Kiút a pokolból
A magyar haderő katonai és logisztikai bravúrt hajtott végre Afganisztánban. Bebizonyosodott, hogy hazánk képes garantálni polgárai biztonságos kimenekítését valamely távoli konfliktuszónából. Ez azonban nem volt mindig így.
Augusztus 25-én éjjel érkezett haza Afganisztánból a Magyar Honvédség két Airbus A319 típusú csapatszállítója, fedélzetén a különleges műveleti osztag közel száz tagjával. A Sámán akció célja az volt, hogy az amerikaiak katasztrofális kivonulása után minden magyart kimenekítsenek Afganisztánból, aki igényt tart rá.
Logisztikai remeklés
A honvédségi gépek tizennégy fordulóval 540 magyar, amerikai, osztrák és afgán állampolgárt mentettek ki. Valamennyi hazatérni kívánó magyart sikerült Budapestre szállítani, más nemzetek tagjainak pedig 87 százalékát. A honvédségi gépek első körben 60-70 fős csoportokban vitték Afganisztánból Üzbegisztánba az embereket, onnan Budapestre a Wizz Air és az üzbég nemzeti légitársaság civil utasszállítói hozták őket.
Eközben a magyar katonák Kabulban őrizték a kimenekítendők biztonságát. Alapvető elvárás volt, hogy Magyarország saját erejéből, saját eszközeivel hajtsa végre a mentést. A különleges műveleti, rohamlövész és légierős katonák, az őket segítő titkosszolgálatok tagjai és a tolmácsok mindössze húsz óra alatt felkészültek a feladatra. A gyors reagálást segítette a Belügyminisztérium, a Külgazdasági és Külügyminisztérium, valamint a Honvédelmi Minisztérium összehangolt munkája is. A két katonai gép már akkor úton volt Afganisztán felé, amikor az engedélyek egy részét még várták az illetékes hatóságok.
A végrehajtást nehezítette, hogy az első időkben az amerikai irányítás alatt álló kabuli repülőtéren minden szállítógép mindössze harminc percet tölthetett a földön, a harmincegyedikben már gurulnia kellett a kifutópályán. Gyakorlatilag pillanatok alatt kellett megszervezni a beszállók megkeresését és biztonsági ellenőrzését. Más nemzet szállítógépén megtörtént, hogy egy kimenekített robbanóeszközt szerelt a mosdóban. A repülőtérre való beléptetés egyetlen ellenőrző ponton zajlott, a magyar katonák kreativitása és talpraesettsége kellett hozzá, hogy a műveletet biztonságosan, mégis gördülékenyen végrehajtsák. A Magyar Honvédség katonái végül történelmet írtak.
A kevésbé dicső évek
Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor a hasonló helyzetbe került magyarok nem számíthattak hazájuk segítségére. Ez az időszak mellesleg a szocialista kormányzással esett egybe.
Páll Zoltán 2006-ban egyetemi diplomamunkájához folytatott kutatásokat Libanon Türosz (Szúr) városában. Ekkor robbant ki a Hezbollah és Izrael közti konfliktus. Az izraeli bombázásokban lakóházak, adótornyok, kórházak egyaránt célponttá váltak.
Zoltán eleinte még azt remélte, hogy napokon belül véget érnek a harcok. Ám amikor a szomszéd lakótömböt és a mentőállomást is bombatalálat érte, a robbanás hangereje miatt percekre elvesztette a hallását. Ekkor döntötte el, hogy inkább hazatér, míg elül a konfliktus. Kapcsolatba lépett a magyar külügyminisztériummal, ahonnan Magyarország bejrúti konzulátusához irányították. Végül a magyar konzulátus annyit segített, hogy megadta neki a német követség telefonszámát.
Közben Zoltán otthon aggódó édesapja is felvette a kapcsolatot a németekkel, az akkori német külügyminiszter címére írt e-mailt. Még aznap választ kapott: gondoskodnak gyermekük kimentéséről. Előzőleg persze kereste Zoltán édesapja telefonon a magyar külügyminisztériumot is. Az illetékes előbb értetlenkedni kezdett, majd közölte, hogy hamarosan visszahívják. Azóta is várja a család a hívást.
