VI. fejezet – Vágás a karon

„Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.” (Petőfi Sándor)

Korán ébredek. Mindenki alszik még. Lemegyek az alsó szintre. Hatalmas amerikai konyhás hall. Itt sincs senki, a házigazdák is még álmaikat kergetik. Kiülök az udvarra, figyelem a derengő hajnalt. Csak a madarak előztek meg, belecsivitelnek a felszálló párába. Megkeresem a kávét, főzök magamnak, s míg szürcsölgetem a feketét, elmerengek eddigi élményeinken, és a ránk köszöntő újabb huszonöt kilométeren. Ma Kányádra érünk. Egy nappal hamarabb, mint gondoltam. Igaz, tegnap kétnapi adagot húztunk le. Fel kell hívnom őket, megígértem. Biztos készülnek valamivel, hiába mondtam, hogy mindent ugyanúgy, mint a hétköznapokon. Forgatom bokáimat, hajlítgatom térdeimet. Nem is olyan rossz. Nagyobb fájdalmakra számítottam a tegnapi etap után.

Lassan éledeznek a többiek. A házigazdák is megjelennek, leülnek mellém kávézni, gyorsan megtaláljuk a közös témát. Mesélek a túránkról, az útvonalról, társaimról, a magunkkal hozott gondolatokról. Csendesen hallgatják, mintha nem akarnának tudni a népszavazásról, nem nyilvánítanak véleményt. Aztán megtudom az ő történetüket is. Kint dolgoztak évekig Németországban, összegyűjtöttek egy kis pénzt, és abból megnyitották ezt a panziót. Mi voltunk az első vendégek. Eszembe jut az esti érkezésünk, amikor igazában még azt sem tudták, hogy mennyiért kívánják kiadni a szobákat. Dicsérem a tisztaságot, az ízléses berendezést, és azt kívánom, hozzunk szerencsét ennek a vállalkozásnak. Közben arra gondolok, milyen jó, hogy nem maradtak idegen földön, hanem hazajöttek, és megpróbálnak itt előbbre jutni. A szülőföldön akarnak élni, családot alapítani, boldogulni és boldognak lenni.

Összepakolunk, csomagjainkat betesszük a kisbuszba, amely a következő állomásra viszi azokat. Elbúcsúzunk a szokásos emléklappal és borral, felvesszük hátizsákjainkat, kibontjuk a zászlót, és nekiindulunk felfedezni Székelykeresztúrt, az első igazán nagyvárost utunk során. A település a Gagy és Fehér-Nyikó vizének összefolyásánál jött létre, és már az 1334. évi pápai tizedjegyzékben szerepel. Kiballagunk a főtérre, ahol Petőfi és egy Balcescu nevezetű román hős kísértetiesen hasonló nagyságú és megjelenésű szobra magasodik. A különbség talán csak annyi, hogy míg Petőfi szobrát rengeteg nemzeti színű koszorú és szalag díszíti, addig a tőle néhány méterre álló szobortárs csupaszon, megemlékezések nélkül szerénykedik. A forgalom nagy, rengeteg autó, teherautó megy át a városon. Letérünk egy mellékutcába, átkelünk a Nyikó patak felett. Megállunk egy pillanatra egy sarokház előtt, melynek egyik falán Bem utcatábla, másik falán Petőfi utcatábla látható. Jó érzés. Néhány száz méter után megtaláljuk a park lombos gesztenyefái között megbúvó Petőfi emlékmúzeumot. A múzeum épülete egy valamikori Gyárfás-kúria. A helyi hagyományok szerint a XVII. században a Wesselényi család építtette, majd a Bethlen és a Kemény családoknak volt az udvarházuk, a hozzátartozó birtokkal együtt. Ezt vették meg Gyárfásék. Elballagunk az épület mögötti füves udvarra, ahol meglátjuk a híres körtefát. A fa ma már csupán egy lombok nélküli törzs, amit kerítéssel vettek körül, és emléktáblával díszítettek. A táblán Kányádi Sándor sorai olvashatók:

„Haldoklik az öreg tanú Petőfi vén körtefája Azt beszélik ő látta volt verset írni utoljára”

