II. fejezet – Csak test

„Mikor elhagytak, Mikor lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.” (Ady Endre)

2004. december ötödikén, este tíz óra körül egy padon ültem. Ezen a télen még nem esett hó, a hideg sem volt fog vacogtató, én mégis remegtem. Remegésem pedig nem akart szűnni, még hosszú napokon keresztül. Csillapodott, láthatatlanná vált, belső remegéssé szelídült. Megkeserítettem családom napjait, az én napjaimat. Nem volt bennem elég akarat, hogy felül kerekedjek keserűségemen, vagy tán nem is akartam felülkerekedni.

Nem hittél. A hit nélküli ember, pedig gyenge és omlatag. Azt remélted, hogy pusztán emberi akarattal, emberi törekvéssel, emberi szavakkal, emberi cselekedetekkel változtatni lehet a világon? Még a saját világodon sem. Még a saját életeden sem. Még a családod életén sem. Nélkülem csak egy falevél vagy, amit a szél ide-oda kerget. Nélkülem csak egy vízcsepp vagy, ami bármikor felszáradhat. Nélkülem üres és tartalmatlan vagy. Összezuhantál, mert nem volt benned semmi, ami megtartson. Mert nem voltam benned. Mert nem volt rám szükséged. Mert azt hitted, hogy nincs rám szükséged.

Ezekben a napokban döntöttem el, hogy el kell mennem a határon túl élő magyarokhoz. El kell mennem és el kell mondanom, hogy ami történt, az valami fatális tévedés. Ami történt az nem a valóság. Ami történt az nem történt meg, az csak úgy esett. Van bocsánatkérés és van visszaút. Van bocsánatkérés és van újrakezdés. Van bocsánatkérés és van megbocsátás.

Nem pusztán levelet akartam írni, hanem elmenni. Faluról falura, magyartól magyarig. Elmenni és elmondani azt, ami a szívemben van, ami fáj, ami mételyez. Összegyűjtöttem barátaimat, megterveztük az utat, és kétezeröt nyarán végigjártuk. Erről a túráról, erről a zarándoklatról szól ez a könyv. És még sok mindenről, ami fontos és megkerülhetetlen. A Csodák Kertjéről, az ott élőkről, rólunk és a mindennapjainkról.

Jól látod ma már azt, amit akkor nem ismerhettél fel. Nincs semmi, aminek ne volna oka. Nincsenek dolgok és események önmaguknak. Minden mindennel összefügg, minden rossznak vélt történetnek van egy jó olvasata. Nélkülem csak a rosszat ismerheted fel, nélkülem csak rosszul olvashatod a sors betűit. Szántam lelked gyengeségét, ugyanakkor becsültem szíved tisztaságát. Ezért nem hagytalak magadra. Ezért suhantam, és érintettelek meg. Minden érintésnél ott hagytam magamból valamit. Mert érdemesnek találtam. És te minden egyes alkalommal megtartottál valamit. Ne feledd! Semmi sem történik ok nélkül.

