XI. fejezet – A legördült szikla

„Arravaló az út, hogy menjek rajta, s hogy ráboruljak holtan, mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki, hogy ki voltam s mi voltam…” (Erdélyi József)

Július 13. kedd. Az utolsó előtti szakasz vár ma reánk. A közelgő vég, vagy a felhőkkel borított ég teszi, de valahogy mindenki csendesen, borúsan készül a gyaloglásra. Némán szedjük össze csomagjainkat. Az esőkabátot senki ne felejtse magával hozni, még szükség lehet rá, mutatok ujjammal felfelé. Gyermekeimhez is odamegyek, megpróbálok rájuk tukmálni egy pulóvert, jól jöhet még, mondom.

A kis házikót és a fészert gyorsan kitakarítjuk indulás előtt. Az eltelt napok hősége helyett, most kifejezett kiránduló idő van. A nap nem izzaszt, a hőmérséklet kellemes. Felkapaszkodunk a dombtetőre, onnan nézünk vissza és veszünk búcsút a völgybe burkolózó, szemérmesen rejtőzködő Énlakától. Én búcsút intek Anna néninek és a kisunokájának is. Utolsó gondolatommal hálát adok azért a fél óráért, amit ott tölthettem velük.

Az út követi lábaink nyomát. Lábaink követik az út vonalát. Az út és a lábaink lassan összenőttek. Csak egy pillanatra emelkedik fel onnan és a mágnesösvény visszarántja vaspapucsainkat. Nem csak lábunk, de a szívünk is összenőtt az úttal. Beleszerettünk ebbe a mindig poros, két oldalt kék és zöld panorámával szegélyezett csapásba, ebbe a kanyarokat, hullámokat vető végtelenbe.

Az eső el kezd cseperegni. Elővesszük az esőkabátokat. Összehúzzuk magunkon, a kapucnit a fejünkre csúsztatjuk és onnan pislogunk kifelé. A vízcseppeket időnként letöröljük orrunkról, arcunkról.

Etéd az első település, amit ma érintünk. Nagy cseppekben esik, így a falu szépségeiből nem sokat látunk. Gyorsan betérünk a központban található üzletbe, ahol egyben egy presszóféle is működik. Kicsomagoljuk magunkat, kávét, melegítőt fogyasztunk. A helyiségben sok cigány üldögél, feltűnőek nagy, karimás kalapjukkal, pödört bajszaikkal. A pihenő után tovább indulunk Küsmöd irányába. Továbbra is műanyagba csomagolva, ki-kikandikálva vonulunk. A máskor oly kellemes utak most sárosan málnak és nyúlnak lépéseink alatt. Ilyenkor értjük meg a kisebb, nagyobb kövek szerepét a földutakon. Keménységükkel, mozdulatlanságukkal biztos pontot nyújtanak a gyalogosoknak és az autóknak. A táj is élvezhetetlenné válik, szürke, párás ködfátyol ereszkedik a fennsíkra, a dombok és völgyek elmerülnek az áthatolhatatlannak tűnő paplanban. Rójuk a kilométereket.

Beszélgetve próbáljuk múlatni az időt. Küsmödön is gyorsan átrobogunk, és Etédhez hasonlóan, sajnos itt sem hagyunk maradandó emléket. Míg mi félősen borítjuk be magunkat, addig a mellettünk elbaktató gumikerekes lovaskocsin üldögélő cigánygyerekek, mezítlábasan, egy vékonyka ingben nevetik csapatunkat. Más módon alkalmazkodtak az élethez, állapítom meg, egy kis esőtől nem olvadnak el.

Kora délután van, de már mindenkinek elege lett a mai napból. Most érezzük át igazán, hogy milyen kegyes volt hozzánk az időjárás az elmúlt napokban. Fázunk, éhesek vagyunk, bőrig áztunk. Már alig várjuk, hogy végre Siklódra érkezzünk. Minden kanyar után lelki szemeinkkel már látjuk feltűnni az első házakat, de aztán csalódunk, mert egy újabb egyenes, egy újabb emelkedő áll előttünk. Az elmúlt tíz napban még nem volt falu ilyen távol a következő falutól. Megyünk, és csak megyünk, sárosan, kifacsartan. Mintha a leküzdött kilométerek is most gyűltek volna össze cipőinkbe, súlyosan húzzák lábainkat. Egy hatalmas s kanyar meredek emelkedővel, és megpillantjuk az első háztetőt, majd távolabb a másodikat és a többit. Öröm meglelni Siklódot, a települést, melynek nevét igen sokszor rebegtük el az elmúlt órákban.