Ebben a kúriában vendégeskedett költőnk a segesvári csatát megelőző napokban, és innen indult útnak 1849. július 30-án reggel a Fehéregyháza melletti csatamezőre, ahonnan már nem tért vissza. A legenda szerint a körtefa árnyékában szavalta el utolsó estéjén, a házigazda leányának, az „Egy gondolat bánt engemet” című versét, s jövendölte meg ekképpen másnapi halálát. Elhelyezzük koszorúnkat, és csendben megülünk a padokon. Tőlünk néhány méterre szaladgáló, ugrándozó gyerekek zsivaja árad felénk a szomszédos óvodából. Így válik teljessé a régmúlt emlékének és a jelen hangos valóságának kontrasztja. Bemegyünk az épületbe, ahol eredeti fotók és dokumentumok erdejében kutakodhatunk Petőfi életének utolsó napjairól, maradványainak feltételezett helyeiről. A múzeum vezetője megvárja, míg bezsúfolódunk a kicsiny terembe, majd hatalmas szeretettel és átéléssel meséli el a megbecsült költő Keresztúrhoz, Segesvárhoz kapcsolódó napjainak történéseit, legendáit és hazugságait. Több tucatszor elmondhatja ezt nap, mint nap, nekem mégis olyan érzésem van, mintha most adná elő utoljára, annyira érzelmekkel teli és megható megemlékezése. Hálás szívvel köszönjük meg az emlékek ápolásának e ritka, de örömteli megnyilvánulását. A főtéren bemegyünk a polgármesteri hivatalba, ahol fogad minket a város első embere. Először meglepődik a kicsi szobába bevonuló seregen, majd meghallva jöttünk okait, szemmel láthatóan, meghatódott zavar lesz úrrá rajta. Hogy mit is mondtam én ezeken a rövid látogatásokon? Körülbelül effajta gondolatok hagyták el számat:

– Tisztelt polgármester úr! Engedje meg, hogy néhány percre zavarjuk önt, és elmondjuk, hogy miért jöttünk el önökhöz. A 2004. december 5-i népszavazás hatalmas csalódást okozott nem csak a határon túl élőknek, hanem nekünk is. Úgy érezzük, hogy becsaptuk, megcsaltuk, elárultuk a magyarság azon részét, akik idegen országokban állnak helyt, védik magyarságukat, ápolják kultúrájukat. Azért jöttünk el Erdélybe, és gyalogolunk faluról falura, városról városra, hogy minél több embernek el tudjuk mondani, mennyire nem értünk egyet a történtekkel, mindent megteszünk azért, hogy a nemzet egysége megvalósuljon. Hiszünk abban, hogy nincs különbség magyar és magyar között, szülessünk a határ bármely oldalán. Hiszünk abban, hogy a megtévesztett és félrevezetett nép előbb-utóbb ráismer bűnére, és helyrehozza azt. Hiszünk abban, hogy egy a nemzet, közös az akarat, közös a cél. Gondolatainkat megfogalmaztuk ezen az emléklapon, kérjük, olvassa el, őrizze meg!

Valami ilyesmit mondhattam akkor is. A polgármester úr beleolvasott az írásunkba, majd hirtelen keresgélni kezdett a szekrényében, és átadott a városról készült színes kis füzetből mindenkinek. Szívesen maradtam volna még, és szívesen elmondtam volna, milyen jó érzés, hogy ilyen tisztelettel ápolják Petőfi Sándor emlékét.

A főúton hagyjuk el a várost. A meleg a tegnapihoz hasonló, éget, perzsel, izzaszt. A szemből és a hátunk mögül érkező autók nagy része dudál, villog, tülköl, integet. Biztosan akad köztük egy-egy beintés, de mi ezeket nem akarjuk észrevenni. A Nagy-Küküllő folyásával ellentétesen haladunk Székelyudvarhely felé. Betfalva után Nagygalambfalvára érkezünk. Délidő van. Az éhség és a hőség egy presszóba vezet minket. Ismét az az érzésem, mintha visszacsöppennénk a hatvanas évekbe. Gyermekkorom áfész kocsmája jut róla eszembe, piros műbőr székeivel. Hideg üdítőt veszek, hazai májkrémmel töltöm meg hasam. Mindenki az otthoni falatokhoz nyúl, és úgy tapasztalom, jól esik a társaimnak is az ebéd. Csak magyar szót hallunk, de amikor bejön a szemközti irodából az egyenruhás rendőr, és a pultra könyökölve üdítőt iszogat, a kiszolgáló fiatal lány románul beszélget vele. A rendőr végigmér, a zászlónkat is, de nem látok rajta semmilyen hatást, se fintort, se mosolyt. Egykedvűen lehajtja a hűsítőt, és visszamegy az irodájába. A szín magyar településeken általában az egyetlen román a rendőr. Tudatosan helyezik őket oda. Az idő és a tapasztalat azonban formálja őket. Megtanulnak magyarul, magyar nőt vesznek feleségül, és többnyire megszeretik a magyarokat. Lakva ismerni meg a másikat, mondja a közmondás, és ez tökéletesen igaz ezekben az esetekben is. Egyébként a vegyes településeken, ahol magyarok románok nagy számban élnek közös életet, nem tapasztalható a magyarellenesség. Ez jellemzően a román lakta vidékekre, a Kárpáton túli területekre igaz. Ahol nem ismerik, csak hallomásból a mieinket. A kocsmában a zenegép felé fordul a figyelmünk, és nem is sejtjük, hogy a mai napon még milyen fontos szerepet fog játszani jó kedvünkben egy ilyen masina. Szinte csak magyar előadók albumaival találkozunk, elvétve egy-két külföldi híresség. Mintha otthon lennénk, illetve mégsem, mert Magyarországon alig akad magyar előadó a zenegépeken. A meglepetés az István a király című album, majd fokozódik szemünk elkerekedése az „Egészséges fejbőr” és az „Ifjú Magyarok Egyesülete” nevű zenekarok láttán. Na őket aztán végképp nem hallani sehol. Ha kellő finomsággal akarom jellemezni zenéjük üzeneteit, akkor azt mondom, hogy a történelmi Magyarország nosztalgiájával csapnak a húrokba a fiúk. Mindenesetre érdekes jelenség ez ott Erdélyben, és a szabadság egy bizonyos fokát mindenképp jelentheti.

