V. fejezet – Pro Patria

„Ez a föld a tiéd, tartsd meg hát magadnak, magyarom.” (Veres Péter)

Bözöd irgalmatlanul hosszú utcáján siettem. A többiek sehol. Úgy belefeledkeztem a gátőr történetébe, hogy észre sem vettem amint felszívódtak. Jó helyen köszöntek rám. Egy kis italozó teraszán ültek, és hideg üdítőt vagy sört kortyolgattak. Összeszaladt volna a nyál a torkomban, de már nem igazán volt. Mint a feneketlen kút, úgy nyeltem el a hideg csapolt csiki sört. Mennyei ízek. Szegényes faluban voltunk. Új építésű házat nem láttunk. Poros út, járda sehol, az árokban libák tépegetik a füvet és a gyomot. Lassan megyünk végig a falun, néhol kijönnek a kapuba, főleg idősebb emberek, ránk csodálkoznak és mosolyogva integetnek. Egy-egy szót váltunk, ki itt, ki ott, igazán nem is tudom, hogy hol, milyen mondatok cserélnek gazdát, csak a magam dialógusaiból sejthetem, hogy mindenütt, pillanatok alatt a lelkek szálai fonattá erősödnek.

A második napon megfejtem a zászló erejét. Háborús filmeket nézve, sosem értettem, hogy miért kapja fel a földről, elesett bajtársa mellől a lobogót a soron következő, és emeli magasba az ellenség vonalai felé rohanva, kitéve magát a gyors halálnak. Teszi ugyanezt egy másik, s ha majdan térdre rogy, a mellette álló gondolkodás nélkül ragadja a rudat magához, és fut vele tovább. Értelmetlen, önfeláldozó halálnak tekintettem ezt, és azt gondoltam, hogy inkább a fegyverét szorongatta volna. A túránk során tapasztaltam, hogy ha zászlónk feltekerve pihent, akkor alig-alig voltak kíváncsiak az emberek az átvonuló seregre, de ha kibontottuk, magasba emeltük, akkor az udvar végéből, a szobák mélyéből is kibújtak a falubéliek, kiálltak az utcára, köszöntek, megszólítottak minket, kérdeztek, üdvözöltek, bátorítottak, áldást mondtak. Már nem egyszerű turisták voltunk, hanem magyarok, egy gyönyörű zászlóval. Székelyudvarhelyen ért az a meglepetés, hogy egy úr odalépett hozzánk és azt mondta, adjuk neki a zászlót. Megveszi, mondta, de sajnos el kellett hárítani, mert akkor már tudtam, hogy jelentős funkciója van, másrészt pedig úgy hozzánk nőtt, hogy nehéz lett volna megválni tőle. Szívem szerint odaadtam volna. Ha zászlónk hirdette jöttünket sokkal többek lettünk. Büszkék voltunk, és bár nehéz volt, mindenki szívesen hordta előttünk.

A zászló, jel. Jel azoknak, akik magasba emelik, és jel azoknak is, akik csak nézik. Felszenteli az igaz ügyet és az igaz cselekedeteket. Összetart, segít és védelmez. Bátorít, erőt ad és vigasztal. A zászló hitet ad.

A falu csomójában, ahol három utca fut egybe, álltunk meg. A lombos fák ölelésében szép templom húzódik meg szerényen, oldalán boltíves bejáróval. A föld alól bújik elő egy fiatalember, akiről nem rí le, hogy ő a lelkész, de már nyitja is az ajtót, és kalauzol minket beljebb. Érdeklődve hallgatjuk, ahogy kék pólóban és munkásnadrágban a szószék előtt állva mesél az egyházáról. Először vagyok életemben unitárius templomban, kérdéseket teszünk fel e vallás jegyeiről. Élvezetesen mesél hitéről, jó, hogy okítást kapunk, hiszen e vallással a hátralévő napokban igen gyakran találkozunk.

– Az unitárius vallás kötődik legjobban Erdélyhez, hiszen az egyetlen magyar alapítású vallás. Bár nem vagyunk túl sokan, de azért ezen a vidéken szinte mindenhol megtalálhatók a gyökerek. Dávid Ferencet tekintjük az alapítónak, aki szerint csak és kizárólagosan a Bibliát szabad elfogadni irányadónak. Később egyre radikálisabb tanokat hirdetett Dávid, így például, hogy Jézus nem Isten, csupán egy ember, így hozzá nem szabad imádkozni. Ezért később a dévai börtönbe vetették, és ott is halt mártírhalált. Az 1568-as tordai országgyűlésen fogadták el törvényes vallásnak.