Gondolkodás nélkül csörtetünk be a kocsmába, ahol szárazság és meleg van. Ledobáljuk átázott ruháinkat, kiteregetjük száradni és egy korty pálinkával életet töltünk testünkbe. A három korosabb férfi és a kocsmáros hamar szóba elegyednek velünk. A legelső mondataikkal elpanaszolják bánatukat, ma hajnalban fedezték fel az egyik falubeli apát, aki felakasztotta magát. Két árvát hagy maga után, csóválják fejüket. Még az okok boncolgatásába is belemennek, határozottan mesélnek egy mérnök féléről, aki ellehetetlenítette ennek a fiatalembernek a munkáját és az életét. Soha nem volt még ilyen Siklódon, mondják, legalábbis az ő idejükben biztosan nem. Furcsa, hogy egy ilyen tragédiára kellett megérkeznünk. Meghívjuk a helybelieket is egy-egy pohárkára, így a szófonat is másfelé kanyarodik. Elsősorban persze azt kell kibontanunk, hogy mit keresünk itt a világvégén, ahol még a madár is csak ritkán pihen meg. Eldugott kis település ez, mondják a bölcsek. Körbezárnak minket a hegyek, az utak roppant elhanyagoltak, a fiatalság nem igen marad, inkább beköltözik Parajdra, vagy Szentgyörgyre. Nincs munka. Anélkül pedig nincs előrejutás. Mi már csak el vagyunk itt a jószágokkal, a gyümölcsösökkel. De a fiataloknak több kell. Házat kell építeniük, fel kell nevelni a gyermekeket, néha még az időseknek is haza kell adni. Szóval nem olyan egyszerű itten.

Mi is belekezdünk kicsi történetünkbe. December ötödikével kezdődik mesénk, az átélt napok csalódásaival, a fájdalmas, józanító pofonnal, az emberek közönyével, egy ország súlyos betegségével. Lassan törnek elő az elfojtott emlékek, hozzá-hozzá teszünk egy-egy szót, megtoldjuk egy gondolattal, egy érzéssel. Nehéz erről beszélni, hiszen minduntalan át kell éljük azokat a gyötrő kínokat, melyek fészket raktak bensőnk mélyén. Ők figyelnek és bólogatnak. Átérzik a fájdalmat, most látják talán először, hogy a pofon annak is fájt, aki adta, nem csak annak, aki kapta. De miért gondolnak rólunk ilyeneket, teszik fel a kérdést, és mi mentenénk a menthetőt, beszélünk butaságról, hazug médiáról, politikai ingyenélőkről, így láttatjuk áldozatként a népet, a nemzetet, amelynek mi is része vagyunk. Egy egyszerű választ keresünk a miértekre, felelem. Megbocsátást akartunk lelni itt, és választ a miértekre. Szót hozni és szót vinni, megtörni a némaságot. Kezet nyújtani, átölelni, bátran a szemekbe nézni. Eljönni ide, és csak egyszerű mondatokkal elmondani azt, ami a szívünket nyomja, amit ha végre elrebegünk, akkor mi is megkönnyebbülhetünk. Az én részemről tele van ez a gyaloglás egy csomó önzéssel. Mert önökön kívül legalább annyira fontos volt a saját lelkem tisztasága, megtisztulása, mint az itteni embereknek nyújtott gesztus. Legörgetni a sziklát, ami odazuhant. Ez is ott volt a lépéseimben. – És legördült az a szikla? – A szikla legördült. De a mélyedés, amit tonnányi súlyával belepréselt lelkembe, az talán soha sem fog elmúlni.

Mesélünk az elmúlt napokról, a kilométerekről, a falvakról. Tudni akarták, hogyan fogadtak minket, és mi megpróbáljuk kifejezni a szeretet azon nagyszerű formáit, amikben részünk volt. Láthatólag megnyugvással és büszkén veszik tudomásul, hogy az ő népük mindig az marad, ami. Lehet balsors, lehet fagyos szorítás, az ő tartásuk megroppanthatatlan.