A Tanácson – ott így nevezik- az alpolgármesterrel és a titkárral – jegyzővel – találkozunk. Örömmel mesélnek a településről, melynek szülöttje Kányádi Sándor. Barátságos emberek üdvözölnek az út mentén. Egy-egy kedves szó hangzik el, pohár hideg vízzel ajándékoznak meg a hőségben, ami friss vérként buzog bennünk. Agyagfalvára érkezünk, amit Székelyföld Rákosmezejének is mondanak. Orbán Balázs, Székelyföld szülöttje és felfedezője így emeli ki jelentőségét:

„Az agyagfalvi tér nyílt történelemkönyve a székely földnek, azon gyülhely, hol annyiszor jött össze e hős nemzet tanácskozni, szabadságát biztosító törvényeket hozni, a haza és szabadság ellenei ellen harcra kélni.”

Gondozatlan, gazos réten át közelítjük meg a nyitott történelemkönyvet. Sajnos szamárfüles, pecsétes lapok vannak ebben a könyvben. Többet érdemelne. Az Agyagfalvi rét a Nagy-küküllő széles medencéjében, az Avas-tető aljában fekszik. Már messziről látszik az emlékmű, amit a hetvenes években kezdtek el faragni, de csak kilencvenben avattak fel. A tisztelet csendességével állunk meg előtte. Tizenkét alak, szorosan egymáshoz tapadva, szinte egybeforrva néz a messzeségbe. Tizenkét tekintet pásztázza a hatalmas teret, ahol hajdanán hatvanezer székely gyűlt össze, és állt ki a negyvennyolcas szabadságharc mellett. Megfordulok, körbetekintek. Libabőrös leszek, ahogy elképzelem a rengeteg embert, gyalogosan, lóháton, paraszti gúnyában és nemes öltözékben. A színes felvonulás, amely egy emberként állt ki a szabadság lobogó tüze mellett.

Leülünk a kőalakok árnyékába. Miközben elnyújtóztatjuk fáradt tagjainkat, előveszem útikönyvemet, és felolvasom e mező történelmének legjelentősebb eseményeit. Természetesen a tanár úron és töri szakos barátaimon kívül igen hiányosak ismereteink, így jó a szent helyen megemlékezni a nagy történésekről. Az első fontos pillanat az 1506. esztendőben esett, mikor II. Ulászló, fia születése alkalmából, elrendelte, hogy a székelyek kötelesek ököradót fizetni. A kis trónörökös világra jötte így nyirbálta meg a legfontosabb székely kiváltságot. Ez aztán annyira felbőszítette a székelyeket, hogy mindenféle királyi engedély, vagy egyetértés nélkül nemzeti gyűlést hívtak össze Agyagfalvára. Ott elfogadták az agyagfalvi konstitúciót, melyben visszautasították az uralkodó mindenfajta adókövetelését. A király természetesen lázadásnak tekintette e határozatot, nem fogadta azt el, és fegyvereseket küldött a rend helyreállítására. A fogarasi várkapitány, a későbbi kalocsai érsek, Tomori Pál vezette a sereget, aki majdan a mohácsi csatamezőn leli halálát. Marosvásárhely mellett ütköznek meg, és a király katonái csúfos vereséget szenvednek. Egy év múlva azonban megtörik az ellenállás, Szapolyai János erdélyi vajda ráncba szedi a székelyeket, és fokozatosan eltörli kiváltságaikat. Ettől fogva a lázongó székely vér ki nem mondott gyülekezési helye az agyagfalvi rét lett. A másik jelentős esemény az 1848/49-es szabadságharchoz fűződik. A forradalom első évének októberében a székelyek ide hívnak össze ismét gyűlést. A székely történelem utolsó nemzeti gyűlése, ahol hatvan-ezren jönnek össze, leginkább Udvarhelyszékből, Csíkból és Háromszékről. Gróf Mikó Imre elnökölt, akinek tekintélye kétségbevonhatatlan volt az időben, és aki az Erdélyi Múzeum megalapításával tette halhatatlanná nevét. A gyűlés résztvevői köszönetet mondtak Kossuth Lajosnak, az alkotmányos magyar szabadság első bajnokának. Felhívásban tájékoztatták a románokat és a szászokat is tanácskozásuk céljairól. Céljuk megvédeni a hazát, oltalmazni a haza minden polgárának szabadságát. „Ne véljétek – mondták -, hogy a fegyvert ellenetek fogtuk, ne véljétek, hogy keblünk ellenséges indulatot rejt irántatok. Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk fenntartani.” Biztosították a szászokat és románokat, hogy tisztelik a nemzetiségüket, nyelvüket, és vallásukat, barátai az új szabadságnak, a közteherviselésnek, a jogegyenlőségnek. Agyagfalván a székelységnek meg kellett szerveznie a maga katonai védelmét. Kivonták magukat a Gubernium hatalma alól, megtagadták a függést a General Commandótól, vagyis a bécsi katonai uralomtól. Sombori Sándor huszár ezredest a Székelyföld katonai főparancsnokává választották. A nép színe előtt esküt tett a nemzetgyűlés határozatainak betartására Dorsner Ferenc ezredes, a csíki gyalog határőrezred parancsnoka, Dobai Károly ezredes, a háromszéki gyalogezred parancsnoka. A nemzetgyűlés megválasztotta a székely haditanácsot. Végül kinyilvánították, hogy a Székely nemzet csak a törvényes, felelős magyar kormánynak engedelmeskedik, s arra szólították fel Erdély népeit, hogy a béke és egyenlőség elvét szem előtt tartva éljenek testvériségben.