Az elkeseredés napjaiban, heteiben gyűlölet volt a szívemben. Gyűlöltem a világot, gyűlöltem Istent, gyűlöltem az embereket, gyűlöltem a nemzetet, melynek tagja vagyok. Gyűlöltem a zászlónkat, a lobogónk színeit, nem szerettem hallani Himnuszunkat. Taszítottam mindent, ami addig fontos volt nekem. Nem értettem a közönyt, nem értettem a hétköznapokat. Nem értettem ünnepeinket sem, mert úgy éreztem, hogy mindent meggyaláztunk. Mindent befröcsköltünk sárral és fekáliával, mindent összekentünk, amit eddig tisztának és makulátlannak véltem. Az eszmények kora lejárt- véltem-, eljött a kijózanodás és az ébredés ideje. Azt gondoltam, hogy egy új világot kell felépítenem, melyben az eddig igaznak hitt csillagok már nem ragyoghatnak. Át kell mázolnom azokat éjfekete festékkel, hogy ne világíthassanak tovább lámpásként. Ne akarjanak utat mutatni egy olyan világban, melyben az útjaik a semmibe visznek, melyben olyan irányt kínálnak, ami sziklafalnak viszik utasát. Le kell kennem minden csillagot koponyám égboltján, és csak a hideg, ezüsttányér fényét szabad követnem. A Holdét, mely mindig csak az egyik arcát mutatja felénk, és tudjuk, hogy kétszínű és tartogat még valamit a számunkra, csak azt nem, hogy mi az. A csillagok kora lejárt. Jöjjön hát a Hold éve. A csillagok ezreiből választhatunk, kijelölhetjük a nekünk tetszőeket, a nekünk fontosakat. Dobjuk hát el a választékot, hajítsuk ki az eddig követetteket és vessük szemeinket erre a kétszínű korongra, mely nem csak elrejti valódi énjét, de folyton változtatja színét és formáját. Ilyen világban élünk. Alkalmazkodjunk! Azt a virágot szagolgassuk, amit a kezünkbe nyomtak, és ne álmodozzunk a rét színes illatrengetegéről.

December ötödikén meghaltam. Bár a lélek halhatatlan, az én lelkem mégis meghalt. Test voltam. Feleségem az ablakból nézte, ahogy testem a kert csupasz, ágas bogas fái közt imbolyog, és talán azt is látta, ahogy egy-egy sóhajnyi pára az ég felé szökken, látta, ahogy testemet elhagyja a lelkem, látta megüresedésemet. Arcomba nézett, amelyen nem volt mosoly, nem volt bánat, amelyen nem volt öröm és nem volt szomorúság. Csak az üresség. A közöny. A gipsz álarcok fehér simasága, élettelenül, ránctalanul. Gyermekeim időnként rajta kaptak, ahogy hártyás szememből egy csepp elindul és végigszalad viasz bőrömön. Ijedten kérdezték- mi baj apa? Nincs semmi, válaszoltam. És igazat mondtam, mert a bajon már túl voltunk. Akkor már a tragédiák korát éltük. A lelkek tragédiáit.

Van úgy, hogy egy házat nem érdemes felújítani. Ha alaposan megnézzük, rájövünk, hogy több időt és vesződséget jelent, ha megpróbáljuk renoválni, mint ha a földig romboljuk, és újat építünk. Ráadásul az is elképzelhető, hogy hiába vakoljuk újra, színezzük be, a gyönyörűnek tetsző épület egy kis idő után el kezd repedezni, mállani, megsüllyedni, mert csak a küllemmel törődtünk, a szerkezettel, a statikával, vagyis a lényeggel nem. Ha a háznak nincs alapja, vagy csak hányaveti módon, néhány téglával oldották azt meg, esetleg az alapot olyan talajba húzták, amely még nem keményedett meg, mozog és bizonytalan, nos akkor kár minden cicomáért. A nagy gonddal emelt falak előbb vagy utóbb megdőlnek, a tető, mint egy hetykén feldobott kalap a fejen, félrecsúszik. A ház ettől fogva már csak egy viskó lesz, egy kalyiba, és azt üzeni az arra járóknak, hogy engem nem az idők végeztéig építettek, csak egy átmeneti időszakra, egy szempillantásra.

Lelkem viskóját kár lett volna aládúcolni. Téglánként, cserepenként hullott szét. Kerestem az alapot, hogy találjak egy biztos pontot, de hiába túrtam tíz körömmel a földet, ott nem találtam mást, csak homokot, sarat, agyagot. Így hát hagytam, hadd dőljön össze. Nem volt miért küszködni. Nem volt értelme szenvedni. Leültem a törmelék tetejére, és vártam, hogy a szél és az eső takarítsa el múltam maradványait.