Elnézem az ázott verebeket, ahogy csoportokban körül ülik a kicsiny asztalokat és beszélgetnek egymással, a helybéliekkel. Mint akik ezer éve ismerik egymást. Küsmöd kis kocsmájában melegedünk. Kinn esik az eső, hol szaporábban, hol gyengéden permetezve. Átadom az Emléklapot új ismerőseinknek, akik hosszan tanulmányozzák, ajkaikat morzsolva koncentrálnak az írás felett. Néha egyetértően bólogatnak. Végül megköszönik, és a kabátjuk rejtekébe dugják. Az idő pocsék, szeretnénk lerövidíteni az utat Parajdig. Az urak persze ismerik a járást, és el is magyarázzák azt nekünk, mi pedig nagy figyelemmel memorizáljuk a teendőket. – Ha itt elmennek a nagy kanyarig, akkor nem fordulnak bé jobbra, hanem tovább egyenest. Mennek felfelé, míg el nem hagyják a falut, s ott is csak tovább. Ha elérik a krumpliföldet, akkor annak mentén tovább, de jobbra. Egész a gerincig mennek, onnan meg má látszik Parajd. – A lényeg, hogy a krumpliföldnél jobbra – erősítik meg mások. – És így mennyi? – Hát meg van vagy négy-öt kilométer. – Hát az már semmi – könnyebbülünk meg. – Nehéz lesz az, főleg fölfelé – csitítanak minket halkan.

Lassan szedelőzködünk. Nehezünkre esik útra kelni, de menni kell. Örömmel tapasztaljuk, hogy az eső elállt. A kocsmáros, meglepetésünkre, megköszöni ott jártunkat egy üveg itallal. Jól eső érzés.

A megadott koordináták szerint tesszük meg az első lépéseket. Sárban csúszkálva hagyjuk magunk mögött a falut. Füves domb emelkedik előttünk, két keréknyom jelzi a haladási irányt továbbra is felfelé. Megyünk a sárban, igyekszünk a pocsolyákat elkerülni, de ilyenkor a térdig érő fűben caplatunk, ahol rejtett, vízzel teli mélyedésekbe cuppan cipőnk, nadrágunk teljesen átázik alulról, időnként, pedig kiszalad a lábunk alólunk és hasast fogunk. Ha nem térünk ki, akkor bokáig merülünk a sárban, egy erősebb rugaszkodásnál pedig a sárba markolunk. Nincs jó megoldás, ezért már nem igazán törődünk magunkkal, csak haladunk felfelé, szemünk előtt a gerinc lebeg. Hol lehet a krumpliföld, állunk meg pihenni időnként. Ahol jobbra kellene térnünk. Sem krumplit, sem más vetett növényt nem találunk, de még termőföldet sem látunk, csak a zöld legelőt. Amikor azt hisszük, hogy mindjárt elérjük a gerincet, akkor egy újabb emelkedő tornyosul előttünk. Visszatekintünk Siklódra, a ködbe burkolózott falura, és arra gondolunk, hogy de jó lenne még ott ücsörögni. Ráadásul az eső ismét rákezd, veri arcunkat, a hidegtől megdermedt és kivörösödött kézfejünket. Nincs menedék. Hajtjuk magunkat felfelé, lihegve, szuszogva, szenvedve. A csapat szétszakadozik, akik jobban bírják több száz méterre előttünk. Az út kettéágazik, van, aki erre, van, aki arra indul. Nem baj, gondolom. Parajd csak egy van, ott mindenképp összefutunk. Aztán az út visszafordul, és mi nem tehetünk mást, vadcsapásokon megyünk tovább, de csak felfelé. A gaz derékig ér, de már teljesen mindegy, mert vizet már nem vesz fel ruhánk. Eláztunk tökéletesen.

Végre a gerincre érünk nagy üdvrivalgások közepette. Egy kis csalódás, hogy ami lentről gerincnek tűnt, az egy fennsík. Egy hatalmas rét, ami lejt ugyan a másik oldalba, de egyáltalán nem hajlandó megmutatni a helyes irányt. Innen gyakorlatilag bármerre nekiindulhatunk. A nagyobbik csalódás, hogy Parajdot nem látjuk. Ha pedig látjuk, akkor nem tudjuk, hogy azt látjuk. Két falu nyomai sejlenek elő a párás völgyekből. Az egyikről biztosan tudjuk, hogy Siklód, a másik egyesek szerint Atyha, mások szerint Küsmöd. Ami viszont bíztató, hogy a szétszéledt sereg újra összeverődik. Állunk egy kupacban, próbáljuk kiheverni az elmúlt óra megpróbáltatásait és már nevetni is tudunk szánalmas állapotunkon. A kínai tudomány remeke, az egyszer használatos esőkabát több sebből vérzik, lyukak, szakadások jelzik a nagyszerű technológiát, amit hosszú évek alatt kísérletezetek ki. Annyit ér, amennyibe került, állapítom meg.