– Jól tudom, hogy elvetik a Szentháromság tanát – kérdezi Péter. – Igen, úgynevezett antitrinitárius vallás, vagyis tagadja a Szentháromság dogmáját. Csak az Atyát fogadja el Istennek. Innen a templomainkban olvasható „Egy az Isten” jelmondat.

Körbejárjuk, megcsodáljuk a templom egyszerűségét, a kék hímzéses díszítők harmóniáját. A mennyezeten olvasom: Az egy igaz Isten tiszteletére épült e templom 1810-ben. A csend és a nyugalom telepszik vállainkra ebben a faluban. Autók nem járnak, egy-egy gumikerekű lovas kocsi gördül végig földútján. Elhagyjuk a házakat és folytatjuk utunkat Gagy felé. A Nap továbbra is izzik felettünk, a fodros fehér felhők még véletlenül sem úsznak elé. Kisebb megművelt földek között megyünk az erdő árnyai alá, ahol végre hűvös, de igen párás, nehéz levegő folyik ránk. Kicsit szenvedek. A meleg, a szemembe csorgó izzadság, sajgó lábam, mind, mind befelé fordítanak. Most végre gyötrelmes az út, mondom magamnak, hol van már a tegnapi diadalmenet. Bámulom a lenyűgöző, érintetlen természetet. Tölgyek, hársfák, bükkösök, néhol fenyők, a lombok alatt megbúvó apró tavak, láposok. Gombák, ismeretlen virágok és az örökösen trillázó madarak. A Csodák Kertje. Gyermekkorom feledhetetlen kalandozása volt, mikor édesapámmal a környező erdőt jártuk. Állatorvosként átjárt naponta a szomszédos településekre, és ilyenkor én bevetettem magam a sárga Wartburg első ülésére és vártam, hogy keresztülvágjunk az erdőn. Pusztavacsra szerettem legjobban menni, mert ilyenkor a vacsi erdőn át vitt az utunk, és ha jó akart lenni hozzám apám, akkor nem az aszfalt úton, hanem az erdei földutakon mentünk. Letekertem az ablakot teljesen, hadd áradjon be az illatoknak és a hangoknak az ezerszínű kavalkádja. A nyári Nap be-bekacsintott a levelek között és én behunyt szemmel szívtam magamba az erdőt. Tudta-e apám, hogy cseppenként tölt meg jóval útjai során? Tudta-e, hogy minden egyes útja, amelyen maga mellé ültetett, egy-egy ecsetvonás volt lelkem vásznán? Ma is elvarázsol az a szag, amely csak a délceg fák rejtekében kuporgó moha és páfrány szivacsos gyökereiből fakad. Szeretem, azóta szeretem az erdőt, és ha tehetem, kiviszem gyermekeimet is, itassa őket is át ez a vonzódás a természet gyermekágyához. Így szállnak tovább el nem készített kincseink apáról gyermekre, nagyapáról unokára. Völgyekben haladtunk, majd lassan felkaptattunk egy hegy oldalába, és ismét lefelé botorkáltunk. Néztem a fiamat, az első szülött fiamat, akit tizenöt évvel ezelőtt éppen a születésnapomon tarthattam először kézben. Micsoda Isteni ajándék, születésnapra egy pólyába csomagolt fiúcskát kapni. Drága feleségem kilenc hónapig rejtegette. Amikor bementem a kórházba meglátogatni, ijedten fedezetem fel az üres ágyat, de a szobatársak hamar megnyugtattak, apuka lettél. Mit tudtam én huszonkét évesen, hogy mit jelent az. Kóvályogtam a folyosókon, emeletről le, emeletre fel, míg végre valaki megmutatta az üvegfalon keresztül. A születési dátumot látva tudatosult bennem, hogy jövőre együtt ünnepeljük egymást. Most pedig itt lépdel előttem, része ennek a nagyszerű útnak, alkotója ennek a történetnek. Biztosan nem tudja, hogy amit ezekben a napokban kap, az egész életét, gondolkodását, érzéseit fogják megmásíthatatlanul alakítani, megacélozni, értékekkel feltölteni. Én majdnem harminc voltam, mikor rám szakadt Erdély létének tudata, ő pedig tizenévesen, a pórusain keresztül szívja magába. Én katartikusan tapasztaltam a soha nem ismert világot, ő kis dózisokban építi szervezetébe, tudattalanul, észrevétlenül, de visszafordíthatatlanul. Ha egyszer e nélkül szeretne élni, akkor elvonási tünetei lesznek. Legalábbis remélem. És azt is remélem, hogy egyszer ugyanígy fog baktatni fiával ezeken a poros utakon, és közben felsejlik neki, hogy valakivel már járt erre.