Ülök az agyagfalvi réten, szöcskék pattognak körülöttem, legyek zümmögnek, madarak cikáznak felettem. Mozdulatlanul tűröm, hogy a történelem pora belepjen, beszívódjon bőrömbe. Egy pont vagyok. Egy fűszál a mezőn. Egy szöcske a lóhere levelén. Jelentéktelen momentum a történelem sodrában. Ott vagyok, ahol ezrek voltak, mikor cselekedni kellett. Ott vagyok, ahol a hűség és a szabadság mezei virágai pompáztak milliónyi színben, ott, ahol a csizmák talpai alatt, lovak patáinak ütésében sarjadtak az új és igaz hajtások. Ide terelt az élet, és így részévé váltam a lüktető időnek és e ragyogó térnek, mely hősöket termett, tetteket alkotott és dicsőséget aratott. Ismét szembesülök személyem és a túránk porszemnyi nagyságú jelentőségével. Hol vagyunk mi, egykor volt elődeinkhez? Cselekedeteink eltörpülnek tetteikhez mérten. Halovány idők epizodistái vagyunk. De azért vagyunk. És ha csak arra vagyunk méltók, hogy egy zászlót körbehordozzunk, akkor ezt tesszük. Emeljük magasba és hordjuk. Járunk végig az úton, amit kijelöltünk magunknak, amit kijelöltek a számunkra.

Felfedezted végre, hogy homokszem vagy. De ne feledd, hogy homokszemekből áll a sivatag! Törpék közt óriás, aki a legkisebb akar lenni, mert alázat, tett és igazság szüli a hősöket. Minden időnek meg van a maga órája, amit kevesek ismernek fel. Minden kornak meg van a maga feladata, amelyre csak a hit és alázat nyomán lelhetünk. Nem a kesergőké, hanem az ébereké a felismerés. Nyitott szem és nyitott szív. Ezek vezessenek az úton.

Búcsúzóban még egyszer elolvassuk az emlékműre vésett sorokat. A szoborcsoport bronztábláján magyarul, románul és németül idéznek a székely nemzetgyűlés felhívásából: „Szász és román testvérek! Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük…” A másik emlékeztető, fehér márványlap fölött három kopjafa. A márványlapon az írás: „Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Petőfi Sándor. – Az 1848. október 16-18-i székely nemzetgyűlés és a szabadságharcban elesett székely hősök emlékére állítottuk, a magyar forradalom 150. évfordulóján, 1999. október 16-án.”

A mintegy nyolcszáz magyar lelket számláló településen kelünk át. A csendesen csorgadozó Fancsika patak mellett haladunk. Libák, kacsák totyognak körülöttünk. Szemmel látható, hogy a főút mellett fekvő falvak tehetősebbek, élőbbek, mint a hegyekkel körülvett, elzárt települések, mint amilyen például Gagy volt. A falu közepén álló, alacsony, cserépfedésű kőkerítéssel körülvett gótikus templom felé közeledünk. Külön álló hófehér tornya messziről vonzza a gyalogosokat. Körbejárjuk, de mivel be van zárva a kapu, így csakhamar tovább ballagunk. Az enyhén emelkedő utca egyik portájából behívnak minket. Hideg szódavíz kerül a kerti asztalkára, így szívesen letelepszünk a kedves vendéglátónknál. Én gyorsan lehúzok két nagy pohár szódát, és mindjárt jobban érzem magam. Kora délután van, a hőség most a legnagyobb. Az asszony és a férje kedvesen kérdezősködnek felőlünk. Fiuk és menyük, akik együtt élnek velük, nincsenek otthon, de a két kisleány a terasz biztonságából nézi a sok koszos, izzadt, egyen pólós idegent, akik úgy vetették magukat a hűsítőre, mintha három napja a Kalahári sivatagban bolyongtak volna. Én letelepszem a sarokban üldögélő nagyapó mellé, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul figyelte zajos megjelenésünket.