Eső voltam, ha borús volt az ég, szél voltam, ha a nap sütött. Tisztára mostalak záporaimmal, megszárítottalak fuvallataimmal. Ott tüsténkedtem körülötted. Mint egy jó háziasszony, repkedtem láthatatlan szobád sarkai között, és te csak azt vetted észre, hogy napról napra nagyobb a rend és a tisztaság. A haszontalan holmik eltűntek, a vastag port letörölték, szíved ruhásszekrényében a nadrágokat összehajtogatták, az ingeket vállfára tették. Az ablakod csillogóra mosták, hogy ha kitekintesz, tisztán láss mindent, ne homályosítsa el látásod semmi.

Halálom és feltámadásom éjszakáján felhívtam nyárádszeredai barátomat. Simon Ferenccel szerettem volna megosztani a bűn marcangoló fájdalmát. A telefon hosszan búgott, visszaverődött hangja a Kárpátok áthatolhatatlan magaslatairól.

A Csodák Kertjének másik, embert formázó alakjai a Simon család. Találkozásunk eleve elrendelt és megkerülhetetlen volt. Az első villanásból, a tekintetek összekapaszkodásából, a kezek szorításából érezni lehetett, hogy olyan valakik botlottak végre egymásba, akiknek ez sorsuk nagy könyvébe beleíratott. A városavató ünnepségre érkeztünk, mint meghívott vendégek, és Ferenc egy későbbi vallomása szerint, a városvezetők megbeszélésén mindenki elvállalta egy-egy távolról érkező elszállásolását. Végezetül jön ez a házaspár a testvértelepülésről, ki fogadja be őket?- és Ferenc felemelte kezét. Hosszú évtizedek és sok száz kilométer kerítéséről leesett egy léc. Valaki azt mondta, bújjunk át, mert a szomszéd kertjét is érdemes megismerni, és mi átmásztunk. Mivel a véletlenek nem ezen a világon vannak, így megesett egy régen várt találkozás. Ültünk egy asztalnál, s mintha újra egymásra találtak volna azok, akik néhány évvel ezelőtt együtt élték a napjaikat. Ki és hogyan vezérli a bizalom zárjának feloldását? Ki és hogyan mutatja meg az első pillanatban az igaz szavak mindent túlnövő maradandóságát? Csak a mindöröktől elrendelt beteljesülések válhatnak az első másodperctől igazzá. Ültünk egymással szemben, hallgattuk egymás történetét, megszűnt tér és idő, köddé váltak az évek és kilométerek. Ferencék által megismertem a másik fajta székelyt. Meséltem Rezsőékről, akiket a csend, az elfogadás, a nyugodt megmaradás magyarjainak, a végtelenül egyszerű, és mégis megrajzolhatatlan, a munkába kapaszkodó, a szülőföld mélyébe gyökeret eresztő, mindent elviselő és túlélő falusi embereknek mutattam be. Az ember, aki nem panaszkodik, nem lázad, nem sző álomképeket az eljövendőről, és nem mereng a régmúlt történelem nemesebb időszakairól. Ferenc ugyanennek az ágnak egy másik hajtása volt. Ő a könyveihez kísért. A magyar irodalom remekei elé állított. Nem tudtam hirtelen kit tiszteljek jobban, őket vagy a gazdájukat. Wass Albertek, Móriczok, Mikszáthok, Tamásik, Adyk és Petőfik hadserege állt ott feszes vigyázzállásban.

Később kitekeredett egy történelmi Magyarország az étkező asztalra, de addigra már belém ette magát az a szívet szorongató hazaszeretet, melyet a határainktól oly távol élő ember ápolt kicsiny várában évtizedek óta. Ültem Románia közepén egy magyar kisváros, magyar családjának konyhájában, és mentem össze lassan, töpörödtem, végül szánalmasan kicsinek találtam hősiesen dagadó hazafi szívemet. Milyen egetrengető jelentőséget tulajdonítok a magam érzéseinek, azt gondolván, hogy ez már valami, miközben úgy teszek és gondolok szabadon, ahogy nekem tetszik. Ugyanakkor itt van Ferenc és az ő családja ebben az agyon dédelgetett és titokban őrzött birodalomban. Nincs szó, vagy ének, vagy szín, vagy jelkép, amely ne üthetne vissza bármikor, otrombán odasújtva kézre, szívre, életre, ők mégis kérlelhetetlenül vállalják most és mindenkor. Vállalták amikor üldözték, vállalták amikor büntették, és vállalják most is, amikor csak hátrányokkal jár.