A fennsíkon az esőn túl még egy áldást a nyakunkba kapunk. Erős, hideg szél tombol, rohan le s föl, tép mindent, ami elé kerül. Minket sem kímél, rángatja megtépázott öltözékünket. A szél fagyossá teszi a hangulatot, vitázni kezdünk a további irányt illetően. Két táborra szakadunk. Érvekkel, dühödt és édes szavakkal próbáljuk megnyerni a másik oldalt, hogy fogadja el a mi véleményünket. Ők ugyan ezt teszik. És senki sem enged. Meg vagyunk győződve igazunkról. A körülmények, állapotunk türelmetlenné tesz minket. Először bújik elő a kicsi ördög bőrünk alól. Endre unja meg a meddő vitát, és elindul az egyik irányba. Próbáljuk megállítani, várjon, mert még nem döntöttünk, de ő úgy tesz, mintha nem hallaná, és csak megy tovább. Néhány bizonytalan pillanat és a döntés megszületik. Szét nem szakadhatunk! Gyerünk Endre után! Megindulunk, vannak, akik még mindig a másik irányba szeretnének menni, de itt már nem lehet tréfálni. Mindenki erre megy, mondjuk ki a végső szót határozottan. Hogy jó irányba-e, azt nem tudjuk.

Libasorban vágunk át a fennsíkon. Állunkat mellünkhöz szorítjuk, próbálunk elbújni a hideg széltől. A fagyos esőcseppek jégszilánkokként hasítanak bőrünkbe, apró tűszúrásokkal okoznak fájdalmat. Végre- gondolom. Végre azt kapjuk, amit érdemelünk. Az elmúlt napok során a melengető napfény kíséretében, ismeretlenek áldása alatt róttuk utunkat. Szebbnél szebb élmények, a szeretet egy-egy kipattanó bimbója virágozta be lépteinket. Szinte szégyelltem, hogy ily módon zajlik zarándoklatunk. Örült a szívem minden percnek, de úgy éreztem, hogy a sors túl bőkezűen szórja elénk a boldogság szirmait. Hősöknek kijáró fogadtatás, amire nem szolgáltunk rá. Hiszen jöttünk bűnből fogant, térdeink megbocsátásért rogyadoztak. A Jóisten pedig bearanyozza az ösvényeket, igaz lelkeket állít a szélére, akik mosolyogva, hálát mondva köszöntenek minket! Nem. Természetesen nem ezt érdemeljük. Valami miatt mégis így adódott. Így rendeltetett. De most végre kapunk a fájdalomból is. Ha nem is a lélek gyötrődik, hanem a test, úgy érzem, hogy ez így tökéletes. Bár voltak kemény kilométerek, vérhólyagok, feltört lábak, leégett arcok, de így a vége felé, ez még nagyon kellett. Csendben, magunkba burkolózva, ázottan, fázva kereshetjük a helyes utat. Érezzük, hogy ma eltévedtünk Székelyföldön. Ma elbántak velünk az ég vigyázói. De erről szól itt létünk. Megtalálni az utat, melyről letévedtünk. Rálelni a helyes irányra, a sűrű erdő rejtett csapásaira, széjjelhajtani a lombokat, lehajolni a mohás gyökerekhez. Ujjainkkal tapintani a földet, mint egy indián, elmorzsolni a homokszemeket, megszagolni a földet, érezni, beszívni a múlt rögös útjainak szagát, az előttünk jártak el nem múló nyomát.

Látni, szagolni, tapintani, érezni. Látni, szagolni, tapintani, érezni. Ezért keressük azt az utat. Ezért bolyongunk ebben a vadonban. Lépek az előttem haladó nyomába, az utánam következő lép az én nyomomba. És ha már régen nem leszünk itt, akkor is jönnek valakik, valahonnan, megkeresik nyomainkat, bele lépnek és itt hagyják nyomaikat. A fűszál meg elhajlik, aztán újra elhajlik, majd a következő lépéstől eltörik, megsárgul, és a sokmilliónyi sárga fűszál kirajzolja a csapást, amelyen újra végig kell menni, míg nem ösvény lesz belőle. Az ösvényt pedig többen észreveszik, még többen járni kezdenek rajta, az pedig szélesedik, szélesedik, hogy megkerülhetetlen legyen, hogy akinek gyengék az érzékszervei, azok is rátaláljanak. Hogy lássák, szagolják, tapintsák és érezzék. Ez az út. Ez az, amin végig kell mennem, ez az, amiről nem szabad letérnem. Mi most nem letévedtünk az útról, hanem elhagytuk azt, de nyugodt voltam, mert tudtam, hogy az itt kanyarog valahol a közelben. Megyünk még egy keveset, bolyongunk még egy kis időt, és újra ott lesz a lábunk alatt, újra érezni fogjuk a lüktetését, a dobogását, sugárzó melegségét.