– A szobortól jönnek?- kérdi, úgy, hogy felém sem fordul. – Igen, az emlékműnél jártunk. Megható volt- felelem. – A nagyapám ott volt negyvennyolc októberében. Maga mesélt róla. – A Székely nemzeti gyűlésen?- hitetlenkedem. – Csak olyan volt – feleli huncut vigyorral.

Észreveszem az asszonykát, aki igyekszik elkapni tekintetem és egy lekezelő legyintéssel jelzi, hogy ne higgyek az öregnek. Én mégsem tágítok. Oldalvást fürkészem az idős ember mély ráncait, borostás arcát.

– Nem törődnek ezek már semmivel- mondja, és én úgy gondolom, hogy az asszonyra céloz, meg a legyintésre.- Sírba megy vélem ez a történet. Nem lesz ki továbbadja. Ejszen jól vagyon ez így – és néz továbbra is maga elé, mintha a távolt kutatná, mintha múltbéli dolgok járnának fejében.- Mesélje el nekem! Én tovább adom. Ígérem!

Hallgat néhány sóhajtásnyit, nekem perceknek tűnik, aggódni kezdek, hogy megmakacsolta magát, de aztán csak belevág.

– A nagyapám is jött. Kézdivásárhelyről. Ott lakott akkoriban. Tímárnak tanult egy mesterembernél. A szabadságharc édes füstje őt is megcsapta, s mikor hallotta, hogy ide hívják a hazafikat Agyagfalvára, ő sem bírt helyben maradni. Mondta ugyan neki a mestere, hogy ne menjen, de ő azt felelte, hogy haza híjják. Akkor bizony menni kell, felelé, s elfordult könnyes szemmel. Biz gyalogosan indult neki a hosszú útnak, de majdan felkeveredett egy szekérre, amelyik szintúgy odament. Megösmerte a hajtót, jót beszélgettek, míg megérkeztek. Túróczi Mózes rézműves mester volt a fuvarosa. Az ő műhelyében öntötte az első ágyúkat Gábor Áron. Talán vele is találkozott a nagyapám. Szen ő azt mondta, akkor úgy is volt. Már akkor mindenkit arról győzködött Gábor Áron, hogy ágyúk nélkül nem győzhetünk. Szóval itt volt azokban a napokban, meglátogatta a szüleit, beköszönt nagyanyámhoz, akinek udvarolt akkoriban. De künn aludt a sátrakban. Mint a harctér, olyan volt a rét a rengeteg embertől, lótól, szekértől. Így mesélte. – Hallgatott néhány szusszanásnyit, majd folytatta. – Harcolt a háromszéki ezredben is. Gyalogosan, mert lova nem volt. Megmutatta a vágást a jobb karján. Az volt az egyetlen emléke a szabadságharcról. Azt mondta, ez az ő kitüntetése. Örökebb bármilyen érménél, ezt nem veszítheti el, s nem vehetik el. Tátott szájjal néztük a hosszú heget, amit egy császári kard metszett bőrébe. Mostanság értettem meg, hogy jártában mért tartotta el testétől, oly furcsán a karját. Vigyázott az érdeméremre.

Bámultam a térkép arcot, melyen a barázdák, mint utak, szaladtak ezerfelé. Megharcolt, végigküzdött utak mélyedtek a pergamenbe. A sűrű szemöldök erdő őszen borult a sárga szempárra, a bajusz ívet vetve árnyékolta be az emlékeket elkotyogó bíbor ajkakat. A szögletes állak megültek a redőket vető vékony nyakon, az ádámcsutka lenyelt félúton megakadt gombócként emelkedett meg minden nyelés után. Én is nyeltem egyet.

– Jártak a templomban? Ott őrzünk egy követ, amire a barátom, Kövecsi Dénes faragta a magyar címert. 1940-ben készítették apámék. A magyar országzászló alapköve. Ilyeneket állítottak mindenfelé, jelezve, hogy helyre állt az igazság. Bár csak fél igazság volt, mert csak észak Erdélyt adták vissza a nemzetnek. Itt nem messze volt a határ. S mi négy évig sirattuk elszakított testvéreinket, hogy hamarost újra együtt búslakodhassunk. Az én életemre rövid igazságok jutottak, es azok is felemásra sikeredtek. Apámnak legalább megfelezte a Jóisten az idejét. Nagyapám meg legalább magyar lehetett egész életiben. Aratjuk életünk mezőjét, aztán kévébe gyűjtjük az éveket, hogy megvizsgáljuk mennyi korpa keveredett a magok közi. Talán csak adjon a teremtő ezeknek is valamit, de legfőképp e piciny dédunokáknak. – Mosoly ereszkedik orcájára, a vén országutak vidáman megtekerednek egy pillanatra, ahogy a kicsiny emberkék felé fordul.