A három felnőtt leány a biztonságos otthon gyermek iskoláját lassan kijárja. Most készülnek átlépni, egy olyan világba, ahol már nem szorítja kezüket minden pillanatban az édesanya, vagy az édesapa. De bizton lehet remélni, hogy mindazt, amit az elmúlt évek példaképei tanítottak nekik, azt ebben az új iskolában is kötelező anyagként fogják felmondani.

Csöngött a telefon. Hosszan. Talán imádkoztam is, ne vegyétek fel! Az elnyújtott búgó hang egyszer, kétszer, háromszor- csak legyen még százszor! De nem. Jobb ez így. Essünk túl rajta!

– Halló, tessék! – Én vagyok. Sziasztok!- sehol egy név, egy büszke, ki ha én nem. Inkább egy elnyelt én, mely megvetni való, szívesen ki nem mondható. – Szerbusz – a csodálkozó, örömteli, meglepett boldog szerbusz, amiben benne van a felismerés is. Talán nem tudják, nem nézik a tévét, nem hallgatják a híreket? – Hallottátok? – kérdem halkan. – Ó, hát igen, nézzük a Duna tévét mi is. Hát mit mondjunk? Sajnáljuk. – Ne haragudjatok, de most nem tudok beszélni – törik el bennem a mécses – majd máskor… Még hallom, valamit mondanának, de leteszem a telefont.

„Sajnáljuk”- visszhangzik azóta is itt az üres, sötét koponya légmentesen elzárt üregében. Sajnáljuk. Nincs ennél fájóbb szó, ami kifejezhetné azokat az érzéseket, amelyek onnan, a hegyeken túlról jönnek, amelyek nyílvessző erdőként sötétségbe borítják a magunkfajtákat itt a sík vidéken, itt, ahol nem lehet elbújni sziklák menedékébe, itt ahol nem lehet elfutni sehová, mert mindenütt ott állunk csupaszon, lemeztelenítve, letépett, lecafrangolt gönceinkben, várva, hogy az éles, tűhegyes vesszők feltépjék bőrünket, átszaggassák húsainkat, szitává lyuggassák testünket. Sajnáljuk- üzenik, mert ebben minden benne van. A szomorúság, a megvetés, a hitetlenség, az elkeseredettség, a magányosság, a hontalanság, az árvaság, a lenézettség, az eltaszítottság, a kivetettség, a nélkülözöttség, az idegenség, az elfelejtettség. Benne van ugyanakkor a büszkeség is, a csak azért is, az állhatatosság, a kitartás, az erő, a hit, a bizakodás, a reménység és egy csipetnyi abból a mosolyból, ami mindenen átsegít, ha más nem marad.

Sajnáljuk, mondtátok, de azt nem, hogy kit, vagy mit. Engem? Azt a közel kétmillió embert, aki tudta, mi a kötelessége? Azokat, akik nem vesztegettek rátok negyed órát, vagy azokat, akik magukra vették a bűnt? Vagy az egész nemzetet, vagy annak azt a kétharmadát, aki kitaszított, vagy azt az egyharmadát, akit kitaszítottak? Magatokat sajnáljátok? Vagy az ügyet, amely máglyahalált halt? A múltunkat sajnáljátok, vagy éppen a jövőnket? A közös jövőnket? Egy igekötő sokat segíthetett volna. Megsajnáltok, vagy lesajnáltok? Sajnáljuk, hogy ez a nap nem úgy ért véget, ahogy kellett volna. Mi is sajnáljuk. De ez más fajta sajnálat. Sajnáljuk…

(Folytatása következik.)