüttest kiállítja és kutathatóvá teszi – már csak ezért is megkerülhetetlen a magyar állam bevonása. Zelnik István úgy nyilatkozott, a magyar állam legmagasabb szintű illetékeseivel beszélt az ügyről és a támogatásukat kérte – jelenleg pedig a válaszra vár.

S hogy mi erről az állam véleménye? A Kultúráért Felelős Államtitkárság közleményében azt írta, a Magyar Állam a Seuso-kincsekkel kapcsolatban továbbra is tulajdonosnak tekinti magát, valamint azt, hogy Zelnik István a kormányt és az államtitkárságot hivatalosan eddig nem kereste meg, ugyanakkor a kormány nyitott minden komoly és tisztességes szándékú, az ország érdekeit szem előtt tartó műgyűjtővel és műkereskedővel a Seuso-kincsek vagy más, a nemzeti kultúra szempontjából meghatározó műtárgyak és leletegyüttesek sorsáról érdemben egyeztetni. Ez biztató üzenet.

A műtárgyak megszerzése nem csak hazánk számára lenne elégtétel: amennyiben Zelnik Istvánnak sikerülne egy ilyen, nemzetközi léptékkel is jelentős műtárgyvásárlást nyélbe ütni, hazai és külföldi műgyűjtői presztízse jelentősen megnövekedne. Ám tegyük hozzá, mindez jót tehetne megtépázott országimázsunknak is. A kincsek kalandos történetét és az állam évtizedek óta tanúsított tehetetlenségét látva ezért úgy tűnik, hazánknak nem sok egyéb lehetősége kínálkozik a kincsek megszerzésére Zelnik István merész és önfeláldozó tervein kívül.

Szentei Anna

Mit takar a Seuso-kincs elnevezés? A műkincsegyüttes Seusóról, ókori tulajdonosáról kapta nevét. Négy tálból, öt füles korsóból, két borkeverő vödörből, egy-egy amforából, egy toalett-tégelyeket tartó edényből és egy kézmosó medencéből áll, valamint egy nyolc kilogrammos, Hadrianus-portréval ékesített tálból, ez utóbbi eddig nem szerepelt a hivatalos tudományos publikációkban.

A leletegyütteshez több mint kétszáz kisebb tárgy és töredék is tartozik, például poharak, evőeszközök. A rendkívül mívesen kidolgozott, zömében aranyozott díszítésű, szokatlanul nagy tisztaságú ezüstedények együttesen 65,5 kilót nyomnak.

Ki lehetett Seuso? A feltehetően germán származású gazdag pannóniai arisztokrata, Seuso (vagy Sevso) a római birodalom tartományi főtisztviselője lehetett. A férfi valószínűleg nászajándékba kapta a tárgyakat, jutalmul lojalitásáért, talán magától Nagy Konstantin császártól.

Mennyit ér ma a Seuso-kincs? A leletegyüttes értéke több tízmilliárd forintra tehető. Értékét 2006-ban 40 millió fontra, vagyis 16 milliárd forintra becsülték.

(Demokrata, 2012. augusztus 8.)

Visszaszereztük a Seuso-kincseket