Elnézem én is a gyermekeket, akik mit sem sejtenek szabadságharcról, szocializmusról, nacionalizmusról, de még a nemzeti zászlónk is csak szép színeket rejt számukra, amiket az idősebbek megkönnyeznek néha napján. Nem tudhatják, hogy generációk sora nőtt össze a magyar sorssal, hordozva a korok lélekig ható pecsétjét, mint egy vágást a karon, mely csak napokig ég, de az emléke örökké szítja a fájdalom és a büszkeség tüzét. Mit tudhatják ők, hogy vérük ott volt negyvennyolcban Agyagfalván, egy évvel később a Kézdivásárhelyi csatában, kilencszázhúszban a bánat könnyeiben, negyvenben az öröm könnyeiben. Mit tudhatnák ők, e békés udvaron, hogy bennük buzog az ősi vér, amely túlélt mindent, ami pusztította volna elődeiket, bennük áramlik az elvitathatatlan igazság vörös anyaga ezer év óta. Állnak szelíden, mint két facsemete, amiket egy erősebb szél elcsavarna, de látjuk és tudjuk, hogy ők már erős gyökeret eresztettek ebbe a földbe. Még élő tanúbizonyság dédnagyapjuk, aki a sarokba húzódva mosolyogja az utókornak nevelt fákat.

Székelyderzsnek vesszük az irányt. A falu végén a helybeliek megmutatják melyik domb megmászásával kezdjük.

– Ha le akarják vágni az utat, akkor itt ni föl, aztán az erdő mellett jobbra térnek, egész a gerincig. Ott majd látják már Derzset.

Megköszönjük az útbaigazítást. „Jó futamodást”- mondják, és már dőlnek is neki a kapának. Törölgetjük homlokunkat, és minden lankásabb emelkedőnél azt hisszük, hogy már itt a dombtető, de az kaján mosolyokat vetve újabb meredeknek hajtja a társaságot. Kifacsartan pihenünk meg a fennsíkon és némi csalódottsággal vesszük tudomásul, hogy egy völgy után ismét egy az égkékbe vágyó kaptatónak kell nekilátnunk. De előbb a csodaszép látványban gyönyörködünk. Körbefordulunk többször. A fodros felhők bele-belenyalnak a hullámokat vető zöld óceánba. A szelek erdőnyi fodrokat, vízcsepp bokrokat és fákat fröcskölnek széjjel, a falvak hajói csillogva ringnak a habok között. A templomtornyok árbocként feszítenek, vitorláik nélkül lassan billenve jobbra és balra.

Hunyorogva nézem e tájat megpihentetve szemem egy-egy hajón, ahol dolgos matrózok két kézzel kapaszkodnak a munkába, hogy fennmaradhassanak a víz tetején, még akkor is, ha a történelem ilyen viharos tengerre űzte őket. A jelzőtornyok fényei már csak pislákolnak, a kikötők lesüllyedtek a mélybe, és a kalózok naponta indítanak támadást ellenük, bízva abban, hogy lélekvesztőjük egyszer elmerül nyomtalanul. Mindenütt szorítják az evezőket, markolják a köteleket, a vasmacskát a fenéknek engedik, hogy egy biztos pontot találjanak a mélyben, és végre megnyugodhasson hánykódó hajójuk. Neki a völgynek gyors léptekkel, majd neki az emelkedőnek medvecammogással. Valahogy elérjük az erdőt, de a gerincet nem látjuk, és olybá tűnik, ha követjük az agyagfalviak útbaigazítását és az erdő mentén megyünk tovább, akkor visszajutunk a falujukba. Nagy a tanácstalanság, egyikünk elszalad fentebb körülnézni, de onnan is csak az látható, mint innen. Névtelen települések körbe, ahogy kipotyogtak Isten ujjai közül.

Egy gulyát őrző fiúhoz ballagunk és kérünk segítséget, aki otthagyva a reá bízott állatokat az élre áll és kivezet minket. A falut elhagyva már láttuk, ahogy szembe szaladva az egyik tehenet kergeti, majd azt is láttuk, ahogy mellettünk elsietve visszahajtja a többi jószághoz. A borjához indult, mondja, de már kikötöttem, nem fog elcsatangolni. Erdőn át, csapásokon erre, majd arra, kukoricást megkerülve, az itatónál elfordulva, a völgyön végig, ismét fel, aztán ismét le… Szóval e fiú nélkül még ma is ott bolyonganánk valahol Székelyföld szívében. Így viszont az érintetlen természetet átkarolva, beszippantva és elraktározva értünk ki a földútra, mely Székelyderzsbe visz. Na, innen már odatalálna k- mondja, és nagy nehezen elfogadja Istvántól a néhány ezer lejt, amit köszönetképpen nyújt néki oda. Aztán pördül, és megy vissza az állataihoz, ül vissza az árnyékba, ahol füvet rágicsálva szőheti tovább ezeréves meséit e tájnak.