Esetlenül ereszkedünk le a hegyoldal meredekén. Minduntalan megcsúsznak lábaink, fenékre esünk, azután mászunk tovább, pókjárásban, mint a gyerekek tornaórán. Egy-egy tüskés bokor belénk kap, megtép. Kapaszkodunk gallyba, gyökérbe, kóróba, fogjuk egymás kezét, húzzuk a másikat vissza, tartjuk a mélység felett. Összekarolunk, egymásba markolunk, megvetjük lábainkat, dacolunk a súllyal, a csúszós tenyerekkel, a sikamlós sárral. Segítünk egymásnak. Segítünk leküzdeni az akadályokat, túljutni a szakadékon. Kipirosodott arcokból villannak össze szemeink. Dideregve iramodunk lefelé. Szinte futunk a völgy felé.

A völgyben álltunk. Küsmöd és Siklód között fél úton. Összevártuk egymást. Felismertük az utat, amit néhány órával ezelőtt már megjártunk. Tamás dühkitörés szélén volt, én pedig szelíden elismertem, hogy rossz irányba fordultunk a hegygerincen. A kimerültség és a reményvesztettség jókedvre derített lassan mindegyikünket. Beláttuk tehetetlenségünket. Azt szempillantás alatt elvetettük, hogy ismét Siklódnak vegyük az irányt, és ismét megmásszuk a hegyet. Visszaindultunk Küsmödnek. A völgyben legalább nem fújt a szél és az eső is elállt. Gőzölögve baktattunk. Küsmödön betértünk a legelső kicsiny üzletbe. Késő délután volt már, fáradtan, kifacsartan ültünk le. Gyalogosan már nem érhettünk Parajdra, ezért magunkhoz rendeltük a kisbuszt, amely csomagjainkat hordta előttünk. Egy órát várakoztunk.

Furcsa napnak a végéhez közeledtünk. Kilógott a sorból. A falvak, csak, mint eső áztatta, halovány fényképek maradtak meg bennem. Hiányoztak azok a beszélgetések, amelyek megtöltötték élettel gyaloglásunkat. Hiányoztak belőle az emberek, akik kilométerkövekként mutatták az irányt. Hiányoztak a lelket simogató mondatok. Ma a test dolgozott, és a lélek szenvedett. Mert a nehézségek leküzdése harcra hívta bensőnket is. Harcba szálltunk magunkkal, a múltunkkal, az életünkkel. Élveboncolás volt e nap. Olyan, ahol saját kezeinkkel turkálhattunk szerveink között.

Egy forró zuhany és egy forró csorba leves volt a megmentőnk. Új erőre kaptunk általuk. Másnap cipőinket és ruháinkat szárítgattuk. A kényszerpihenőt a parajdi sóbánya megtekintésére és alvásra használtuk. Nekem a másnapi utolsó szakasz járt az eszemben. Holnap este ismét Nyárádszeredán leszünk. Ismét átölelhetjük azokat, akik útra bocsátottak bennünket. Büszke voltam és nyugodt. Amit magunk elé tűztünk, azt teljesítjük. Ez az utolsó nap, olyan lesz, mint egy jutalomjáték. Minden percében ott fog bujkálni az öröm, a viszontlátás öröme, az elvégzett feladat öröme.

Dési Károly pedig ott ül, türelmesen, a fehér autó hátsó ülésén, és én alig várom, hogy elmondhassam neki, hogy, hol és hogyan találhatja meg az ember a megnyugvást. Lelkének békéjét. Alig várom, hogy elmondhassa, hogy hallhassam, mit jelent egy élet ezen a földön, mit ad és mit kap az ember életéért cserébe. Az ágyban fekve, gondolataim álommá sűrűsödtek. Nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy a szemhéjjak alatti végtelen mezőkön suhanok.