Szenvedni akartam, mert a zarándoklat nincs szenvedés nélkül. A szavazást követő napokon, az út megtervezése során, a térkép előtt ülve, mindig azt gondoltam, hogy az elkövetett bűn megbocsátása a lelki és testi kín. A lélek az első pillanattól a benne megforduló kés fájdalmától lüktetett, de úgy gondoltam, hogy jobban is fájhat még, ha azok elé állunk, akiket arcul csaptunk. Szemébe nézni azoknak, akiket kitaszítottunk, elrebegni a bocsánatot kérő szavakat, ez is komoly, embert próbáló feladat lesz. De a szemrehányások, a sanda tekintetek, a számon kérő szemek, az elégtételt venni akaró kezek helyett befogadó, megértő szeretetet, mindent feledő, mindent legyőző szeretetet kaptunk. A lelkeinket nem rombolni akarták, hanem építeni. Nem akartak megbocsátani, mert a bűnt is magukra vették, okoltak volna ezer más dolgot inkább, mint minket. Nem hittem volna, hogy megjelenésünk és szándékaink előtt meghajtott fejű, nevető, integető székelyek, magyarok állnak majdan két oldalt. Mi ez, ha nem a Csodák Kertjének legnagyobb csodája, az ott élő emberek hatalmas szíve, amibe belefér megannyi érzés, mely jó és magával ragadó. Szenvedni akartam, helyette áldott örömet kaptam, megaranyozva minden ott töltött percet. Szenvedni akartam, de nem hagyták. Lelkemet olyan erőssé tették, amilyennek még soha nem éreztem. Így hát maradt a testi szenvedés. Ezen a napon negyvennégy kilométert fogunk megtenni, amit szerencsére nem tudunk, csak akkor kapjuk fel a fejünket, mikor a nap végén, Székelykeresztúrra érve meglátjuk a táblát: Erdőszentgyörgy 44 km. De most még csak az út felénél tarthatunk, minden kanyar után, minden domb mögött már Gagyot reméljük felfedezni. A lábam sajog, és félelem van bennem, hogy műtött térdeim bírják-e a megpróbáltatást. Eszembe jut egy Marathon futó nyilatkozata, aki azt mondja, hogy nem a lábak, hanem a fej dönti el, hogy végig csináljuk-e. Bízom a gondolatban, mert úgy érzem, hogy fejben nagyon erős vagyok. Negyvennégyezer méter, az több, mint a Marathon, még ha csak gyalogoljuk is. Nem találkozunk senkivel, csak megyünk magányosan. A csapat már régen szétszakadozott, én leghátul kullogok szokás szerint.

Elmerülök a tájban, amely kísér utamon. A csend alázatossá tesz. Közelben érzem Istent, mintha egy odvas fából figyelne, mintha a talpamat megnyomó kavicsba bújt volna. A dicsőség mozgat? A nagyravágyás? Magasztosulni szeretnél? A tetted nyomán a személyedet próbálod előtérbe helyezni? Azt akarod, hogy rólad beszéljenek, hogy te legyél a középpontban? Vigyázz, mert minden mozdulatod félre érthető! Vigyázz törekvő énedre! Tartsd féken! Legyél jelentéktelen! Hidd, hogy a dicsőség nem téged illet, hidd, hogy csak egy eszköz vagy Isten kezében! Köszönd meg, ha jóra használ, ha az öröm téged illet munkája nyomán! Áldott amit a szeretet nevében tesz, és áldott akit felhasznál hozzá. Lépéseim port kavarnak, köveket rúgok arrébb, fűszálakat tépek. Egy átfolyás feletti híd betonkorlátjára ülök megpihenni.