Késő délután érünk Székelyderzsre, s bár tudjuk, hogy itt egy világörökség templom vár ránk évszázadok óta, mi mégis a helyi szórakoztatóipari egységben, vagyis a kocsmában keresünk menedéket. Mentségül csak fáradtságunk, tikkadtságunk, aszottságunk hozható fel. Miközben leülök a kis asztalka mellé, újabb időutazásban van részem. Szülőfalum 627-es számú áfész kocsmája villan be, és már keresem is a „bélást”, a kétforintost, hogy a flipperbe dobjam. Flipper persze nincs, de felfedezzük a sarokban árválkodó zenegépet. Körülálljuk, válogatunk a szinte kizárólag magyar előadók között, majd hirtelen megindul a derzsi kívánságműsor. Dobáljuk az érméket, halljuk a jól ismert dallamokat, kiszakadunk a való világból, énekelni kezdünk, a jó hideg sör egy-egy tánclépésre is rábírja a fáradt lábakat, és ekkor már nem számít semmi. Jól érezzük magunkat. Örülünk, hogy itt vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy oltalmat találtunk e völgybe vájt faluban. Boldog vagyok, amint látom a felszabadult, mosolygós arcokat, látom az összetartozás e féktelen megnyilvánulását, ahogy ujjongva megünnepeljük az EDDA, a Republic vagy a P-mobil nótákat. Misztikus ereje, van annak, hogy mi tizenheten, több száz kilométerre a hazánktól, de mégis magyarföldön, ülünk egy kocsmában és fittyet hányva mindenre, bátran énekelhetjük ezeket a hirtelen nemzetivé váló sorokat. Mint pogány őseink, akik a tűz körül ugrálva, ütemes dobolás mellett hívták Isteneiket, úgy kiáltunk most mindahányan az ég felé. A túránk egyik felejthetetlen óráját próbálom megidézni. Az első pillanat ez volt, mikor a sok ismeretlen ember elfogadta egymást, megértette, hogy mit keres itt és felfogta, hogy jötte nem a véletlen műve. A pult mögött álló fiatalember széles vigyorral örvendett szomjunknak, az idősebb helyi férfiak megértéssel szemlélték hangos érkeztünk.

A templom unitárius tiszteletese a késői időpont ellenére szívesen mutatja meg a műemléket. Az erőd fal árnyékában meghúzódó parókia udvarából nyílik az ajtó, melyen a száz éves kort már meghaladó, egyedi, kézműves lakat őrködik, kéttenyérnyi vas keménységével és szigorával. Furfangos titkát csak a lelkész ismeri, de megmutatja nekünk, hogyan is kell csavargatni és nyomkodni, hogy a kulcslyuk végre előbújjon. A fiatal tiszteletes részletesen mesél, miközben körbejárjuk a templomot a belső udvaron:

– Udvarhely vidékének egyik legjelentősebb műemléktemploma mellett álltok. Az UNESCO Világörökség részét képező unitárius vártemplom két szakaszban, a XIII-XIV. században, valamint a XV-XVI. század fordulóján épült. Öt bástyát és harangtornyot foglal magában. A templomot, mint látható, magas kőfal veszi körül. A várfal elsősorban védelmi célokat szolgált, de mivel a falu egy magaslaton épült, a falat nem kellett olyan magasra építeni, mint a szász erődtemplomok esetében. A falat kettős kapukkal látták el, így az első kapun átjutó, a két kapu közé rekedt ellenséget, a belső ajtó feletti nyílásokon át, forró szurokkal, vízzel önthették le. Érdekes formájú szuroköntő ablakokat a templom tetején is láthattok. A falu lakói a bástyák között, a fal mentén – családon belül öröklődő és el nem adható – tárolókat alakítottak ki, ahol gabonát, a toronyban pedig, az ugyancsak öröklődő kampókon, szalonnát tároltak és tárolnak a mai napig is. A gabonát minden reggel, a szalonnát viszont csak hetente egyszer lehet hazavinni. A háziasszonyok igyekeztek jól beosztani a heti porciót, mert aki idő előtt felkereste a tárolót, az nem sok elismerésre számított az idősebbek körében. A falban egyébként annak idején minden lakosnak külön kimért helye – fülkéje – volt, ahova gabonáját, értékeit a támadók, tolvajok, vagy tűz elől menekíthette záros szuszészokban, vagyis faládákban. Mindezt egy kastélyőr vigyázta állandóan.

A létrán felmászunk, és benézünk a cseréptető alá. Orrunkat megcsapja a füstölt szalonna illata, és meglepetésünkre valóban ott lógnak az oldalszalonnák és sonkák. A tiszteletes szerint az évszázadok alatt annyira magába szívták a falak és a gerendák ezt a szagot, hogy akár nyersen is fel lehet ide akasztani a disznóságokat, itt idővel megérlelődik. Belépünk a templomba, ami derengő fényével csendességre inti a látogatót. A tiszteletes úr is halkabban folytatja:

– Egy középkori eredetű, késő gótikus templomban állunk. A templom mennyezete hálóboltozatos, mely pajzsokkal ékes gyámkövekre támaszkodik. A gyámköveket domborművek díszítik. Öt csúcsíves ablaka és díszes kőkarzata van. A templomot az ősi szokásoknak megfelelően kelet-nyugati irányban építették. Az északi falon nem vágtak ablakot, ide festették a XV. században ezt a csodálatos Szent László legendát. A déli falon vannak az ablakok, így a felkelő, az útját járó, majd lenyugvó nap folyamatosan megvilágíthatja a festményt. Székelyföldön hihetetlen nagy mítosza van a lovag királynak, számtalan templom freskója őt ábrázolja. Érdemes megtekinteni a közeli Bögöz, vagy Gelence templomát. Csodálatos emlékek. Itt a kun vitézzel harcoló Szent Lászlót láthatjuk, aki kimenekíti az ellenség karjaiból a magyar szüzet. A freskó a jó és a gonosz, a keresztény és a pogány, a világosság és a sötétség harcát szimbolizálja. Szent László legendáriuma egyébiránt több szálon végigkíséri nem csak a magyarság, de Erdély történelmét is. Talán nektek is ismerős a Tordai-hasadék mítosza, amely hasadék a király lovának rúgásától nyílt meg, így menekítve meg a kunok elől menekülő magyar sereget. Itt még mindig látható az egyik sziklán Szent László lova patkójának nyoma. Egy másik monda szerint a szomjazó katonáit úgy menekítette meg, hogy lova patkójának helyén forrás fakadt, amit azóta is Szent László forrásának neveznek. Halála után sem maradtak el a legendák. Hadd olvassak fel nektek egy részt a Dubniczi Krónikából, mely jól érzékelteti, hogy milyen nagy tekintéllyel bírt a király a korában és az azt követő századokban:

„A székelyek az Úr 1345-ik évében, vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három álló napig tartott. És beszélik, hogy míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére; akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve, nehéz munkából vagy forróságból tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek; egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magas lovon, fejében aranykorona, kezében szekerce; és mindnyájokat elfogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fejében aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságokba vetették bizodalmukat.”

Hallgatom a majd hétszáz éves krónikát, nézem az ötszáz éves freskót, és azon tűnődöm, hogy nekünk, a jelenkor egyszerű emberének miért nem adatik meg, hogy Szent Lászlói nagyságok mutassanak példát áldozatkészségből, hazaszeretetből, önfeláldozásból. Miért kell nekünk elcsúfított, üres szalmabábtól várnunk azt, hogy nemzetünk élére álljon? Talán, mert ezt érdemeljük? Megmérettünk, és könnyűnek találtattunk? Talán a válasz ismét meglelhető a december ötödikei történésekben? A Nap észrevétlen elköszön tőlünk, miközben az utolsó három kilométernek vágunk neki. Testben megfáradva, lélekben megerősödve rúgjuk a port. A dombtetőről lefelé ereszkedve megpillantjuk az alattunk szendergő kicsi falut, Kányádot. Könnycseppek homályosítják tekintetemet. Most fogom fel, midőn egyik testvértelepülésünkről, Nyárádszeredáról, másik testvértelepülésünkre, Kányádra érünk, hogy amit annyi héten és éjszakán át tervezgettem, az megvalósulhat. Átgyalogoltunk. Autóval már sokszor érkeztem e faluba, gyalogosan most először. Már száz kilométert, több mint százezer lépést hagytunk magunk mögött. Ha itt abbahagyjuk, már akkor is tettünk valamit. „Ez a te érdemed” -szól oda Kiss tanár úr, és aki ismeri őt, az tudja csak igazán, hogy milyen elismerést kaptam.

Várnak a házak, a fák, a virágok, a kertkapuk. Az istállóba behajtott tehenek, a figyelő kutyák, és a kányádi emberek. Nem látom őket, csak tudom, hogy fülük a lépések zaját figyeli, szívük pedig halkabban dobol, hogy el ne szalasszák jöttünket. Átvonulunk a Hodos patak kis hídján, és a házak között lépdelve érzem, hogy itthon vagyok. „Köszönöm Istenem az utat, és köszönöm a csillagokat.”

Földi léted első napja. A tenyerembe hajtottad fejed. Szavad igaz volt, lépted árny nélküli, tekinteted, mint a fenyőerdők sűrűjében feszülő hegyi tó. Az ég tükröződött benned. Hagytad, hogy a válladra tegyem a kezem, és vezesselek, hagytad, hogy lépteid hosszát én mérjem ki, hogy gondolataid harag és gőg nélkül szülessenek, és szárnyra kaphassanak hasítva mindent, ami nem ide való. Rám mosolyogtál, én vissza rád. Ennyi elég volt. Megszülettél. Mint a szűz hó, melyet sem állat, sem ember nem érintett. Mint a kibomló virág, melynek porát szellő még nem repítette. Mint a finom, meleg étel gőze, mi elhagyja a lábas peremét, mint a felkelő nap első sugara, amely végigsimítja a tisztásra fekvő lusta párát. Megszülettél vágyaid verejtékében, koszos bőröd pórusait eltömő sáros erőlködésben. Megszülettél barmok trágyájában, vért, velőt szóró kardsuhintásban, eszelős őrültek gennyfakasztó röhögésében. Megszülettél hát önmagadban. Ami voltál, ami vagy, s ami leszel, mind nekem adtad. Legyen bár hitvány, vagy legyen szép és jóravaló, te voltál. Te, aki megszületett. Te, aki az út porából vétetett.

(Folytatása következik.)