A bombázások hajnal négytől késő estig tartottak. Volt olyan, hogy Zoltán a helybéliekkel a tengerben állva vészelt át egy-egy támadást, remélve, hogy oda nem szórnak bombát. Négy napot töltött el az ostromlott városban, várva a jelzést, hogy indulhat. Végül a magyar konzul és a német követség is felhívta, hogy másnap a németekkel ki tud jönni Türoszból. Két napig tartott az út, előfordult, hogy az izraeliek a konvojuk elé lőttek, pedig láthatták, hogy a német vöröskereszt autói azok. A csoport egy napot töltött egy menekülttáborban, majd a bejrúti kikötőbe utaztatták őket, ez már biztonságos zónának számított. Ám még mindig nem volt megoldva, hogy jut haza Zoltán. A magyar konzul átadta neki egy Mr. Sunders nevű német illető telefonszámát, aki a mentési akció egyik irányítója volt, és felajánlott néhány helyet a magyaroknak. A kikötőben koordináló német hölgy azonban mit sem tudott erről. Zoltán végül hosszas alkudozás után felkapaszkodhatott egy csomagszállító teherautóra, majd 36 órányi buszozás és várakozás után sikerült kijutnia az országból.
2006-ban a magyar külügy teljesen tehetetlen volt, semmilyen csatorna, hálózat, infrastruktúra nem állt rendelkezésükre a segítségnyújtáshoz. Eközben például az ötmilliós Dánia gond nélkül kimentette állampolgárait az országból.
Változnak az idők
Hogy 2010-től a külügy elkezdte rendezni a sorait, azt Kiss Diána esete is mutatja. A fiatal nő 2006-ban arab szakos diákként került ki ösztöndíjjal Jemenbe, ott ismerte meg leendő férjét, majd megszületett a gyermekük. 2015-ben azonban közbeszólt a polgárháború. Március 25-én hajnali két órakor a szokottól eltérő hangok keltették fel álmából a családot. Bekapcsolták a televíziót, ahonnan megtudták, hogy a szaúdiak éppen 150 géppel bombázzák az országot.
Diánának az egyik barátnője hallotta Szijjártó Péter bejelentését, miszerint kimentik a jemeni magyarokat. Szólt Diána édesanyjának, az pedig a Külügyminisztérium egyik nyilvános e-mail-címén érdeklődött, szerepel-e lánya is a kimenekítésre várók listáján. Fél óra sem telt bele, és már hívta is a külügyből egy tisztviselő, felvenni a lánya adatait. Mindez azért is meglepő, mert az édesanya semmilyen telefonszámot nem adott meg az e-mailben, így elképzelhető, hogy az ügy sürgőssége miatt besegített a titkosszolgálat.
Diána nem sokkal később már Selmeci Balázs rijádi magyar nagykövettel egyeztetett a további teendőkről. E-mailben kommunikáltak, a követség mindig perceken belül válaszolt. Ez tartotta a családban a lelket. A jemeni magyarok riadóláncot hoztak létre, folyamatosan informálták egymást. Az egyik magyar hölgy a TEK operátoraival is kapcsolatban állt.
Mivel szinte állandó volt a légtérzár, a kimenekítést csak nemzetközi szervezeteken keresztül lehetett megoldani. Tény ugyanakkor, hogy a Magyar Honvédség akkoriban felszereltség híján nem is tudta volna őket saját eszközökkel kimenteni. Így az International Organization for Migration indiai operátora hívta Diánát, hogy készüljenek. Pár óra múlva azonban újra csörgött a telefon, és lefújták az akciót. Ez aztán a következő hetekben többször megismétlődött.
Végül április 14-én, hajnali kettőkor hívták Diánát, hogy délelőtt 11-re legyenek a repülőtéren. Kisebb táskákkal kellett menniük, nem vihettek sok holmit. A repülőtéren számokat adtak az érkezőknek, újabb listákra vették fel őket, teljes káosz közepette. Diána jemeni férjének fel kellett hívnia az összes létező kapcsolatát, hogy a helyi milíciák egyik kaputól a másikig engedjék a családot. Majdnem egy napot voltak kénytelenek várni a gépük megérkezéséig. Dzsibutin, Szudánon és Egyiptomon keresztül vezetett a háromnapos út hazáig.
Hogy Zoltán és Diána története egyaránt happy enddel végződött, az nem kis részben a szerencsének is köszönhető. Mára viszont, mint azt az afgán kimenekítés is mutatja, a Külügyminisztérium és a Magyar Honvédség már semmit nem bíz a véletlenre. Tudják jól, hogy csak jól kiépített diplomáciai hálózatra és saját erőre, saját eszközökre lehet biztosan számítani, ha valóban nagy a baj.