Alattam tikkadt erecske csordogál. Gyík piheg az útszéli árok partján. Én is szuszogok. Leveszem a cipőm és belelépek a hideg vízbe. Jól esik bokámnak a hűs, tenyeremet is beleteszem, megmosom arcom, tarkóm, a hajamat is megnedvesítem. Felfrissít a csermely. Nézem, ahogy lefut a domboldalon és belecsúszik a völgyben araszoló patakba. Tovább indulok. A többiek elhagytak, magányosan lépdelek a nyomukban. Néha a magány a legjobb útitárs. Hagyja, hogy magadra koncentrálj, hogy befordulj, értékeld és elemezd magad. Beszélgetsz a bensőddel, kérdéseket teszel fel, számon kérsz és végre őszinte vagy. Nincs kinek, nincs minek hazudni, mert abban a pillanatban, hogy gondolatod megszületik, már tudod, hogy csaltál-e, vagy sem. Társalogtam magammal, vagy valakivel, aki belőlem szólt, és számvetést készítettem harminchét évemről. Elrontott és helyesen viselt dolgaim, elszalasztott és megvalósult álmaim váltogatták egymást, és őszintén vallottam meg partneremnek, ma rengeteg dolgot másként gondolok, mint évekkel ezelőtt. Hol van már az a tizennyolc éves fiatalember, aki egy önéletrajzában tökéletesnek tartotta magát. A negyvenhez közelítve kezdem az élet egyes elemeit a helyén kezelni, kezdem megérteni a fontos és a lényegtelen események közötti különbségeket, felfedezni a számottevőt, feledni az elhanyagolhatót. A családomhoz kanyarodik vissza minden út képzeletem térképén. Bármerre is indulok el, rájövök, hogy minden eddigi boldogságom eredője a család, amelyben felnőttem, amelyben gyermekkorom elmerült, mint egy biztonságot és meleget adó puha paplanban. A családom, ahol pedig most nekem kell felráznom a paplant, hogy gyermekeim, visszaemlékezve erre az időre, ugyanezt mondhassák majd el.

Égbe kapaszkodó fák között megyek. Fölém nyúlnak fodros karjaikkal, betakarnak, megsimogatnak, hűs szellőt legyeznek felém. Gyökereikkel földet markolnak, alám nyúlnak, megemelnek, az úton tovább görgetnek. Ráncos kérgeikben arcok redőznek, rám kacsintanak nagyszüleim. Nagymamám kinyitja a kis fakaput, amely kedves macskanyávogással nyikordul, ha megmozdítják, beenged, én belépek a nyitott, oszlopos verandára, amely végigkíséri a hosszú parasztházat. Leülök a konyhában a sparhelt mellé, az ágya szélire, kezem leteszem a durva, pokróc ágyterítőre és nézem az idős asszonyt, ahogy kiszedi a termoszból a meleg ételt, amit anyám csomagolt neki. Nem maradhatok sokáig, mert türelmet nem ismerő gyermeki vérem hajt tovább, fel a kerékpárra, tekerni végig az utcákon, ki a térre, ahol valakik biztosan fociznak, ahol én is leugorhatok kétkerekűmről és rohanhatok a labda után. A pesti nagypapám és nagymamám, akikre legszívesebben vidéki szőlőjükben találnék újra. A hatalmas kerekes kút, amit ha jól megpörgetsz, löki neked a hűs kútvizet. A hosszú lugasokban a forró aranyhomok égeti talpunk, én a diófa árnyékába szaladok és a rogyadozó asztalkához ülve a finom húslevest kanalazgatom. Egy-egy vén fában bújnak meg a csillagok között élők, a göcsörtös kinövések, a bütykös ujjak intenek felém, az odúk mélyéről búgó hangokat hoz a szél. Mosolygok rájuk, hát itt vagytok velem, kísértek utamon, míg végleg be nem fejezem azt.

Így van ez jól, ha így együtt vagyunk, még akkor is, ha kilométerek, ha évtizedek, ha érzések választanak el. Mert mindegyikőnkben ott van a másik, még ha nem is tud róla, még ha szeretné is, ha nem lenne ott, de ott van, mert a fák, a szelek, a kövek, a sóhajok mind-mind összekapcsolnak minket. Mint a gátőr, aki leült az apja ültette diófa mellé, leült a keresztek mellett magasodó fenyő árnyékába, és ha elvitte a víz a fákat, akkor beült a csónakjába, kezét a habokba engedte, és együtt volt újra azokkal, akiktől soha nem válhat el. Mi sem tehetünk mást, mert egyek vagyunk, az évszázadok összegyúrták lelkeinket, hordjuk egymást apró darabokban, minden ki és belégzésünk átad és átvesz.

Gagy két, egymásra merőleges, hosszú utcából áll. A metszéspontjában található az a kocsma, melynek lépcsőjére lezuhantam, a hideg ásványvizet, sört kortyolgató társaim mellé. A dombtetőről meglátva a falut egy kisebbfajta örömkurjantás tört ki belőlem. Megcsillantak a völgyben a háztetők, az ablakok, mint kristálytiszta tenger mélyén a kagylók. Utolsó erőmmel végigporoszkáltam a véget nem érő házsor között, majd eldőltem. Jeleztem, hogy innen egy lépést se tovább, megalszunk bárhol, bárhogyan, de tovább nem vagyok hajlandó menni. A józanodás és a pihenés perceiben azonban meggyőztek, hogy itt még egy hűs zuhanyra sincs esélyünk, menjünk el Székelykeresztúrig. Az még legalább tíz kilométer, gondoltam, de hát legyen. Szenvedni akartál, akkor szenvedj! A Gagy patak mentén haladunk tovább. Magyarandrásfalván átrobogunk. Szentábrahám első házai között fedezünk fel egy I. világháborús emlékművet. A tetején Turul madár. A nevek fölött a felírás: Pro Patria. A hazáért. És a nevek: Bartos Ferencz, Derzsi Dénes, Derzsi Mihály, Fazekas Sándor, László István, és a többiek. Mind, mind magyar ember. Magyar hősök, akik életüket áldozták a világháborúban Magyarországért. A hazájukért. Így tettek volna akkor is, ha tudják, hogy pár esztendő múlva, ez a föld nem Magyarországé lesz? Biztosan. A földjüket védték, a családjukat, a házaikat, a gyermekeiket.

Másképpen nem lehet meghalni. Talán sokkal jobb, hogy nem tudják, emlékművük ma Romániában áll. De talán mindegy. Mert a kőbe vésett nevek jelzik, hogy kié e föld. Azoké-e, akik idejöttek messziről, vagy azoké, akik itt születtek, itt nőttek fel, itt dolgoztak, építettek házat, és akik ezért a földért áldozták életüket. A kövek ismét vallanak. Bár lassan elmosódnak a bevésett betűk, de remélhetőleg mindig lesznek, akik újra vésik, megtisztítják, hogy az idők végeztéig álljanak ezek a mementók. Pro Patria. Ez a mondat magába szorít minden fájdalmat, minden keserűséget. A hazáért. Egykoron halni tudtunk. Ma? Mi lett belőled Magyar? Mivé lett testvéri szereteted? Hol lakozik a szíved, mely nemet tudott mondani? Mikor átkozták meg kezed, amely kapukat tudott becsukni, akkor, amikor kitárni kellett volna? Mennénk-e meghalni most? A hazáért? A nemzetért? Vagy bújnánk el ölünkben szorongatva kincseinket, pénzünket? Gondoltunk-e azokra az emberekre, akiknek apja, nagyapja életét áldozta értünk? Mertünk volna-e nemet ikszelni, ha azt kérdezik, testvérednek tartod -e a hazáért hősi halált halt László István fiát, unokáját? Mertük volna? És mernének-e ma ezek a nagy magyarok egy Derzsi nevezetű ember szemébe nézni? Ennyire Istentelen nép lettünk? Ennyire birka nemzet, akiket néhány hentes a vágóhídra hajthat, és kivághatja szemét és szívét?

Oly távol állunk ma már ezektől a hősöktől. Nem kőbe, de még homokba sem érdemes neveinket berajzolni. Mert annyit érünk, amennyi ideig megmaradnak. Az első fuvallatig. Az első szellő elfújja nyomainkat, az első zápor szétveri emlékünket. Hol vagyunk mi már? Tetteink nincsenek, csak szavaink. Az első sorokban tülekedünk, ha kapni kell, és nem győzünk elódalogni, ha adni kell. Szolidaritás nélküli nép. Kuporgató nép. Bár ideállíthatnék minden embert, aki hamis igét hallgatott! Bár felsorakoztathatnám őket ezen emlékmű elé, hogy tekeregne a több ezer méteres kígyó, végig Erdély hegyei közt, falvakon át. Toporognának az emberek, mint koncentrációs táborban a kondér előtt. Várnák a napi betevőt, hogy ideléphessenek e kő elé, e szikla elé, mely elgörgethetetlen és elpusztíthatatlan. Ideállítanék én mindenkit, és felolvasatnám hangosan e neveket, hallják saját fülükkel kikre mondtak nemet.

Feltör belőlem a düh, a tehetetlen, béklyózó gyűlölet. Nem tehetek semmit. Nincs hatalmam. Nincs semmim. Semmim sincs, amivel hathatnék, amivel tehetnék, amivel fordíthatnék a sors kerekén. Megyek, mert ennyi maradt. Megyek, mert csak a szó maradt meg igaznak lenni.

Távolodóban vissza-visszatekingettem az emlékműre. Csekefalván a megnyugvás lassúságával mentünk át, tudtuk, hogy a következő település már Székelykeresztúr. Biztosak voltunk abban, hogy a második napot is becsülettel végigjárjuk, ezért zsibongó fáradságunkat is mosolyogva, jó kedvvel viseltük. A csendes falu egyik házából Árpi bácsi állt elébünk, és a szokásos kiismerő kérdések nyomán beterelt minket az udvarára, leültetett székekre, padokra lépcsőre. Poharakért és pálinkáért szaladt a konyhába, töltött, és mi lehúztuk az ötvennégy fokos szilvapálinkáját. Örült a szíve, mikor látta, hogy levegőért kapkodunk. Büszke volt főztjére. A története talán mindennaposnak tűnő volt, mi mégis tisztelettel hallgattuk, és néztük a hosszú évek kemény munkájától megráncosodott kezeket. Könnycseppek vándoroltak szeméből ingujjára. Egyedül maradtam, mondta. Feleségem tíz éve hagyott itt, két gyermekem pedig Magyarban, ott próbálnak megélni. Itt nagyon nehéz a fiataloknak. Marasztalt minket, igyunk még egy kortyot, de mi már nagyon befejeztük volna ezt a napot, így lassan neki indultunk az utolsó kilométereknek. Hosszú búcsúzkodás következett, mindenkivel kezet rázott Árpi bácsi, és mindenkihez volt még néhány életre bocsátó szép üzenete. Lefényképeztem Árpi bácsit, ahogy kezet fog Csabával a háza előtt. Azóta sokszor megnéztem e képet. A csillogó szemek, az összepréselt ajkak, és a fáradtnak tűnő, megharcolt élek az arcon. Mi mindent takarhat kedvesen szomorú tekintete? Mit jelenthetett neki ez a néhány perc, amíg kiönthette a szívét azoknak, akik onnan jöttek, ahol gyermekei is küzdenek? Felbolygattuk az életét. Talán nyugtalanabbul aludt aznap éjjel, de talán nyugodtabban ébredt másnap reggel. Székelykeresztúri panziónk előtt rogyunk le. A földön ülve, hátunkat az épület falának vetve nézünk magunk elé és hallgatunk. Irgalmatlanul kimerült testek próbálnak erőt gyűjteni a további teendőkhöz. Lehunyt szemhéjunk mögött lombos erdők hajladoznak, csillámló háztetők repkednek. Idős emberek integetnek, rosszcsont fiúcskák kergetőznek, piros arcú leányok incselkednek. Házigazdánk mutatná a szobákat, de mi egy kis időt kérünk. Aztán lassan-lassan feltápászkodunk, vállunkra dobjuk csomagjainkat és ballagunk fel a lépcsőn. A padlástér szobái, mintha a tizedik emeleten lennének. Ólmot öntöttek cipőinkbe. Az életet adó zuhany után hamarosan a szomszédos kerthelyiségben ülünk, és válogatunk az étlap kínálatából. A csorba leves kihagyhatatlan. A forró gyógyszer kanalanként járja végig összetört porcikáinkat. A meleg étel csodákra képes. Nézem a jó kedélyű társaságot, és magamban hálát adok a teremtőnek szenvedéseinkért. Boldog gyötrelmek.

(Folytatása következik.)